Hogyan halunk meg balesetben?

2008.09.05. 00:06
Pista bácsinak, a száztíz kilós, nagydarab, joviális alkoholistának volt egy különös szokása: szeretett beszélgetni a halottakkal. Pontosabban fogalmazva szeretett beszélni a holttestekhez. A kórházban éjjel és kora hajnalban volt a halál fő műsorideje.

Ha szólt a csengő, feltápászkodtunk a szolgálati vaságyról, fehér cérnakesztyűt húztunk, és a biciklikerekű kiskocsit tolva kóválygó fejjel elindultunk teljesíteni munkaköri kötelességünket. A vidéki kórház proszektúrája földszintes, öreg épületben volt. A bejárattól jobbra sorakoztak a hűtött tárolók, a bal oldali ketrecekből pedig több száz fehér patkány figyelte az egy szál hatvanas izzó sápadt fényében vörösen varázsló szemekkel, ahogy az aktuális halottat némi csörgés-zörgés-szuszogás kíséretében elhelyezzük a tepsiben, és rázárjuk a vasajtót.

Amikor véget ért a munka, kezdődött a szabadidő hasznos eltöltése: Pityu bá’ sorban kihúzogatta a tepsiket, és mindegyik meztelen halotthoz szólt pár kedves mondatot. Aki látott már olyan holttestet, akihez életében nem fűzte ismeretség vagy érzelmi viszony, tudja, hogy olyan, mint egy ház, amiből végérvényesen és visszavonhatatlanul kiköltöztek. Tudta az én öreg kollégám is, hogy hiába minden szó, akihez beszél, már rég nincs itt, de csak mondta a magét műszakról műszakra.

Egyszer egy fiatal lány holttestét húzta elő, aki közlekedési balesetben hunyt el. Túl gyorsan motoroztak a barátjával, meg is haltak mind a ketten, a lány a kórházba szállítás közben a mentőautóban. A jobb lába annyi helyen eltört, hogy csomót lehetett volna kötni rá, a teste tele volt zúzódásokkal, de a szőke hajjal keretezett bájos arc sértetlen maradt, gondolom, megvédte a bukósisak.

Az öreg csak állt fejcsóválva a halott lány felett, és szelíden dorgálta: - Ejnye-ejnye, kislány, hát miért nem választottál magadnak normális barátot? Miért ez a száguldozó pöcs kellett neked, aki magával rántott a halálba? Tudod, mennyi jóból maradsz most ki? Gyerekeid lehettek volna, unokáid, bejárhattad volna a világot, most meg mész a föld alá. Apád-anyád sír utánad, rájuk se gondoltatok, pedig nem normális dolog, hogy a szülőnek kell eltemetnie a gyermekét!

A tepsihúzogató-halottbúcsúztató szertartások után a vaságy szélén üldögélve még koccintani kellett a halottak egészségére az öreg sámánnal egy-két-sok korty NAGYON olcsó rumot a titkos készletből, aztán aludtunk a következő csengetésig. Annak a lánynak az arca ma is kísért, azt hiszem, ő lett számomra az Értelmetlen Halál Angyala.

Később műtőssegédként is dolgoztam, baleseti sebészeten is, hogy ott miket láttam, nem részletezem. Ha részletezném, ilyesféle fejezetek következnének, csupa olyan emberrel a főszerepben, akik nem gondolták volna, hogy ez velük is megtörténhet: földdel teli nyílt törések, leszakadt végtagok, szétroncsolódott arcok, nyílt koponyatörések alatt remegő agyvelő. És minden fejezetben ömlene a vér, sötétpirosan, átáztatva a műtőben a lepedőket, átitatva a törléseket, átütve a vastag kötéseken.

Ehelyett azonban most inkább forduljunk a tudományhoz, hogy megtudjuk, hogyan halunk meg balesetben. Egy amerikai orvos, Sherwin B. Nuland írt egy könyvet Hogyan halunk meg? címmel, ami 2002-ben magyarul is megjelent. Ebben külön fejezet taglalja a baleseti halálozás típusait. A könyvből kiderül, amit valahogy eddig is sejtettünk: meghalni nem egy fáklyásmenet, minimum kellemetlen, ám tipikusan inkább durván fájdalmas és/vagy rémületes folyamat, attól függően, milyen úton érkezik el az ember a haláláig.

