A garázsban HAB3-nak van a legjobb anyakönyvi neve: Simon Protectornak hívják, mint egy kemény arcélű képregényhőst. A Pantherek persze modernebbek, hiszen ez 1992-es, de a szemek csillogásából látszik, a tűzoltók számára csak akkor kerek a világ, ha hallhatják Simon Protector pokoli motorhangját. A világon négy készült belőle, van mindenféle nyűge, de ilyen agresszív, böszme motorhang tényleg párját ritkítja a haszonjárművek sorhatos, hosszú löketű világában. 12 literes V8-as van benne. Félelmetes.
Átlag 10 ezer liter víz, ezerötszáz liter habkoncentrátum és 250 kiló oltópor, ennyi van egy-egy autón. A garázsban minden tűzoltóautó kipufogóján gázelvezető: a plafonra szerelt sínen rögzített cső segít, hogy a gyakori ellenőrző riasztások és a minden reggeli ellenőrző kiállás során ne gázosítsák el magukat. Aztán ha kiáll az autó, a cső végigsiklik a sínen, és a kapuban automatikusan lecsatlakozik róla. A fontosabb autókon elektromos motormelegítő is van, de minden indítómotor hálózati áramot kap, így aztán nincs apelláta, menni kell.
A Panthernek már az ajtaja is inkább denevérszárny, mint nyílászáró. Bekászálódáskor megkérnek minket, hogy ne nyúljunk semmihez, illetve nyúlkálhatunk, csak a műszereket ne állítgassuk el, mert akkor az ügyeletesnek végig kell bogarásznia az egészet. Természetesen az utasülés felől is találok odabent egy pár tűzoltócsizmát, letolt nadrággal.
Az áramosításra feláll a számítógép, mutatja a hat vízkört, a főágyút és az orrmonitorokat, de még azt is elég pontosan látjuk, hol tart konkrétan a víz. Közben elindulunk, a Panther halkan remeg, de ez csak addig tart, míg a füstcső le nem válik rólunk, és nem kap egy padlógázt: nagyon súlyosan indul meg. Gondolom, csalóka a nagy tempó miatt, mert nagy vasban mindig intenzív a gyorsulás, de ezzel talán nem kapnánk ki egy kétütemű Trabanttól, mint a Scaniával.
Van menet közbeni szivattyúkapcsolási lehetőség, de most az álló helyit választjuk. És most tényleg, vizezhetek?- kérdem a pilótától. Persze. Melyikkel? – nézek a három joystickra. Amelyikkel akarsz. Ó, hát akkor az orrmonitorral kezdenék, köszönöm. Uááááúúúú! Ez jó. Nagyon hamar ráérez az ember, és hatalmas erővel zúdul ki a sugár – rossz célzással simán átlövünk hosszában a gép felett, pedig olyan 30 méterre állhatunk a faroktól. Kipróbálom a főágyút is; kardozni is lehet, mint Kemény Henrik a csokiember ellen. A fotózó Árpád akkor lesz vizes, amikor kipróbáljuk az önvédelmi fokozatot.
A sugár összetartása, vagy mije, terpesztése állítható, mégpedig nagyon precízen: eldönthetjük mennyire terüljön a víz a lézersugárral határosan egyenletes vastagságtól a széles tölcsérig. Utóbbi az önvédelmi vízfüggöny, amit akkor vehetünk igénybe, ha túl közel állunk egy váratlanul erőre kapó tűzfészekhez. És ilyenkor a főágyú csinál elénk egy vízfalat, miközben a két orrmonitorral még mindig olthatunk. Egy csoda. Hiába, a tűzoltóság már csak olyan, mint a mentők meg a rendőrség: kevés a fizetés, de sok az adrenalin.
