1993 elején ismeretlen tettesek ellopták a vasúti átkelőt árammal ellátó akkumulátorokat, hogy eladják, vagy az autójukba szereljék azt. Mivel a már akkoriban is szerencsétlenül csóró MÁV-nak nem voltak tartalék akkumulátorai, inkább áramtalanították az átjárót és írásbeli rendelkezést adtak a mozdonyvezetőknek. Ez a két fő motívum játszott döntő szerepet a 11 kisgyermek és egy buszsofőr életét követelő tragédiában.
Már a hetvenes évek óta nem volt általános tanodája Pörbölynek, ezért a gyerekek a bátaszéki Kanizsai Dorottya Általános Iskolába ingáztak nap mint nap. Ezt a feladatot a tragédia napján, 1993. február 12-én a szekszárdi üzemegység BSF-157-es rendszámú Ikarus 266-osa látta el. Akkoriban épp egy országos influenzajárvány tombolt, így a ködös, hideg reggelen a szokásos 68 helyett csupán 29 gyermek szállt fel az iskolabuszra. Fontos megjegyezni, hogy a 45 ülőhelyes Ikarus 266-ra akkoriban simán felültettek több gyereket is, hiszen két ülésen könnyedén elfért akár három is.
Kicsivel később a busz a falut elhagyva először az 55-ös számú főútvonalon haladt, majd a nyékipusztai elágazásnál lekanyarodott a főútvonalról, hogy felvegye a közeli tanyákon élő gyerekeket. Csakhogy az útvonalát keresztező alsónyéki (AS 926-os), fénysorompóval biztosított vasúti útátjáró akkumulátorait még január 29-én ellopták, és mivel a MÁV-nak nem voltak tartalék akksijai, a szakemberek a hivatalos szabályzat szerinti eljárást követve kikapcsolták az átjáró biztosítóberendezését. Vagyis egy korábbi, pénztelenség szülte, idióta szabályozás miatt áramtalanították a veszélyes csomópontot.
Mindeközben az 55-ös főúttal párhuzamos sínpáron (154-es vonal) nagy sebességgel robogott a 7817-es személyvonat Bátaszék irányába. Mint később kiderült az MDmot mozdonyvezetője közel a legmagasabb megengedett sebességre, vagyis 78 km/h-ra gyorsította a szerelvényt, hogy ledolgozza fél órás késését. A vidéket köd ülte meg, a látótávolság azonban elfogadható volt.
A vonalon közlekedő mozdonyvezetőket és vonatvezetőket írásbeli rendelkezésben értesítette a MÁV arról, hogy a hibás fénysorompó miatt az átjárón csak 15 km/h sebességgel haladhatnak át. A Bátaszékre tartó mozdony vonatvezetője még Kiskunhalason vette át mind a mozdonyvezetői, mind a vonatvezetői írásbeli rendelkezést. Ő ismertette ennek tartalmát a mozdonyvezetővel, aki azt nyugtázta és megértette. A vonatvezető azonban ezt nem íratta alá, valamint a számát se vezette fel a vonat menetlevélére. Mindezek ellenére a szerelvény mégis elindult Kiskunhalas állomásról. Bajától vontatási vonatkísérő is szolgálatot teljesített a mozdonyvezető mellett.
hiába jezett a vonat, a buszsofőr mégis elé hajtott
A fénysorompóhoz közeledve a mozdonyvezető a kitűzött, különleges útátjáró-jelzőhöz közeledve figyelmeztető kürtjelzést adott, viszont a közel 80 km/h-val közlekedő vonat sebességét nem csökkentette. A mozdonyvezető és a vontatási vonatkísérő is látta a velük párhuzamosan közlekedő Gemenc Volán iskolabuszát, és amikor az hirtelen balra indexelt, ismét figyelmeztető hangjelzést adtak. Ennek ellenére a buszsofőr a vonat elé hajtott.
A túlélők elmondásából kiderül, hogy a sofőr egyébként megállt és körülnézett az átjáróban, hiszen ismerte a menetrendet, de végül mégis úgy vélte, hogy a vonat már elment. Tévedett és ráhajtott a sínekre. A fél órás késését ledolgozni próbáló szerelvény a buszt pontosan a közepén találta telibe, gyakorlatilag kettévágva azt.
A tragikus ütközés 7 óra 16 perckor történt.
