Hogyan halunk meg balesetben?

A késői halálozás (20 %) áldozatai hosszabb szenvedés után, napokkal, vagy gyakran hetekkel a baleset után halnak meg. Nem is gondolnánk, hogy az ilyen exitusok mintegy nyolcvan százalékát nem maga az elszenvedett sérülés, hanem az annak következtében fellépő fertőzések, valamint tüdő- máj-, vese- és szívelégtelenségek okozzák. Az ilyen emberek megússzák a korai halálozást, de többnyire súlyos műtéteken esnek át, hogy a belső vérzéseiket megszüntessék, a belső és külső sérüléseiket kezelhessék.

Sokan meggyógyulnak közülük, sokan azonban az orvosok minden erőfeszítése ellenére meghalnak: néhány nap elteltével belázasodnak, megugrik a fehérvérsejt-számuk, és vérmérgezést kapnak, amely a legerősebb antibiotikumoknak is ellenáll. Ha tályog vagy sebfertőzés idézi elő a szepszist, a genny eltávolítása után jó esély van a gyógyulásra, ám sokszor nincs behatárolható góc, és az ilyen betegek tünetei fokozatosan súlyosbodnak. A sérülés után úgy egy héttel bevizenyősödik a tüdő, légzési nehézségek adódnak, csökken a vér oxigéntartalma. A tüdőt a vese és a máj követi, mert a kiválasztó szervek egyre reménytelenebbül küzdenek a szepszis miatt felszaporodó méreganyagokkal.

A sors iróniája, hogy a testben elszaporodó mikrobák egy része korábban egyensúlyban élt a gazdatesttel, a húgyutakban, a bélrendszerben és a légutakban. A szervezetben kemény csata folyik, amely azonban egyre inkább vesztésre áll, a létfontosságú szervek sorra felmondják a szolgálatot. Ha három vagy több megadja magát, a tipikusan két-három héten át tartó szenvedés vége általában halál. Nuland doktor szerint a szeptikus sokk miatt leépülő betegek kínszenvedését még gyakorlott, rutinos orvosoknak is nehéz végignézni.

Hogy a vérmérgezés forrását megtalálják, vizsgálatról vizsgálatra hurcolják a fokozatosan romló állapotú beteget, miközben erős antibiotikumokkal és más gyógyszerekkel bombázzák. A májelégtelenség sárgaságot okoz, a veseelégtelenség miatt sokszor dialízis következik, ám hatástalanságukat látva már maguk a betegek is kételkedni kezdenek a kezelésekben. A folyamat súlyosbodásával a legjobb specialisták is előkerülnek, akik különféle gyógymódokkal kísérleteznek, többnyire csak újabb szenvedéseket okozva. Ha szerencséje van, akkor a haldoklónak a végső fázisról már nincs tudomása, eszméletét veszti, vagy kómába esik.

Ha tudnánk, hogy a halál csak ajtó, mely egy boldogabb szellemvilágba vezet, ahol találkozunk előttünk elhunyt szeretteinkkel, vallástól függően Jézussal, Mohameddel, Buddhával, és Isten szeretetének örök fényében és melegében fürödhetünk, könnyebb szívvel ugratnánk egymásnak a közutakon, bár meghalni még akkor is kellemetlen lenne. A haldokláskutatók sok olyan emberrel készítettek interjút, akiket klinikai halál után hoztak vissza az életbe. Egy részük semmire sem emlékezett, más részük viszont meglepően hasonló élményekről számolt be: kiléptek a testükből, majd egy alagúton áthaladva erős fénybe értek, amelyből mérhetetlen szeretet sugárzott.

Ekkor előlépett egy lény, aki gyakran egy közeli, már halott rokon alakját öltötte fel, és elmagyarázta nekik, hogy még nem léphetnek be a fénybe, vissza kell térniük az anyagi valóságba. Ezután megtették az utat visszafelé, belepréselődtek a testükbe, és magukhoz tértek. Egyesek szerint ebből arra lehet következtetni, hogy van túlvilág, és az ráadásul frankó egy hely, mások szerint ezt a filmet az oxigénhiány miatt fokozatosan leálló agy vetíti, gyakorlatilag ez a kikapcsolási üzemmód szép screenshottal, hogy legalább a halál kellemes legyen, ha már az élet olyan össze-vissza izé volt.

A vita mindaddig tartani fog, amíg nem sikerül nagyfelbontású, folyamatos működésű webkamerákat elhelyezni a túlvilágon. Konkrét bizonyítékok híján jelenleg csak azt mondhatjuk, amit Pityu bá’ és doktor Nuland: az öregedés eseménysorozata feleslegessé teszi, hogy magunkat, vagy másokat megöljünk, meghal mindenki magától is előbb-utóbb. A baleseti halál azért megrázó, mert nem természetes, idő előtt következik be, és megfoszt a teljes élettől, az utódok nemzésétől és felnevelésétől, és így megbontja a megújulás és a tökéletesedés ciklusát. A sérülés miatt halálozásnak nincs hasznos célja, és az áldozat és családja számára egyaránt tragikus.

És talán nem is a halál a legrosszabb, ami egy baleset miatt történhet velünk: gondoljunk bele, hogy saját meggondolatlanságunk vagy mások felelőtlensége miatt rokkantként kell leélni a hátralevő életünket – vagy hogy figyelmetlenségből, felelőtlenségből másokat teszünk nyomorékká egy életre. Gyorsan kiderül, hogy ugyan nem tudni, van-e mennyország, pokol viszont biztosan, és ráadásul spirituális ajtókon sem kell átkelni, hogy odajussunk, idejön az magától.

A közlekedés veszélyes üzem, sokmillió nehéz és gyors tárgy mozog földön, vízen és levegőben bolygószerte, amelyeket törékeny, sérülékeny lények irányítanak több-kevesebb sikerrel. Azt remélni, hogy egyetlen baleset sem történik, hiú ábránd, de arra igenis lehet törekedni, hogy mi magunk ne váljunk balesetek okozóivá, vagy vétlen áldozataivá. Ha nem türelmetlen kismalac módjára vezetünk, máris sokat tettünk ezért. Ha defenzíven közlekedünk, még többet. Soha se legyünk gyorsabbak, mint az őrangyalunk.