A sérülés miatti halálozás a doktor szerint háromféle lehet: azonnali, korai és késői típusú. Az azonnali halál a sérülést követő néhány percen belül bekövetkezik, az agy, a szív, a gerincvelő vagy a nagy véredények súlyos roncsolódásának következményeként. Tehát: durván lefejeljük a kormányt, az ütközés miatt bekövetkező irgalmatlan lassulás letépi és összezúzza a belső szerveinket, a motorkerékpárról lerepülve kitörjük a nyakunkat, palacsintává lapít egy kamion, autóstul több darabra vág egy vonat. Béke porainkra, jöhetnek a takarítók. A statisztika szerint a baleseti halálozások fele ebbe a kategóriába tartozik.

A korai típusú halál (30 %) a sérüléstől számított néhány órán belül következik be. Az okok nagyjából ugyanazok, mint a hirtelen halálnál, csak a sérülés jellege, erőssége miatt kicsivel több időbe telik, amíg a szervezet feladja a küzdelmet. A sérültnek annál nagyobb az esélye a túlélésre és a legalább részleges felépülésre, minél gyorsabban minél jobb kezekbe kerül. Az első óra ebből a szempontból kulcsfontosságú, ezért is hívják arany órának. Alapfeltételek az azonnali szállítás, a képzett és tapasztalt egészségügyi személyzet és a jól felszerelt műtő.

Ez is egy szakma

Dr. Kozma Zsolt mentőorvos már az egyetem mellett is mentőzött, az elmúlt években pedig a légimentőknél dolgozott. Baleseti sebészként is tevékenykedett több éven át. Rengeteg közúti balesetet látott az elmúlt húsz évben, sok ember köszönheti neki és kollégáinak az életét.

– Meg lehet szokni a baleseteket, a kiömlött vért, a sérültek látványát?

– Ez is egy szakma, amikor kivonulunk, félretesszük a személyes megrendülésünket, és meghatározott protokoll szerint cselekszünk. Szörnyülködni, sajnálkozni nincs idő, de felesleges is lenne. A baj már megtörtént, arra kell törekedni, hogy minél gyorsabban és szakszerűbben ellássuk a sérülteket. Az első lépés: felmérjük, hány sérült van, és nekik milyen sérüléseik vannak. A bejelentők többnyire pontatlan adatokat adnak meg, hiszen sokszor ők maguk is sokkhatás alatt állnak – egy baleseti helyszín elég csúnya látványt tud nyújtani. Először a legsúlyosabb állapotban levőkkel foglalkozunk.

Aki ordít, jajgat, az általában kisebb sérülésekkel rendelkezik, mint aki eszméletlenül hever, így először az utóbbiakkal foglalkozunk, felszabadítjuk a légutakat, ha szükséges, megkezdjük az újraélesztést, a sokkos, kivérzett állapotban lévőknek infúzióban fiziológiás sóoldatot adunk, majd rögzítjük a törött végtagokat. Ha valaki bennszorult a roncsban, ott végezzük el az elsődleges ellátást és az állapota stabilizálását, és részt veszünk a kiszabadításában, amit általában a tűzoltók végeznek. Nagy fájdalommal járó mentésnél a sérültet elkábítjuk vagy elaltatjuk.

– Rangsorolnak a kórházba szállításnál is?

– Természetesen. Ha egy több sérülttel járó balesetben nincs rögtön elegendő szállítási kapacitásunk, először azokat indítjuk útnak, akik megítélésünk szerint a legrosszabb állapotban vannak, és azonnali kórházi kivizsgálásra és műtétre szorulnak.

– Mit tehetnek azok a civilek, akik szemtanúi egy balesetnek? Megkezdhetik a mentést, a sebesültek ellátását?

