A jogalkotó sem hülye, csak lassú
Szankcionálási elmélet közérthetően
Előző cikkemben kiveséztük a gyorshajtásra vonatkozó aktuális változásokat. A közigbírság, a szabályszegés és a szabálysértés terminus technicusok viszont még mindig számos fejtörést okoznak a sofőröknek, ezért jöjjön most egy kis gyorshajtás-szankcionálási elmélet.
Nézzük meg, mitől más a közigazgatási eljárás a szabálysértésihez képest
Egészen 2008-ig a sebességkorlátozások figyelmen kívül hagyását szabálysértési eljárás keretében rendelte szankcionálni a jogalkotó. A szabálysértésekről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy valahol félúton helyezkednek el a bűncselekmények és a közigazgatásban tapasztalható kisebb fokú turpisságok (pl.: határidők elmulasztása) között. Olyan súlyos mértékben nem zavarják a békés társadalmi együttélést, hogy büntetőjogi eszközökkel kelljen fellépni ellenük, de annyira nem is bagatell dolgok, hogy szó nélkül hagyjuk őket.
A szabálysértési jog éppen emiatt a szürkezónás természete miatt hibrid rendszerű jogág
Egyszerre figyelhetőek meg benne a közigazgatási és a büntetőjogi jellegzetességek. Mindenhonnan átveszi a legjobb gyakorlatokat, de csak a feltétlenül szükséges mértékben. Az egyik ilyen jó gyakorlat a büntetőjogból származik, nevezetesen az eljárási garanciák. Amik annyit tesznek, hogy találomra senkit sem lehet semmivel megvádolni és főleg nem lehet tisztességes eljárás (bírósági eljáráshoz való jog, ártatlanság vélelme, fegyverek egyenlősége, védelemhez való jog, hallgatás joga, bizonyítási teher, stb.) nélkül szankcionálni.
Mondhatjuk úgy is, hogy a szabálysértési törvény a gyorshajtók aranybullája, mivel a járművezetők érdekeit is figyelembe veszi és ellenállási jogot is keletkeztet
Ez azonban a hatóság részéről komoly idő- és energiabefektetést kíván úgy, hogy a siker korántsem garantált. Magyarul, a gyorshajtók szabálysértés keretében való üldözése aránytalanul megköti a hatóság kezeit, már-már ellehetetlenítve ezt a fajta tevékenységüket. A közlekedési rend fenntartása viszont mindenkinek érdeke, ki kellett hát találni valami olyan megoldást, ami minden érintett számára emészthető és kellő visszatartó erővel is bír.
Ha 2008-at megelőzően gyorshajtottunk és lebuktunk, a szerv szabálysértési eljárást kezdeményezett ellenünk
A pórul járt szabályszegő akár még választhatott is a helyszíni bírság és a feljelentés között. Előbbivel nyilván jobban járt, utóbbival pedig konkrétan szerencsejátékot játszott, hiszen egy rendőrségi (fellebbezésben kicsúcsosodó egyet nem értés esetén bírósági) eljárásban akár még jobban is járhatott a helyszíni bírságnál, mondjuk egy szóbeli megrovással. De persze többnyire rosszabbul járt és a pénzbírság mellé még a jogosítványától is érzelmes búcsút kellett vennie pár hónap erejéig.
A szabálysértési eljárás legalább annyira áll a gyorshajtók oldalán, mint a zsandárokén. Hogy csak egy eklatáns példát említsünk:
szabálysértési eljárásban mindig, minden esetben kötelező az elkövető (gyorshajtó) kilétének minden kétséget kizáró megállapítása.
Anélkül gyorshajtást szankcionálni még kivételes esetben sem lehetséges, ebből kifolyólag a hatóságok maguk is érdekeltté válnak a gyorshajtók nyakon csípésében. Tettenérés hiányában ugyanis csak egy rendszámmal és egy fotóval gazdálkodhatnak, amely édeskevésnek bizonyul a magyar leleményességgel szemben. A magyar gyorshajtók ugyanis idejekorán ráéreztek a szabálysértési eljárás garanciáinak ízére és minden további lelkiismereti válság nélkül megtagadják az adatszolgáltatást azokban az esetekben, amikor a rendőrség afelől kíván érdeklődni, hogy adott helyen és időpontban ki vezette az inkriminált járművet.
