Autóival emlékezünk Giotto Bizzarrinire, a zseniális konstruktőrre

Giotto Bizzarrini 1953-ban lépett ki a Pisai Egyetem kapuján, ahonnan egyből az Alfa Romeóhoz vezetett az útja, ahol tesztpilótaként kezdte. Hamar kiderült, hogy remekül ismeri fel és oldja meg a felmerülő problémákat, ezért már ekkor borítékolhatónak tűnt, hogy hamar előrébb lép majd.

A nagy áttörést az 1957-es év hozta, amikor Bizzarrini a Ferrarihoz igazolt, ahol szintén – immár rutinos – tesztpilótaként kezdte meg a munkát. Ezután azonban elég hamar bedobták a mélyvízbe, és kinevezték a sportautófejlesztési részleg vezetőjének. Mivel egy személyben volt tesztpilóta és tehetséges mérnök is, adta magát, hogy a versenyautók fejlesztésénél kössön ki. A Ferrarinál négy évet töltött, ez idő alatt főmérnök lett. Köze volt a Ferrari háromliteres Testa Rossa V12-es motorjának fejlesztéséhez, illetve több sportautó és versenyautó finomítása is az irányítása alatt zajlott.

Fő műve azonban a 250 GTO volt: a Ferrari valaha volt egy leghíresebb – és legértékesebb – versenyautójának sikeréhez szükség volt Bizzarrini zsenijére is. Az ő ötlete volt a hátrább és lejjebb beépített motor, illetve az aerodinamikailag jóval előnyösebb orr és motorháztető is. A fejlesztés eredménye ma már történelem: a Ferrari a 250 GTO-val egymást követő három évben is be tudta húzni a konstruktőri bajnoki címet a FIA GT-kategóriájában.

1961-ben Bizzarrini több tehetséges mérnöktársával együtt otthagyta a Ferrarit, méghozzá nem is békésen. Így lett köze Bizzarrininek például a Ferrari Breadvanhez, amit a Scuderia Serenissima csapat számára fejlesztettek ki, miután a Ferrari nem adott el 250 GTO-t a korábban kiváló vásárlónak tartott Volpi grófnak. Az egy példányban létező, mai napig aktívan versenyző Breadvant egy 250 GT SWB-ből fejlesztették, és bár nem volt igazán sikeres versenyautó, a való életben gyorsabb volt, mint a gyári 250 GTO-k.

Saját cége, a Societa Autostar együttműködött az Isóval is, így Bizzarrininek az Iso Rivolta és az Iso Grifo fejlesztésében is markáns szerepe volt. A következő, igazán nagy mérföldkő azonban 1964-ben következett, amikor Enzo Ferrari egy nagy riválisa került képbe: Ferruccio Lamborghini megkereste Bizzarrinit, hogy fejlesszen nekik egy a Ferrari V12-nél erősebb motort.

A Bizzarrini fejlesztette V12 először 3.5 literes változatban a Lamborghini 350 GT-ben mutatkozott be, majd beépítették a Miurába is, ott már négyliteresként. Utóbbi lett a világ első középmotoros szupersportautója, ráadásul keresztben beépített tizenkéthengeressel. Ez a V12-es motor olyannyira jól sikerült, hogy a legutolsó változatát – 6,5 literes lökettérfogattal – a Lamborghini Murciélagóban találjuk. Tehát az eredeti motor különböző változatait bő 40 évig használták.

Giotto Bizzarrini nem csak másoknak dolgozott, saját autókat is tervezett: a Bizzarrini SpA idővel autógyártóként üzemelt. Az alapokkal persze nem távolodott el teljesen már létező daraboktól: a Bizzarrini márkanév alatt készülő autók nagy százálékban tartalmaztak Iso alkatrészeket is. A Bizzarrini 5300 GT Stradához például az Iso Rivolta szolgáltatta az alapot.

Az 1964-ben készült Strada versenyváltozata, az 5300 GT a következő évben, vagyis 1965-ben már kategóriagyőzelmet aratott a Le Mans-i 24 órás versenyen. A Ferrari ugyanebben a Le Mans-i csatában összehozta az eddig utolsó 1-2-3-as befutóját.

Miután a saját autómárka 1969-ben becsődölt, Bizzarrini kisebb-nagyobb szerepeket vállalt kűlsős szakértői projektjeiben: dolgozott például az American Motorsnak, a General Motorsnak és a Pininfarinának is. Később oktatóként dolgozott a Római Egyetemen. Bár maga Bizzarrini nem vett részt a fejlesztésben, a neve a közelmúltban újra körbejárt a világban, hiszen feltámasztották a Bizzarrini-márkát, és még egy koncepcióautót is bemutattak. A neve Giotto lett, ami egyértelmű tisztelgés a mester előtt.

Giotto Bizzarrini 2023. május 13-án, 96 éves korában hunyt el, és olyan gazdag életművet hagyott maga mögött, melynek a töredékére is joggal lehetne büszke az autóiparban bárki.