Van valami térdmagasságban. Lapos, szélesebb mint két széttárt kar, lopakodik. Hirtelen 1990 decembere van és egy bázeli játékboltban érvelek az anyámnak, hogy a kezemben tartott piros távirányítós autó van olyan jó karácsonyi ajándék, mint egy legómarsjáró. A piros autó, aminek senki nem tudja kimondani a nevét. Végül megveszi nekem és a mai napig olyan kézifékes kanyart csinálok vele a parkettán, hogy mind a tizenkét hengert és négy ceruzaelemet megnyalhatom utána.
A piros autó egy Lamborghini Countach, a nyolcvanas évek fiúszobáinak tapétája, ami jóval menőbb volt az összes Ferrarinál. És ha belegondolunk abba, hogy ezt az autót harmincöt éve tervezte Marcello Gandini, amikor az emberek randa dobozokkal mentek ide-oda, akkor elkezdjük megérteni az olasz autótervezés isteni zsenialitását.
Főleg annak fényében, hogy ahol most állok, ott a Countach annyira érdekes, mint az Ikeában egy vicces nevű svéd faluról elnevezett állólámpa. Eltelik úgy tíz perc. És az autó, amire 15 évet vártam, hogy láthassam, évekig sután lelambordzsiniztem, kipipált turistalátványossággá szürkül. Akármekkora zseni Gandini, a Countach óta eltelt 35 év, és ami azóta történt, az mind itt van körülöttem.
Ez itt a Budapesti Luxusautó Show, Magyarország nemzeti arabjának szerelemgyereke. Al Roudhan Bader szervezte, a kocsik komoly része ráadásul az övé. Valaki, akinek szinte az összes létező szép és érdekes autóból van egy, az vajon miért Magyarországon, azon belül is miért Dunaújvárosban lakik? Persze mennyivel jobb a snassz Monte Carlóba költözni és giccses filmjeleneteket előadni a parti utakon. Dunaújvárosból Budapestre átmenni egy Pagani Zondával legalább rendes rebellis gesztus, minden egyes kátyú által lehasított szénszáldarab a jellemet erősíti.
Gyakorlott, hidegvérű szupersportautó-függőként gyorsan felismerem, hogy ami most történni fog velem, az olyan lesz, mintha az orromba dugnék egy porszívócsövet, megtölteném a porzsákot kokainnal, és átkapcsolnám a porszívót szívásból fújásba. Perceim vannak a józan észből ( te jó isten, két Zonda, kettő, nem, még nem megyünk oda). Higgadtan elmegyek egy pohár vízért, higgadtan végighallgatom a bizonsági őrt, hogy ne vigyek poharat a kocsik közé, higgadtan válaszolok neki, hogy nyugodjon meg, nem fogom hozzávágni a Countach ablakához, higgadtan végigmérem a Countach mellett parkoló Lancia Stratos kíméletlen ékformáját és sisakrostély-szélvédőjét (szintén Gandini-formaterv), higgadtan leteszem a poharam (az üveg csilingel, mert remeg a kezem) és munkához látok. Fényképezni fogok.
Na persze.
A teremben a fényviszonyok a következők: félhomály, majd minden átmenet nélkül az autók sípályává polírozott fényezéséről hatszáz ponton visszaverődő neon. Úgy a harmadik sötét és maszatos Countach-fotó után állapítom meg, hogy nem véletlenül értékelhetetlen szemét minden egyes kép, ami autókiállításon készül. Idegesen kilépek a csarnokból és felhívom a Karottát, aki azt mondja, hogy kezdjek el sikítani és akkor majd beomlik a menyezet és lesz szép felhős napfény. Micsoda ötlet! És amennyi rajzfilmet láttam életemben, nekem is eszembe juthatott volna.
Állítólag a szénszál erős anyag. Mit neki néhány tonna szilánkokká robbanó beton és acél vázszerkezet. Egy-két-há-és
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Pohárba szórt jégkockák hangjával robban szét a BNV A-pavilonjának teteje. Még jó, hogy a kocsik fölött láthatatlan erőtér feszül, így a lezuhanó acéldarabok nem okoznak különösebb kárt semmiben. A pomponlányok és a gyöngyöző homlokú üzletemberek sikítva menekülnek ki a parkolóba, az áldozatokat jótékonyan elfedi a cementpor, a hippokratészi eskümet pedig leöblítem egy újabb pohár vízzel, ahogy elhaladok a sebesültek mellett. Mindent elönt a selymes, április végi, felhőkön átszűrt napfény. Az autók felragyognak, mint Arizonában a Festett Sivatag sziklái naplementekor. Nos. Végre lehet dolgozni! Akkor kezdjük.