A mozdonyvezető saját bevallása szerint a teljes fékezés mellett is mintegy 150 méteren át tolta maga előtt a motorvonat a buszt, mielőtt megállt volna. A nagy erejű ütközéstől az autóbusz kettétört, a hátsó részét a vonat megforgatta és az árokba lökte, míg az első részét maga előtt tolta. A nagy csattanást meghallva a falubeliek szinte percek alatt a helyszínre értek és megkezdték a mentést.
11 kisgyermek és a buszsofőr életét vesztette.
A vonaton utazók nem szenvedtek komolyabb sérüléseket. A motorvonat vezetőállásban tartózkodó személyzete az ütközés előtt hátra rohant a géptérbe, így ők sem sérültek meg. Azoknak, akik a busz első felében utaztak gyakorlatilag esélyük sem volt a túlélésre, szinte mindannyian meghaltak. Itt általában az alsósok ültek, a felsősök pedig hátul, ezért a tragédia áldozatai főleg 6-10 éves gyermekek voltak.
Az egyik túlélő kislány a kórházban a következőket mondta: „Én azt sem tudom, hogy a buszvezető gyorsan hajtott-e vagy sem, csak azt hallottam, hogy valaki elkiabálja magát: 'Jön a vonat!' Aztán egy másik hang: 'Most aztán puff!' De ekkor már csattantunk is. Olyan gyorsan történt minden, hogy egyszerűen nincsenek meg a részletek. A repülésből csak annyi van meg, hogy kétszer beütöttem a fejem a buszba, de nem tudtam kiesni, mert a lábam beszorult az ülés és a karosszéria közé. Talán ez volt a szerencsém. A következő pillanatban már ott voltunk az árok fenekén a töltés mellett, a vonat pedig robogott tovább, a fél busszal és a társainkkal...”
A baleset körülményei a vizsgálati eredmények előtt már sejthetőek voltak. A vonat a fénysorompó hibája miatt előírt 15 km/h-s sebesség helyett 78 km/h sebességgel haladt, ám ez semmiképp sem menti fel a buszvezetőt. Neki mindenképpen meg kellett volna állnia az átjáró előtt. Amennyiben a köd a látótávolságot néhány száz méterre csökkentette, akkor leszállíthatta volna a gyerekeket a buszról, és üres járművel kellett volna áthajtania.
Azonban egy, a balesetet elsőként felfedező férfi azt állította, hogy a ködben legalább ezer méterre el lehetett látni. Ráadásul a vonaton utazók hallották a mozdony kürtjelzését, amit a 30 éves, alsónyéki Z. Gyula mozdonyvezető kétszer is adott. Kérdés, hogy ez mennyire volt hallható a rádió és a gyerekzsivaj mellett.
Z. Gyulát gyanúsítottként hallgatták ki.
A megállapítás szerint a szabályok betartása elkerülhetővé tette volna a tragédiát, vagy legalább kevésbé súlyos balesetet idézett volna elő. A mozdonyvezető ugyanis írásos értesítést kapott a sorompó január 29-e óta fennálló működési hibájáról. Szintén felelősség terheli az akkumulátorokat eltulajdonító személy(eke)t, aki(ik)nek a nagy volumenű nyomozás ellenére sem bukkant nyomára a nyomozó hatóság.
A Tolna Megyei Főügyészség 1993. július 3-ára elkészítette a vádiratot, majd 1993. november 8-án Szekszárdon megkezdődött a per. Az alsónyéki Z. Gyula mozdonyvezetőt és a bátaszéki A. Zsoltot, aki vontatási kísérőként teljesített szolgálatot, az ügyész a vasúti közlekedésben halálos tömegszerencsétlenséget okozó gondatlan veszélyeztetéssel vádolta. A vádirat szerint a baleset okai közé tartozott az a gondatlan magatartás, szabályzatszegés, amit a mozdonyvezető és vontatási kísérője követett el. A vádlottak és a szakértők kihallgatása után november végére megszületett az ítélet. A tragédia fő okozója az elhunyt buszsofőr, aki súlyosan megsértette a közúti közlekedés szabályait azzal, hogy nem állt meg a nyékipusztai vasúti átjáró előtt, noha az nem működött.
Nem vette észre a vonat közeledését, mert a buszban olyan hangosan szólt a rádió, hogy emiatt nyilvánvalóan nem hallotta a mozdony dudálását sem.
