A hajózás történetének legnagyobb rejtélyétől neked is feláll a hátadon a szőr

A hajó korai élete

A későbbi Mary Celeste építése 1860 végén kezdődött Kanada Új-Skócia tartományában, egy bizonyos Joshua Dewis hajógyárában. A helyi fából épített két árbócos brigantine 30,3 méter hosszú, 7,8 méter széles, össztömege pedig majdnem elérte a 200 tonnát. Körülbelül fél éves munka után 1861. május 18-án bocsátották vízre, ekkor még Amazon néven.

Az elkészült hajó karrierje rögtön balszerencsék sorozatával kezdődött. Első útján, 1861 júniusában faanyagot szállított volna az Atlanti-óceánon keresztül Londonba, de kapitánya és résztulajdonosa, Robert McLellan megbetegedett. A legénység megszakította az utat és visszatért a szárazföldre, de McLellanon már nem tudtak segíti: az Amazon első kapitánya június 19-én meghalt.

Ezután egy bizonyos John Nutting Parker vette át a hajó irányítását, akivel a faáru már sikerrel elért Londonba, de a balszerencsék sorozata ekkor sem ért véget. Az Amazon a Main államban található Eastport közelében halászfelszerelésekbe akadt, Londonból visszafelé pedig összeütközött egy másik hajóval, ami nem sokkal később elsüllyedt.

A következő éveket az Amazon a karibi térségben töltötte, ahol úgy tűnt, a finoman szólva is eseménydús első út után végre vége a balszerencsének. Néhány csendes év után azonban, 1867. októberében az Amazon erős viharba került és a partra sodródott. A balesetben a hajó olyan súlyosan megsérült, hogy a tulajdonosai lemondtak a javíttatásról, és roncsként kezdték árulni. Ezután az Amazon többször is gazdát cserélt, míg végül megvette egy Richard W. Haines nevű new yorki hajózási vállalkozó. A hajó állapotát jól mutatja, hogy amíg Haines 1750 dollárért szerezte meg a roncsot, a javításokra 8825 dollárt költött.

Az újjáépítés olyan mértékű volt, hogy a hajót kanadai eredete ellenére amerikai gyártmányként regisztrálták a New York-i kikötőben, ráadásul új nevet is kapott: ekkor lett Mary Celeste. Nem maradt azonban sokáig Haines birtokában, hiszen 1869 októberében megvásárolta egy New York-i konzorcium.

A Mary Celeste 1872 elején – már új tulajdonosai gondozásában – egy hatalmas átalakításon esett át, amelynek költségei a 10 ezer dollárt is meghaladták. Bár strukturális átalakítások is történtek, a legnagyobb változást egy komplett második fedélzet kiépítése jelentette, amivel a hajó súlya 282 tonnára nőtt.

A közvetlen előzmények

Az újjászületett Mary Celeste új kapitánya Benjamin Spooner Briggs lett, aki a hajó résztulajdonosa is volt egyben. Briggs szinte egész addigi életét a tengeren töltötte, így 37 éves kora ellenére rendkívül tapasztalt, köztiszteletnek örvendő tengerésznek számított. Tudása bizonyítékaként a master mariner titulust is megszerezte, ami a legmagasabb képzettségi szintnek számít a hajózás világában. Ennek birtokosa súlyra és rakományra való tekintet nélkül, a világ bármely pontján, szinte bármilyen hajó kapitánya lehet.

Fényes karrierje ellenére azonban Briggs már a visszavonulást tervezgette, mikor a Mary Celeste kapitánya lett. Megunta, hogy miközben mindennapjait a tengeren tölti, alig látja a feleségét, a gyermekei pedig nélküle nőnek fel. A tengerész ezért Oliver nevű testvérével közös szárazföldi vállalkozást tervezett, de a projekt nem jutott túl az ötletelési fázison.

Briggs kapitány 1872. október 20-án érkezett a New York-i kikötőbe, hogy a nagy átépítés óta első útjára vigye a Mary Celeste-et, egészen Gibraltárig. Miközben a hajó gyomrát 1701 hordó alkohollal töltötték meg, a kikötőben egy másik, Gibraltárra igyekvő hajó, a David Morehouse kapitány irányította Dei Gratia is a rakományára várt.

A korabeli forrásokból úgy tűnik, Briggs és Morehouse kapitány nagy eséllyel ismerték egymást, de arra is utalnak jelek, hogy közeli barátok voltak. Állítólag együtt is vacsoráztak a tengerre szállás előtti este, de erre már kevés a bizonyíték.