És ezzel meg is érkeztünk a komplikáció kezdőpontjához
A 2000-es évek elején belpolitikai okokból a rendőri állomány létszáma szabad szemmel is jól látható mértékben megcsappant, a rendőri jelenlét pedig minimálisra csökkent a közutakon és közterületeken. Éppen akadt bokrosabb teendőjük a fakabátoknak annál, hogy az út szélére karjelezzenek minden gyorshajtót a „település vége” tábla mögé rejtett traffipax árnyékából. Így a gyorshajtók lefülelése megszűnt prioritás lenni és átadta helyét a lényegesen egyszerűbb és kevésbé humánerőforrás-igényes járőrautóból traffipaxolásnak.
Amivel csupán annyi a probléma, hogy – megállítás híján – a jármű vezetőjének kilétét az eljárás során mindaddig jótékony homály fedi, ameddig a jármű tulajdonosa/üzembentartója be nem mószerolja. Márpedig a magyar autós történelmi okokból nem az a bemószerolós fajta! A jogszabály szerint pedig önmagát és hozzátartozóját senki sem köteles semmivel sem vádolni, még hatósági felhívásra sem.
A korábbi rendszerbe kódolva volt a teljes működésképtelenség, így 2007 nyarára patthelyzet alakult ki a gyorshajtók és a hatóság között
A rendőrségnek nem volt szabad kapacitása minden gyorshajtó megállítására, csupán az adatbekérő levelek kiküldésére futotta erejéből. A gyorshajtók viszont százból száz esetben megtagadták a nyilatkozattételt a már említett mentességre hivatkozván és készen is volt az eredménytelen szabálysértési eljárás.
Viszont, a jogalkotó sem hülye, csak kicsit lassú a reakcióideje
2007 derekára azzal kívánta rendezni a kezelhetetlen helyzetet, hogy új társadalmi szerződést kínált a gyorshajtóknak és pragmatikus elképzelések mentén kettéválasztotta a sebességtúllépés miatt indítható eljárási formákat szabálysértésire és közigazgatásira. Előbbinél megtartotta az eljárási garanciákat és a mindkét fél számára kockázatos (ámde nyerhető) jelleget. Utóbbinál bevezette az egyszerűsített (akár sommásnak is nevezhetjük) eljárásrendet és automatizálta a bírságkiszabást.
Így dokumentált sebességtúllépés esetén – attól függően, hogy mennyivel léptük túl a sebességhatárt és megállítottak-e miatta – 2008-óta már indulhat ellenünk ilyen és olyan eljárás is. A vízválasztót elsősorban a sebességtúllépés mértékében határozta meg az új joganyag.
Ez az új rendszer így nézett ki a valóságban 2023 május elsejéig:
Városi környezetben 65 km/h, országúton 105 km/h, autópályán pedig 150 km/h sebesség alatt (a valóságban a sebességmérők eddig alkalmazott “pontatlansága" miatt 68, 108 és 154 km/h sebességig) a hatóság nem vadászott a kis halakra, saját megfogalmazása szerint csak a forgalomból kirívó sebességtúllépéssel kilógó autósokat kereste a traffipax.
A gyakorlatban ez annyit tett, hogy a sebességmérő eszközök minimum 69 km/h-ra (109 km/h és 155 km/h környezetnek megfelelően) voltak eddig állítva, alatta futni hagyták az egyszeri száguldozókat. Felette viszont nem volt kecmec, ment a csekk Vas/Szabolcs – vármegyékből és fizetni kellett, mint a katonatiszt. A rendszer 2008 óta változatlan, az idei változtatás csak a mérőeszközök tűréshatárát érintette. Ebben a cikkben viszont a 2008 előtti rendszert vetjük össze a 2008 utánival.
Fontos megjegyezni, hogy az időigényes munkát – kapacitás és pénzhiány okán – előszeretettel kerüli a hatóság is. Inkább ajánl egy kis kedvezményt cserébe (a jogsidat meghagyom), csak mondjon le néhány jogáról az eljárás alá vont személy és mindenki hamarabb szabadul a kutyaszorítóból. Ezt a célt szolgálta a 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet.