A Panther, vagyis mondjuk ki a rendes nevét, HAB5 után nehéz nagyot villantani, de az Aerotrac vontató jó egy erős holtversenyre. Komoly tűzoltóautót ritkán látunk reptéren, de melyik igaz autóbuzinak ne porcosodott volna a répája egy ilyet látva? Bizony, az Aerotrac a Ferihegyre delegált Batmobile, vagy ha úgy tetszik, hivatkozhatunk az Alien 2-re is, abban is valami ilyesmit alakítottak át. Nyilvánvaló, hogy a kutya se törődött a formával, de a funkció így is kiadta: több száz tonnás repülőgépek tologatása-vontatása nagyjából ilyesmit kíván. Az Aerotrac magyar tervezés, magyar gyártmány, Rába motorral, made in Hódgép, 1990. 18 tonna az össztömege – ez már télen is megtapad. Összkerekes, automata váltós, van lassú és gyors fokozat. Lassúban nagyjából 20 km/h a végsebesség, de szinte ellenállás nélkül mozdít meg 150 tonnát.
A fülke alacsony, hogy elférjen az egész a repülőgépek alatt, a kerék viszont hatalmas, mert amikor ezt tervezték, még nem voltak a maihoz hasonló terhelhetőségű kisebb abroncsok. Na jó, mindenki meneküljön, hadd menjek vele egy kört!
Belül hagyományos, bármilyen húszéves teherautó, leszámítva, hogy majdnem a földön ülünk. Ritkán jönnek be ennyire megérzéseim, de itt előre tudtam, hogy ezt a kombinációt imádni fogom, és erre tényleg. Hihetetlen: nem ültem még dízelvibrációval remegő nagyvasban a kerékagy alatt. A kezelőszervek ütött-kopottak, de mechanikailag nagyon egyben van, érezni rajta, hogy szeretik. És a tologatás-vontatás mellett azért tud pár különös kunsztot, például menet közben is lehet liftezni a fülkével, ha hátra akarunk nézni, de a legdurvább, hogy az Aerotrac tud oldalazni is.
Az Aerotrak csak nekem batmobile, a többiek általában az 1986-os Alien 2 (magyarul A bolygó neve: halál, angolul Aliens) jellegzetes, négykerék-kormányzású katonai járművére asszociálnak. Az Aliens járműve nagyobb, mint a ferihegyi, mert a Heathrown kifejezetten 747-es Jumbók tologatására rendszeresítették. A filmforgatáshoz a 72 tonnás Douglas-Tugmastert jelentősen kikönnyítették, és megfelelő álfegyverzettel látták el.
Az eltelt több mint két évtized ellenére a Douglas-Tugmaster ma is létezik, és repülőtéri gépek mellett olyan különlegességeket gyártanak, mint ez az izé, ami képes a két tengelye közé fogni mondjuk egy lakókonténert, és úgy önjárni.
Nem olyan durván, mint a Csongrádi Ladacross rendezvényen tesztelt két fél-Wartburg (22 perc 40 után), de olyan 45 fokos szög körül tud előre sompolyogni. Nem csoda, hogy olyan robotháborús hangulata van. Lámpa jelzi, mikor vannak egy síkban a kerekek, akkor kapcsolhatjuk oldalazó menetre. Irányváltó és kézifékkar, meg lehet indexelni. Megyek egy kört. Most mit mondjak? Nem hasonlítható sem a szőlőkombájnhoz, sem a bányadömperhez, de élményben mellettük a helye.
A második körben már oldalazok egy kicsit, aztán kis bénázás után végigtolom a valamelyik Airbushoz való vonórudat a sárga vonalon, ami meglepően könnyű, legalábbis ahhoz képest, amilyen lehetetlen küldetés volt ízelt traktor mögé kötött ekével tolatni . Még megy egy kört Árpád, aki eddig fotózott, és Postás kolléga, aki csak léhűteni jött – hiába, az Aerotrac olyan az autóbuzinak, mint rockzenésznek Pamela Anderson: legalább egyszer meg kell hogy legyen.
Búcsút intünk tehát az Előtérnek, és a hóeltakarító részleg felé vesszük az irányt. Hóekék? Hát ja, mondjuk úgy, könnyű levezetés. Elvégre mi veheti fel a versenyt HAB5 high-tech precizitásával, Simon Protector könyörtelenségével vagy a kifutópálya markáns macsójával, az Aerotrackal? Minőségben legfeljebb holtversenyre jók a hóeltakarítók, de mennyiségre olyat tudnak, hogy az felér egy gyomorba rúgással. Megállunk a jó száz méter hosszú beton téglalap előtt, a Budapest Airport szóvivője a hátsó ülésre pillant, és egy pillanatra elakad a szava.