A két hajó közül végül a Mary Celeste hagyta el előbb a kikötőt, fedélzetén Briggs kapitánnyal, a kapitány feleségével és fiatalabb gyermekével, valamint hét nagy gonddal kiválasztott matrózzal. Az indulást eleinte november 5-ére tervezték, de az időjárás rosszra fordult. A Mary Celeste így lehorgonyzott a kikötő közelében, és csak két nappal később, november 7-én indult el Gibraltár felé. A hajón utazó tíz embert ekkor látták utoljára.

A rejtély

A Dei Gratia több mint egy héttel később, november 15-én hagyta el New Yorkot. Az út első hete nyugalomban telt, de a második héten napokig viharos időjárás nehezítette a matrózok dolgát. Mikor december 14-ére a tenger végre ismét megnyugodott, egészen váratlan dolog történt.

David Morehouse kapitány délután egy óra körül felment a fedélzetre, ahol a kormányos tíz kilométeres távolságban egy másik hajóra hívta fel a figyelmét. Könnyen felismerték: a Mary Celeste volt az. A kapitány azonban rosszat sejtett: az ismerős hajót látszólag csak sodorta a víz, a vitorláit pedig szokatlan elrendezésben hagyták. Egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel.

A Dei Gratia ezután megpróbált jelezni a Mary Celeste legénységének, de nem kaptak választ. Az aggodalmat tovább fokozta, hogy senkit sem láttak a fedélzeten, így amikor a két hajó elég közel került egymáshoz, Morehouse kapitány néhány emberét a Mary Celeste fedélzetére küldte.

A matrózok elé egy elhagyatott hajó látványa tárult. A viseltes, hiányos vitorlákat csak félig engedték le, a tájolóállvány pedig elmozdult a helyéről, az üvege betört. A kabinok csuromvizesek és piszkosak voltak, de nem találtak bennük semmi furcsát. Briggs kapitány hálószobájában szerteszét hevertek a személyes tárgyai, de semmi sem utalt erőszakra vagy más rendkívüli eseményre. A kapitány kardját kissé rozsdásan az ágya alatt találták meg, de a hajó papírjainak nagy része hiányzott, a navigációs eszközökkel együtt. A hajónaplóban az utolsó bejegyzés november 25-ei dátummal szerepelt, és semmi rendkívüliről nem számolt be. Az egyetlen furcsaság, hogy a hajót 750 kilométerre találták meg a naplóban rögzített helyétől.

Mivel az egyetlen mentőcsónak is hiányzott, úgy tűnt, a Mary Celeste teljes legénysége sietősen hagyta el a hajót. Erre viszont látszólag semmilyen okuk nem volt: bár a fedélzeten találtak egy rögtönzött vízmérőrudat, a hajótestben csak 1,1 méteres víz állt, ami nem kevés, de nem is veszélyes mennyiség egy ekkora hajó esetében.

Miután a matrózok a Dei Gratia fedélzetén beszámoltak a látottakról, Morehouse kapitány úgy döntött, ők juttatják el a Mary Celeste-et Gibraltárra. A Dei Gratia legénységének egyik fele így visszatért a Mary Celeste fedélzetére, a két hajó pedig útnak indult. Persze a döntés mögött nem pusztán jó szándék állt: a tengeri törvények szerint azok, akik részt vesznek egy bajba jutott hajó megmentésében, a veszély mértékétől függőn részesedést kapnak a hajó és a szállítmány értékéből. Morehouse kapitány és matrózai így szép kis haszonra számíthattak.

A Dei Gratia végül december 12-én érte el a gibraltári kikötőt, egy nappal később pedig a Mary Celeste is befutott. Briggs kapitányt és legénységét azóta sem találták meg.

A hivatalos vizsgálat

A Mary Celeste eltűnt legénységének rejtélye azonnal az újságok címoldalára került, a sajtó pedig gátlástalanul kiszínezte a sztorit, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzza belőle. Mindez olyan hajmeresztő elméletekhez vezetett, minthogy a legénységet maga a Kraken, a mitikus tengeri szörny ragadta magával.

Az ügyben hivatalos vizsgálat is indult, amit Frederick Solly-Flood gibraltári főügyész vezetett. A Dei Gratia legénységének kihallgatása után Flood valamiféle bűntényt sejtett a háttérben, így a nyomozást ezzel a meggyőződéssel végezte. A Mary Celeste átvizsgálásakor megállapították, hogy az nem ütközött másik hajóval és nem is futott zátonyra. Egy baleset tehát nem tűnt valószínűnek.