Miben más a szabálysértési és a közigazgatási eljárás?
A szabálysértési – közigazgatási eljárások viszonya sok hasonlóságokat mutat a parlamenti törvényhozás – rendeleti kormányzás viszonyával. Előbbiek hemzsegnek a buktatóktól és időpazarló akadályoktól, van ellenérdekelt fél, akinek ráadásul jogai és eszközei is akadnak a kellemetlenkedésre és a hatósági akarat kisiklatására. Mindemellett hosszadalmas eljárások, a sikerrátájuk pedig elmarad az utóbbiakétól.
A közigazgatási eljárások viszont gyorsak, hatékonyak, célravezetőek. Ráadásul nem kell hozzá megállítani a gyorshajtókat. Hogy közben sérül ez-az a modernkori alapjogi vívmányok közül? Hát, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács! Az alapjog meg olyan, mint a boldogság. Járni jár, csak nem mindig jut.
Az elmúlt másfél évtized tapasztalatai alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az ajánlat szemmel láthatóan mindenkinek bejött. Az alkalmanként, véletlenül, csekély mértékben gyorshajtó szabálykövető polgárok az elmúlt 15 évben csak a hírekben hallottak gyorshajtással kapcsolatos rendőri intézkedésekről. A notórius, ámde csekély mértékben gyorshajtók dettó. A komolyabban siető versenyzők meg néha kapnak egy kisebb-nagyobb csekket amellé, hogy a járművük médiasztárrá is válhat 15 perc erejéig. A jogosítványukat nem piszkálja senki, befizetik a befizetnivalót és mindenki elégedetten mehet a dolgára.
Praktikusan pragmatikus ez a megoldás mindkét félnek. A járművezetőknek nem kell minden egyes alkalommal a kilométerórát lesve görcsösen figyelni a sebességhatárokra, hiszen kaptak egy komoly puffert a hatóságtól. A hatóságnak pedig nem kell vesződnie a szabálysértési eljárás garanciáival.
Csakhogy, itt sincsen semmi ingyen. A hatóság az új, elnézőbb felállásért cserébe kért is valamit.
Nem is keveset. 65-105-150 km/h óra feletti közlekedés esetén ugyanis “villan a vaku” és indul az automatizált közigazgatási eljárás. Aminek két fő sajátossága van.
Egyrészt a gyorshajtók részéről megköveteli a szabadságjogokról való széleskörű lemondást. Nincs klasszikus apelláta, korlátozott a fellebbezés, nincs méltányosság, nincsenek eljárási garanciák, nincs kibúvó és nincsen figyelmeztetés sem. Ahogyan egyéni szociális helyzetre alapozott alkudozás sincs az összegek tekintetében, csak fix összegű csekk van. Ráadásul, ha nem fizetjük be, a hatóság hivatalból kivonhatja a járművünket a forgalomból. Na, az lesz aztán csak a szopóroller, se pénz, se posztó!
Másrészt pedig mindkét fél számára egyszerűsíti és gyorsítja az eljárást, komolyabb szankciókat (jogosítvány bevonása 1-12 hónapig) pedig nem helyez kilátásba. Sőt, alapesetben még előéleti büntetőpontokat sem osztogat. Mondjuk fura is lenne annak fényében, hogy a hatóságnak közigazgatási bírságolás során fogalma sincs ki vezette az autót éppen akkor. A dolog természetéből kifolyólag névre szóló büntetőpont kiosztásához először a nevet kellene ismerni, ugye.
Hatósági oldalról teljesen érthető a dolog. Szabálysértési eljárás alkalmával egy hosszadalmas eljárásnak nézünk elébe. Helyszíni intézkedés esetén 0-50e forintig bármi előfordulhat. A szakzsargon úgy ismeri ezt, hogy az eset összes körülményét mérlegelve, saját hatáskörben dönt az intézkedő rendőr, természetesen terminus technicus is van rá: diszkrecionális jogkör. Elkövetői ellenvélemény esetén több fordulós hatósági eljárások következnek, ahol 0-150e-ig bármi kialakulhat, akár sikertelen is lehet az egész procedúra.