Mellette a mozdonyvezető a másik vétkes, aki megszegte az írásos utasítást, amely szerint a látási viszonyoknak megfelelően, de legfeljebb 15 km/h-s sebességgel közelítheti meg a vasúti átjárót, ahol nem működött a fényjelző berendezés. A nyékipusztai átjáróban akkor már két hete hibás volt a fényjelző, ezért valamennyi vonat személyzete megkapta az indulási állomáson az erre vonatkozó szigorú utasítást.
A Tolna megyei Bíróság – a kórházban elhunyt Sz. János autóbuszvezető felelősségének rögzítése mellett – bűnösnek mondta ki a mozdony vezetőjét, s két évi fogházbüntetésre ítélte, valamint 50 000 forint perköltség megfizetésére kötelezte, mivel az előírt 15 km/h helyett 78 km/h-val haladt. Az ügyész azonban súlyosbításért fellebbezett, így az ítéletet három évre növelték. A vonat vontatási kísérőjét felmentették. A mozdonyvezető, miután megkezdte büntetésének letöltését, 1997-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a köztársasági elnökhöz, aki azonban elutasította azt. Így ő 1998-ban szabadult. Ez volt az első és eddig a legutolsó eset, amikor vasúti átjáróban közúti járművel ütközést követően mozdonyvezetőt letöltendő szabadságvesztéssel sújtottak.
A vádirat azonban a szerencsétlenség igazi – erkölcsi – felelősét, azt az ismeretlen személyt, aki ellopta az akkumulátort, nem nevezte meg.
A falu élete felborult, a tragédia hatására elmélyült a gyász. Az érintettek és az ott lakók bezárkóztak, senki sem volt hajlandó nyilatkozni az újságíróknak. Mécseseket, gyertyákat helyeztek ki az ablakaikba, Pörböly helységnév tábláit pedig fekete szalagokkal kötötték át. Hogy mennyire mélyen érintette a falu lakosságát a több mint harminc éve történt katasztrófa, jól példázza, hogy néhány éve egy riportfilmet szeretett volna készíteni a balesetről az egyik hazai tévécsatorna. Azonban senki sem volt hajlandó megszólalni, sőt, többen is melegebb éghajlatra küldték a megjelent stábot. Egyébként a visszaemlékezések szerint a fél tucat, Pörbölybe küldött pszichológusnak is nehéz volt megküzdenie a szomorúsággal és a mélységes gyásszal.
A szörnyű tragédia után a felajánlásokat, adományokat kezelő alapítvány kuratóriuma 3,2 millió forintot adott a falunak iskolaépítésre. A beruházáshoz szükséges további 2,3 millió forintot az állam magára vállalta. Ezzel 1994-ben az alsó tagozat visszakerült Pörbölyre, a felsősök azonban továbbra is Bátaszékre jártak busszal, de alaposan kikerülve az átjárót.
Mivel a tragédiában gyerekek voltak az érintettek, az esetet követően óriási volt a társadalmi felháborodás. Még évekkel később is sokat foglalkoztak az újságok és a TV-k is az esettel. A rengeteg fájdalmat és szenvedést nem tudta feledtetni, hogy a MÁV alaposan levonta a konzekvenciákat a tragédiából, de megkezdték a fénysorompók korszerűsítését, és újabb, nagy volumenű fény- és félsorompó telepítést indítottak.
Emellett a MÁV a balesetet követően már csak olyan akkumulátorokat szerzett be, amelyek csak a fénysorompókkal kompatibilisek, így többé nem fordulhatott elő az, hogy a fénysorompók akkumulátorai jók lehetnek a személyautókba is. A pörbölyi tragédiát követő években emiatt erősen megcsappant a vasúti átjárókban történt balesetek száma, de ez nem csak a MÁV korszerűsítései miatt történt. Az ország lakosságát olyan mélyen érintette ez a tragédia, hogy azt követően a vasúti útátjárókhoz érő sofőrök sokkal elővigyázatosabbá váltak.
Ezt a tragédiát Pörböly talán sosem fogja kiheverni, minden évben február 12-én koszorúzást tartanak a helyi temetőben, a templomban pedig misével tisztelegnek az elhunyt gyermekek előtt. A baleset színhelyén egy emlékmű őrzi e szörnyű emléket. Ha valaki erre jár, álljon meg egy pillanatra az emlékműnél, hogy megemlékezzen azon ártatlan lelkekről, akik már sosem térhetnek haza.