– Már azzal is nagyon sokat segíthetnek, ha pontos információkkal látnak el bennünket a 104-es telefonszámon. Mondják el az ügyeletesnek, hol történt a baleset, hány sérültet látnak, szükség van-e véleményük szerint műszaki mentésre. És mondják be a nevüket, a telefonszámukat is, hogy vissza tudjuk hívni őket szükség esetén. Az elakadásjelző háromszöget tegyék ki, lehetőleg olyan távolságra, hogy a baleset helyszínéhez közelítő járművek időben tudjanak lassítani vagy megállni. Ha valamelyik jármű kigyulladt, kezdjék meg az oltást, és próbálják meg kimenteni a benntartózkodókat, de egyébként, ha nincsenek elsősegélynyújtási ismereteik, ne mozgassák a sérülteket, mert előfordulhat, hogy csak rontanak az állapotukon, a gerincsérültekén például. Az erős vérzés csillapítását viszont megkezdhetik, helyezzenek a sebre egy egyszerű nyomókötést.

– Milyen tipikus sérülésekkel találkoznak a mentők?

– Ha valaki biztonsági öv nélkül vezet, ütközéskor lefejeli a volánt, vagy a mellkasával csapódik neki. A harmadik variáció, hogy becsúszik a műszerfal alá, és csúnya töréseket, zúzódásokat szerez. A legfrissebb statisztika szerint a közúti balesetben elhunytak 70 százaléka nem használta az övet – közülük nagyon sokan ma is élhetnének, és megúszták volna a karambolt némi zúzódással, esetleg kulcscsonttöréssel. A motorosok körében a koponyasérülések és a végtagtörések vezetnek. Ők nagyobb eséllyel lesznek egy életre rokkantak, például a gerinc sérülése, törése miatt. Ami azért is különösen szomorú, mert sok közöttük a fiatal.

– Milyen a magyar közlekedési kultúra mentős szemmel?

- Borzalmas. Egyszerűen érthetetlen például, miért nem használják a biztonsági övet. Még érthetetlenebb, hogy akadnak szülők, akik magukat már bekötik, de a gyerekeket nem. A gyerekekre talán nem vonatkoznak a fizika törvényei? Nagyon sok az ittas vezető, a felelőtlen száguldozó. Egyre többen közlekednek jogosítvány nélkül. A rendőrök mesélték a múltkor, hogy a helyszínen be akarták vonni egy csontrészeg sofőr jogosítványát, de kiderült, hogy nincs neki, és soha nem is volt.

– Van olyan baleset, amit soha nem felejt el, ami sokáig kísérteni fogja?

– A legedzettebb mentőst is megrendíti, amikor ártatlan gyerekek halnak meg. De az eddigi legszörnyűbb balesetnek, aminél részt vettem a mentésben, felnőtt áldozata volt. Három kamion ütközött össze, és az egyik sofőr beszorult a lángoló fülkébe. A vele utazó feleségét időben ki tudtuk menteni, őt sajnos nem sikerült. Egy darabig még eszméleténél volt, elmondta az asszonynak, mennyire szereti, és megkérte, vigyázzon a gyerekekre. Úgy halt meg a tűzben, hogy végig egymás szemébe néztek.

Persze, még így sem sikerül megmenteni mindenkit, gyakran előfordul, hogy az idővel való versenyfutást a halál nyeri. Ekkor van az, hogy sok kíváncsi áll fölöttünk, de senki nem mer hozzánk nyúlni, páran azt figyelik sunyi szemmel, mit lehetne elemelni a ripityára tört kocsiból szanaszét szóródott személyes tárgyaink közül. Ha szerencsénk van, időben megjön a mentő, akik azzal kezdik, hogy a szebb jövő érdekében sok fájdalmat okoznak, úgymint törött végtagok mozgatása, infúziós tűk beszúrása, intubálás, mellkas gyömöszölése bordatörésig, ha kell. A kórházi műtőben véres jelenetek következnek, bár ezeket többnyire mesterséges altatásban töltjük, amiből azután vagy felébredünk, vagy nem.