Rolls-Royce Phantom
Egy hónappal ezelőtt egy
versenypálya szélén álltam és szembejött velem egy Dodge Ram SRT-10. Elképzeltem
az ütközést. Teljes a
déjà vu, ahogy ismét egy nyakig érő hűtőmaszkkal nézek
farkasszemet. Egy gyalogos vs. Phantom
baleseti sebészeti kórboncnoki diagnózisa így
festene:
Diagnosis: fract. clav., stern. et al; rupt. cord., pulm.,
hepat., lien. et al.
Therapia: crematio
Az SRT-10-en felül itt hozzácsapódna még a Spirit of Ecstasy által okozott trancsírozás, ahogy a szárnyai feltépik a nyaki ütőeret, szétmarcangolják a nyelvcsont alatti izmokat, míg a két kis ezüstmell jól irányzott ütéssel összezúzza a gégét.
Rollst eddig csak feketében vagy fehérben vagy bordóban láttam, de nagyon jól állna neki a matt hadihajószürke, tükrözött ablakokkal. Urban assault vehicle a javából, fel lehetne szerelni a tetejére 1-2 tömegoszlató ágyút, a csomagtartóba meg egy taktikai atombombát. Ha legközelebb Phantom közelében állnak, figyeljék meg, hogy a hátrafelé nyíló hátsó ajtókból rugós mechanizmussal esernyő húzható elő. Na ez Anglia! És nem az oldalra szerelt teáskészlet , ahogy a fritzek képzelik. Angliában persze nemcsak guruló hadihajókat készítenek, hanem
TVR Tuscan és Sagaris
rendes sportautókat is. Egy barátom mesélt egyszer az olasz ismerőseiről és a családi Lamborghinijükről, ami elsőre teljesen normálisnak tűnt. Olasz család, olasz kocsi, értik, a francia család Peugeot-val jár, a cseh Skodával, és így tovább. Pontosabban mégsem. De mielőtt ezt végiggondoltam volna, tavaly eltöltöttem két napot Londonban, hogy hasonló logikával akkor most végre látni fogok az utcán TVR-t. És egyet sem láttam, mert az összes félgazdag angol külföldsznob és Porschét vesz. De végre itt most.
bárdot jelent (TVR Sagaris)
És jó hírem van! A Tuscan és a Sagaris pontosan olyan jól néz ki élőben, mint fotón. A TVR-gyárban a vonalzót kizárólag arra használják, hogy a körmére csapjanak annak a dizájnernek, aki autótervezésre használná. A Tuscan elegánsan olvadó cseresznyefagylalt, a Sagaris pedig a beltenyésztett angol nép harsány őrülete. Hátul oldalra kiálló sportmotor-kipufogók és alumíniumbakokkal a csomagtartóra hegesztett függőleges plexiszárny, az utastérben pedig 20 dekamérföldig skálázott sebességmérő. Miért is ne! A hullámzó, bevágásokkal szabdalt motorháztető alól kilóg a cég saját fejlesztésű Speed Six motorja (mondjanak ennél jobb nevet egy sorhatosnak! fogadjunk hogy nem fog menni?). Ami négyszáz lóerőt küld bébiszitterek nélkül a hátsó kerekekre.
Psszt! Ön menő bróker? Vegyen egy Sagarist, és nem fogja megbánni. A dekamérföldes sebességmérő kiváló beszélgetésindító, a hétmérföldes motorháztetőről pedig epikus kokaincsíkokat lehet felszívni, amit legegyszerűbben valószínűleg
Spyker C8 Laviolette és Spyder
Hollandiában lehet beszerezni, ahol meglepő módon autót is gyártanak. Persze ilyen dizájnt, mint a Spyker, kizárólag olyan országban lehet létrehozni, ahol nem a belsőégésű motorok, hanem a Cannabis indica füstje okoz szmogot. Nézzék azokat a kivájt és krómozott légbeömlőket! És a hatalmas, földet túró hűtőmaszkot! Busánszky Lajos totalcar-közeli autóhifi-bolond szerint rettenetesen rondák. Szerintem meg csak szeretettel kell rájuk nézni. Igazából gyönyörűek. Kecsesek, mint egy nagy trópusi rózsabogár. És teljesen biztos, hogy nem áll be mellénk még egy a pirosnál. Ez mondjuk elmondható az
BOVI Silver Sting
első magyar szupersportautóról is. Amit a következő módon állíthattak elő. Kerestek egy embert, aki még hógolyóból sem tud szimmetrikusat gyúrni és megkérték, hogy emlékezetből zsírkrétázzon fel egy McLaren F1-et. Uraim, a funkcionális esztétika nem véletlenül két szó. És ugyanezt a