Ezzel szemben több olyan nyomot is találtak, amelyek első látásra valóban bűncselekményre utaltak. A hajó orrán például éles tárgy okozta sérüléseket fedeztek fel, az egyik korláton pedig baltának tulajdonított vágást találtak. A leggyanúsabb nyomnak azonban a fedélzeten és a kapitány kardján talált vörös foltok tűntek, amiket vérnek gondoltak.

Ezek csak megerősítették Flood főügyész gyanúját, amit más részletek is alátámasztottak. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy legénység nélküli hajó egymaga képes 750 kilométert vitorlázni, de furcsa fejlemény volt az is, hogy az 1701 alkoholos hordóból kilencet üresen találtak a dokkmunkások.

A fentiek tükrében Flood előállt a saját elméletével: a Mary Celeste legénysége megdézsmálta a hajó gyomrában szállított alkoholt, majd részeg ámokfutásba kezdett. Önkívületükben lemészárolták Briggs kapitányt és családját, majd szándékosan megrongálták a hajó elejét, hogy ütközés látszatát keltsék. Ezután beszálltak a mentőcsónakba, és elhagyták a hajót.

Flood elméletével azonban több gond is akadt. Egyrészt a Mary Celeste legénysége tapasztalt, kiváló matrózokból állt, akik egy része korábban is szolgált már Briggs kapitány alatt. Másrészt, akár részegek voltak, akár nem, a matrózoknak tudniuk kellett, hogy az Atlanti-óceán közepén átszállni egy apró mentőcsónakba szinte biztos halált jelent.

Az elméletet két további fejlemény is gyengítette. A fedélzeten és a kapitány kardján talált vérnyomokról kiderült, hogy valójában egyik sem vér, az amerikai haditengerészet egyik kapitánya pedig kijelentette, hogy a hajó elején található sérüléseket természetes folyamatok okozták.

Ha ez még nem lenne elég, a főügyész személyével kapcsolatban is aggályok merültek fel. Egy történész szerint Flood "IQ-ja fordított arányban állt az arroganciájával és nagyképűségével", és "az a fajta ember volt, aki ha egyszer fejébe vett valamit, képtelenség volt meggyőzni az ellenkezőjéről."

A hivatalos vizsgálat végül 1873 februárjában lezárult, de bizonyítékok hiányában képtelen volt magyarázattal szolgálni a Mary Celeste legénységének eltűnésére.

De akkor mégis mi történt?

Mivel a hivatalos vizsgálat nem jutott eredményre, vad találgatások sora indult meg a legénység sorsával kapcsolatban. Ezek egy része persze szenzációhajhász kitaláció, amik azon kívül, hogy táplálták a Mary Celeste rejtélyét, nem vezettek közelebb a megoldáshoz. Akad azonban néhány olyan elmélet, amiket érdemes közelebbről is megvizsgálni.

Bűncselekmény

Bár Flood főügyész elmélete végül összeomlott, egyes feltételezések szerint mégis valamilyen törvénytelenség áll a rejtély hátterében. Az egyik első elmélet rögtön biztosítási csalást és összeesküvést emleget. Eszerint Briggs és Morehouse kapitány szövetkeztek egymással: a Mary Celeste legénysége az óceánon egyszerűen átszállt a Dei Gratiára, majd elrejtőzött annak rakterében. Ezután csupán célba kellett juttatni Mary Celeste-et, a mentésért kapott összeget pedig a két hajó legénysége elosztotta egymás között.

Más kérdés, hogy egy egyszerű biztosítási csaláshoz felesleges, sőt, kifejezetten kártékony lett volna egy ilyen nagy médiafigyelmet kivívó, izgalmas rejtélyt kreálni. További probléma, hogy Briggs kapitány első gyermeke, egy Arthur nevű fiú nem tartott vele az úton, így ha a férfi meg akarta volna rendezni saját- és családja halálát, valószínűleg nem hagyja hátra a fiát.

Egy másik elmélet szerint a Dei Gratia legénysége erőszakkal vette át az irányítást a Mary Celeste fölött. Morehouse kapitány a tengeren utolérte Birggs hajóját, majd a kapitányt és a teljes legénységet valahogyan a Dei Gratia fedélzetére csalta, ahol megölték és a tengerbe dobták őket.

