Egyelőre egyik pneumobil sem emlékeztet Ferrarira, és lehet, hogy a későbbi generációkat sem szupersportkocsi-irányba fejlesztik. Ha általánosítani akarunk, egy légautó nagyjából a következőképpen néz ki: három vagy négy biciklikerékre támaszkodó acél- vagy könnyűfém váz, benne egy kollégiumi selejtezésből kimentett, fénykorában rikító színű műanyag szék, biztonsági övvel, mert azért pluszpont jár. Az ülés mögött a légmotor és tartozékai, valahol egy szabványos, tízliteres gázpalack, benne kétezer liter levegővel.
Rengeteg kerékpáralkatrész: váltók, kerekek, fékek, bowdenek, vázelemek, tán még csengő is. Továbbá itt-ott jelzésszerű karosszériaelemek, leginkább sufnifuturisztikus stílusban. A formai spektrum a rokkantkocsira hajazó megoldásoktól az ízirájderes elemeken át a marsjáró stílusig terjed. Szakértőknek további információ, hogy a hajtást alapvetően kétféle módon oldották meg: a többség a hajtókaros kivitelt választotta, néhány csapat azonban lineáris meghajtást épített. Maga az alap-alapelv persze ugyanaz: a palackból a reduktoron át érkező sűrített levegő kitágulni igyekezvén a hengerekben munkát végez, a henger lineáris mozgását így vagy úgy forgó mozgássá alakítják át, és már gurulhat is a légszekér.
Én egy ilyen pneumobilversenyt nagyon jól el tudok képzelni úgy, hogy egyszerre rajtol a mezőny, és az alig hallható puffogással száguldozó race-carok agresszív vezetői egymást szorítják ki a szűk kanyarokban, harminccal száguldanak a célegyenesben, és ha valami durva baleset után teleszóródik a pálya egyedi gyártású alkatrészekkel, bejön a biztonsági bicikli. Esetleg az egy-egy provokatív manőveren feldühödött versenyzők bukósisakot, tartalék léghengereket, sőt akár egész kompresszorokat vágnak egymáshoz a paddockban, miközben a feltüzelt közönség a pálya szélén a kezét rázza, persze csak az egyiket, mert a másikban sört tart. Nos, míg a pneuversenyek szubkultúrája így vagy máshogy kifejlődik, várni kell. Most még csak az alapoknál vagyunk: a gépek nem egymással versenyeztek, hanem csak az idővel, egyszerre egy jármű suhant az aszfalton, és a mért köreredményeket összevetve alakultak ki a helyezések. A nagyrészt szakmai közönség azonban így is szemlátomást jól szórakozott – és ezt a versenyt végül is nekik szervezték.
Lássuk az eredményeket: az I. Pneumobil Verseny abszolút győztese a Debreceni Egyetem csapata, a DE-AMTC lett, és ők nyerték a távolsági futamot is, egy palackkal több mint hét kilométert téve meg. A leggyorsabbnak a Kecskeméti Főiskola csapatának, a GAMF SZPSZ-nek a járgánya bizonyult, ami a hivatalosan mért körben 25 km/órára gyorsult, de versenyen kívül elérte a 28 km/órát is. A konstrukciós díjat a Budapesti Műszaki Egyetem egyik csapata, a Gyalogkakukk érdemelte ki, a közönség díját pedig – amit a szurkolás hangerejének műszeres mérése alapján ítéltek oda – a BME másik csapata, a Villanyos kapta.
Tudományos felütéssel indítottunk, fejezzük is be azzal: nagyon valószínű, hogy nem a léghajtás oldja majd meg a közlekedés globális problémáit. Bár a járművek csak azt a levegőt pufogják vissza, amit az üzemanyagtartályul szolgáló palackba belesűrítettek, így látszólag teljesen tiszta üzeműek, a helyzet valójában nem ilyen egyszerű. A sűrítést végző kompresszorok hajtását – azok motorjában vagy az elektromos áramot termelő erőművekben – ugyanis végső soron fosszilis üzemanyag, tehát kőolajszármazékok, gáz, illetve atomenergia szolgáltatja. Ugyanakkor a hírek szerint Indiában már sorozatgyártáshoz közeli állapotban vannak olyan modellek, amelyek a városi forgalomban elfogadható sebességgel és hatótávolsággal rendelkeznek, a léghajtás létjogosultsága bizonyos területeken és szituációkban tehát rövidesen bizonyítást nyerhet.
De az egri Pneumobil Verseny kapcsán nekem nem is ez volt az igazán fontos. Hanem: ahogy elnézegettem a járgányok körül sürgölődő fiatalembereket, arra gondoltam, talán köztük van az a srác is, aki tényleg kitalál majd valami eget rengetőt. Talán az a terepszínű rövidnadrágban csavarkulcs után kutató rocker, talán az szőke, álmodozó tekintetű CAD-CAM-függő szemüveges, talán az az esetlenül mozgó, testes, bozontos mackó, aki nagyot fújtatva emeli odébb a járgánya hátulját, megoldja majd, hogy szegény szamaraknak ne kelljen újra igába hajtaniuk a fejüket, és hogy mi, napimádó tudatlanok ne csak egyszer láthassuk életünkben a tengert.