Megállítás nélkül pedig még az is kétséges, hogy meglesz-e valaha a gyorshajtó.
Elkövetői oldalról is macerás a dolog, hiszen hosszú hónapokig mehet a vekengés az ügyön és szerencsétlen bolygóegyüttállás esetén a jogsink is parkoló pályára kerülhet akár egy évre is azon túl, hogy szegényebbek leszünk egy komolyabb összeggel. És még előéleti büntetőpontokat is begyűjthetünk, ami hosszútávon szintén a jogosítványbirtoklásunk rovására mehet. Sőt, a pénzbírságok esetén kétszeres szorzót alkalmaz a hatóság, mert aki nem volt elég okos ahhoz, hogy a helyszínen beismerje balgaságát, az duplán fog fizetni.
Horribile dictu – a pénzbírság megfizetésének hiányában – akár elzárással is végződhet a procedúra!
Hát kinek jó ez a sok kockázat és bonyodalom? Ki szereti az ilyen szövevényes, hosszú és komplikált eljárásokat? Ki szeret egyáltalán bármiféle kockázatot vállalni ebben az országban? Hát, nem sokan. Erre jól ráérzett a jogalkotó már 2007-ben. Ahogyan arra is, miszerint a magyar társadalom – erős eufemizmussal élve – az árérzékeny fajtából való. Csak a kassza csilingelésének és a pénztárca záródásának hangjára emeli fel a fejét a fogyasztói kosarából. Ilyen értelemben a közigazgatási bírságolás bevezetése a gyorshajtás világába igazi sikertörténet. Mondhatni országosan világhírű! Hiszen éppen oda viszi be az ütéseket, ahol a legjobban fáj.
A legkisebb bírság (30e) is elvisz egy teli tank üzemanyagra valót, a legnagyobb (300e) pedig akár az egész havi apanázst is magával ránthatja. Ha nem is mindenkinek, de azért a többségnek ez el tudja venni a kedvét a száguldozástól.
Közismert “hungarikum”, hogy az autó nem jogosítvánnyal megy, hanem üzemanyaggal.
Jól ismerte fel a jogalkotó a helyzetet, amikor a jogosítványbevonás helyett az üzemanyagpénz elvonására helyezte a fókuszt a gyorshajtók elleni küzdelemben. Mindemellett kellő önmérsékletet is tanúsított, amikor az elkövetés eszközéül használt jármű (amivel gyorshajtottunk) elkobzásának lehetőségét nem honosította meg a hazai joganyagban. Azzal azért már túltolta volna a dolgot, a kenyérkereső eszközt kivenni a közlekedők alól eléggé kontraproduktív lépés lett volna.
Így már érthető, hogy miért volt szükség a közigazgatási bírság, mint jogintézmény bevezetésre a sebességtúllépések viszonylatában. A szabálysértési jogba nem nyúlhatott bele ilyen drasztikus eszközökkel a jogalkotó, az túlment volna az alapvető jogok tiszteletben tartásán, amit viszont az Alaptörvény garantál. A helyzet viszont rendezésért kiáltott 2007 derekán, kellett hát helyette egy rendeleti szintű beavatkozás.
A szabálysértési jogban azonban meg kellett hagyni a csekély mértékű gyorshajtások szankcionálásának lehetőségét, anélkül joghézag keletkezett volna pl. a városban 50 km/h felett de 65 km/h alatt száguldozók vonatkozásában. Az pedig megengedhetetlen, hiszen jogállamban semmilyen turpisság nem maradhat adekvát büntetés nélkül. Feltéve, hogy a hatóság tudomására jut. Az egy másik kérdés, hogy a hatóság mennyire törekszik az ilyen csekély szabálysértések kiszűrésére és szankcionálására a közutakon.
A befejező részben a miértekre keresi majd a Totalcar jogi szekciója a válaszokat, tartsatok akkor is velünk!
Csőbe húzott a kereskedő? Szédítenek a szervek? Sunnyog a biztosító? Ha úgy érzed, hogy neked van igazad, de mégis lepattintanak a nagykutyák, jelentkezz és írd meg történeted a drtakacs@mail.totalcar.hu-ra.