– Nem mondjátok, hogy az összes szendvics elfogyott!
Hát pedig sajnos de. Életemben nem ettem még ennyi szendvicset. A Postással szerintem úgy fejenként nyolc körül termeltünk, Árpád állandóan fotózott, úgyhogy ő csak hatot-hetet ehetett; nagy láda volt, színültig, és csak egy kis szemét maradt. Hiába, ezekben a mai szendvicsekben, úgy látszik, nincs anyag, pedig egyébként finomak voltak. Domokos megtorlásul elmondja, hogy ez a hóekehangár szolgálna egy klasszikus, két Jumbó-s tömegszerencsétlenség esetén halottszortírozóul – hűthető, fűthető. De persze, mint már mondottuk volt, az az egyetlen halálos baleset volt itt, a 70-es években. Viszont, és most vegyünk egy mély lélegzetet, és énekeljük kórusban: minden eshetőségre fel kell készülni.
A Nagy Ferihegyi Túlbiztosítás-győztes akkor is a hóeltakarító-flotta. Belépünk a csarnokba: négy brutális méretű hóeke. Na, mondom, ezekkel már percek alatt le lehet tolni a kifutópályát. Bánkuti László hóeltakarítási alkirály nem érti, mi a fenét álmélkodok, kinyit egy ajtót, és szól, hogy erre tessék. Ez ugyanis csak valami előszobaféle volt, és ami a fő csarnokban van, az olyasmit vált ki az emberből, amit A halál 50 órájában érzett a parancsnok, amikor megmutatták neki a titkos Panzerdivisiont. Mercedes és Iveco hóekék a félhomályban, nyolc, kilenc, tíz, tizenöt – úristen, mennyi?!
A nehéztüzérség mellett komoly sztár a rombóló, az Unimog homlokmaró, amit láttunk már két hete az Unimog-találkozón is. Ez az, aminek utána kellett számolnunk, mert nem hittük el, hogy percenként öt ezer tonna havat bír kikúrni a hóra; ezzel sikerült egyszer behóágyúzni egy hangár oldalablakait, és teleszórni a 4-es utat. Most, hogy beindítják, és mély, fémesen súrlódó, suhogó hanggal megindul felénk, számolás nélkül is elhisszük.
Összesen tizennyolc nagy teljesítményű gép – és természetesen a vontatott szerelvény nem számít bele, pedig egy Schörling vontatmányban, ami a hóeke által hagyott havat keféli fel és lövi oldalra, külön van egy V8-as Mercedes dízel, és a turbina akkora szelet csinál, ami egy elefántot is percek alatt megszárítana. Vagy öt méterre állok mellé a kezemben egy kóróval, László beindítja, a turbinaszél azonnal kitépi a kezemből, és a halott növény egy pillanat alatt a garázsajtóig repül.
Szakmailag itt természetesen ugyanaz az adrenalinfüggőség uralkodik, mint a tűzoltóknál, várakozásteljes izgalommal szippantanak a téli szélbe, várják már, hogy a hóekék lépcső alakzatban megindulhassanak, jobb szélen az Unimoggal, aki a többiek ekézményét hajigálja a távolba. Az egész évben csak pihengélő autókat ilyenkor a járműosztály dolgozói vezetik, akik egyébként szervizelnek, és nemcsak a gépekre büszkék, hanem a munkaszervezési rendszerre is.
A húszéves hóekéket egyébként szinte lehetetlen megkülönböztetni az újaktól: nap nem sütötte őket, temperált szárazságban töltik éveiket, máshol nem hakniznak, hiszen főállású hóekék. Ha tehát van hó, kölcsön sem adják őket mondjuk a közterület-fenntartónak, mert akkor úgyis szükség van rájuk Ferihegyen. Az egyik kifutópálya 3700, a másik 3100 méter hosszú. Széltében nemrég csökkentették a használt beton szélességét 45 méterre, ezt tolják tisztára fél óra alatt. Így lehet tehát az, hogy Ferihegy nem zár be, jöhet tűz, hó, terror, anthrax vagy vibrátor, mindenre felkészültek. Csak a szendvics fogyott el.