Ezzel az elgondolással az a probléma, hogy a két hajó közül a Mary Celeste volt a gyorsabb. Az, hogy a nyolc nappal később induló, ráadásul lassabb Dei Gratia felzárkózzon, szinte lehetetlennek tűnik.

Mások szerint a Mary Celeste-et kalóztámadás érte, de ez sem valószínű. A tengeri rablók magukkal vitték volna a rakományt és a legénység értékeit, de a hajót láthatóan nem fosztották ki.

Szokatlan természeti jelenség

Az elméletek egy másik csoportja abból a feltételezésből indul ki, hogy erőszakos bűncselekmény hiányában a Mary Celeste legénysége maga döntött a hajó sürgős elhagyása mellett. A hiányzó mentőcsónakon kívül ezt az is bizonyítja, hogy a csónakot tartó köteleket elvágták, nem pedig kioldották, ami sietségre és pánikra utal. A kérdés csak az: milyen esemény késztethet egy rendkívül tapasztalt, köztiszteletben álló kapitányt arra, hogy saját akaratából elhagyjon egy tökéletesen funkcionáló hajót?

Egyesek szerint ha az óriás tengeri szörnyeket és UFO-kat nem tekintjük reális magyarázatnak, valamilyen természeti jelenségnek kellett a frászt hoznia a legénységre. Ilyen ijesztő jelenség lehet például egy víztölcsér (tromba), egy jéghegy vagy éppen tengeri földrengés miatt kialakuló szökőár. Ezek szerepét azonban szinte lehetetlen bizonyítani. Bár a Mary Celeste elázott kabinjai és a viszonylag nagy mennyiségű víz a hajó aljában lehetne a fentiek következménye, ne feledjük: a Dei Gratia beszámolója szerint a bajbajutott hajó felfedezése előtt napokig vihar tombolt az óceánon.

Egy másik elmélet szerint a Mary Celeste teljes szélcsendbe került, a tengeráramlatok pedig egy zátony felé sodorták. A tehetetlen Briggs kapitány ekkor elrendelte a mentőcsónak leengedését és a hajó elhagyását. Elképzelhető, hogy az apró csónak ezután elsodródott, a nagy hajó viszont végül mégsem ütközött a zátonynak. Ennek azonban ellent mond, hogy a fenti vészhelyzetben a Mary Celeste összes vitorláját leengedték volna, de a hajót nem így találták meg.

A legvalószínűbb magyarázat

Hogy mi történt pontosan a Mary Celeste legénységével, valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Ennek ellenére létezik egy olyan magyarázat, ami szinte minden fontos részletre kitér, de utólag szinte lehetetlen igazolni. Nem egy ember munkájáról beszélünk: a Mary Celeste kutatóinak egymást kiegészítő elméleteiből és észrevételeiből állt össze.

Egyikük volt egy Arthur N. Putman nevű tengeri rejtélyekre szakosodott biztosítási kárbecslő is, aki a 20. század elején a Mary Celeste esetét is vizsgálta. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a hajónapló többször is említ "baljós dübörgéseket és kisebb robbanásokat" a raktérben. Az ilyesmi egyáltalán nem volt szokatlan az 1800-es években alkoholt szállító hajóknál. A fahordókból természetes módon párolog némi alkoholgőz, amely ha felhalmozódik a raktérben, nyílt láng vagy szikra hatására a hajónaplóban említett dübörgésekhez és apró robbanásokhoz vezet.

Ez a jelenség általában teljesen ártalmatlan, bár volt már rá példa, hogy tragédiához vezetett: egy korabeli New York-i újság szerint 1886. január 24-én felrobbant egy alkoholt szállító hajó, miután meggyulladt a raktérben felhalmozódott alkoholgőz. Bár ez az eset a Mary Celeste rejtélye után történt, feltételezhetjük, hogy Briggs kapitány tisztában volt az alkoholszállítás veszélyeivel.

Ezek után logikus forgatókönyvnek hangzik, hogy a Mary Celeste legénysége egy nagyobb robbanás után a hajó elsüllyedésétől tartott, Briggs kapitány pedig ekkor döntött a mentőcsónak leengedése és a menekülés mellett.

Persze egy nagy, látványos robbanáshoz rengeteg alkoholgőzre van szükség, de van okunk feltételezni, hogy a Mary Celeste rakterében volt is belőle bőven. Fentebb említettem, hogy miután a hajó megérkezett Gibraltárra, az 1701 alkohollal megöltött hordó közül kilencet üresen találtak. Történetesen tudjuk, miért voltak üresek.

2011-ben Brian Dunning saját podcastjében hívta fel a figyelmet arra a fontos körülményre, hogy az 1071 hordó közül 1692 fehér tölgyfából készült, a 9 üreshez viszont vörös tölgyfát használtak. Ez jelentéktelen különbségnek tűnhet, pedig rendkívül fontos: a fehér tölgyfa pórusai zártak, így nem engedik át a vizet, ezzel szemben a vörös tölgyfa pórusai nyitottak, így a folyadékok lassan átszivárognak a fa anyagán.

Valószínű tehát, hogy amikor a Mary Celeste szállítmányát hordókba töltötték, tévedésből a fehér tölgyfa hordók közé kilenc vörös tölgyből készült is keveredett. A több hetes út során aztán a kilenc hordóból fokozatosan az összes alkohol kiszivárgott, így rengeteg alkoholgőz halmozódhatott fel a raktérben.

A nagy robbanás hozzávalói tehát adottak, de felmerül két kérdés: miért nem maradtak égésnyomok a raktérben, illetve miért hitte azt a legénység, hogy a hajó el fog süllyedni, miközben sértetlen maradt?

Az első kérdésre a potenciális választ Andrea Sella, a University College London egyetem kémia professzora mutatta meg 2006-ban. Sella papírból megépítette a Mary Celeste rakterének kicsinyített mását, majd bután gáz segítségével egy robbanást idézett elő. Bár a kísérlet látványos tűzgömböt és erős hanghatást okozott, a várakozásokkal ellentétben a papírmodell szinte teljesen sértetlen maradt: még égésnyomokat sem találtak rajta. A professzor szerint ennek az az oka, hogy a meglehetősen gyenge robbanást viszonylag hideg levegő követi. A jelenség tehát látványos és ijesztő, de pusztító erővel szinte nem rendelkezik.

De akkor miért hitte a legénység, hogy a hajó el fog süllyedni? Erre a kérdésre a fedélzeten talált rögtönzött vízmérőrúd, és Oliver Deveau, a Dei Gratia elsőtisztjének vallomása adhatja meg a választ. A vízmérőrúd jelenléte egyértelműen arra utal, hogy a Mary Celeste legénysége aggódott a hajótestben lévő víz mennyisége miatt. Deveau szerint elképzelhető, hogy valamilyen hiba miatt Briggs kapitány hamis mérési eredményeket kapott, ami azt a benyomást kelthette benne, hogy a Mary Celeste éppen megtelik vízzel, és hamarosan el fog süllyedni.

Ezután a kapitány elrendelte a mentőcsónak leengedését és a hajó elhagyását. A szél és a tengeráramlatok ezt követően elsodorták egymástól a nagy óceánjárót és az apró csónakot, a legénység tagjai pedig később vagy éhen haltak, vagy megfulladtak.

Az események láncolata tehát így áll össze egy teljes egésszé:

1. Az alkoholos hordók közé kilenc vörös tölgyfából készült is keveredik.
2. A hajó rakterében az alkohol kiszivárog a hibás hordókból, az alkoholgőz pedig felhalmozódik.
3. Egy szikra vagy nyílt láng hatására az alkoholgőz belobban, ijesztő, de ártalmatlan robbanást okozva.
4. A legénység megijed a robbanástól, és elkezd aggódni a hajó épsége miatt.
5. A rögtönzött vízmérőrúd segítségével megmérik a hajótestben lévő víz mennyiségét, de téves eredményt kapnak.
6. Briggs kapitány elrendeli a mentőcsónak leengedését és a hajó azonnali elhagyását.
7. A hajó és a mentőcsónak elsodródik egymástól.

A Mary Celeste utóélete

Bár a Mary Celeste a legénység eltűnését követően épségben került elő, hátralévő karrierje már nem sok jót tartogatott. A rejtélyes események miatt a hajót balszerencsésnek és rossz ómennek tekintették, ezért a megrendelők nem szívesen szállíttattak vele. Ezt csak fokozta, amikor az egyik új kapitány megbetegedett a fedélzeten, majd kicsivel később elhunyt.

Végül a Mary Celeste új tulajdonosok kezébe került, akik több évnyi veszteséges üzemelést követően biztosítási csalást kíséreltek meg. Papíron értékes áruval pakolták tele a rakteret, majd 1885. január harmadikán szándékosan zátonyra futtatták a hajót. Tervük azonban kudarcba fulladt: a hatóságok rájöttek a csalásra.

Ezzel a Mary Celeste karrierje véget ért.