Mad Max: a közeljövő sci-fi

Eredetileg arról íródott volna cikk, hogyan is ábrázolják a különböző sci-fik a saját világukban működő közlekedési módokat (ld. Metropolis; Én, a robot; Különvélemény; Jetson család, stb), de az anyaggyűjtés közben nevezett Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nagy erővel püfölni kezdte Oroszország nukleáris mellkasát, energiaválság miatt kabátban tanulnak a gyerekek és 700 forint egy kiló kenyér. Mindez majdnem jottára összecseng a Mad Max filmek expozíciójával (háború, nyersanyaghiány, atom, infláció, összeomlás), de mivel nem a sorozat lépett messzebb a fikciótól, hanem a valóság került közelebb a Mad Maxhez, érdemesnek tűnt mélyebbre túrni a témában, hogy legyen mivel öblögetni két jódtabletta között.

Moderately Miserable Max

George Miller, a filmekért felelős forgatókönyvíró-rendező fejében eredetileg egy egészen más, sokkal hétköznapibb sztori forgott, sivatagról, posztapokaliptikáról és króm-spray-től betorzuló benzinbetyárokról szó sem volt: az alaptörténet a hetvenes évek Melbourne-jében játszódott volna, témájában pedig egy balesetekkel foglalkozó újságíró megtébolyodását és teljes kiüresedését dolgozta volna fel. Utóbbi motívum mondjuk megmaradt, hiszen Max a motoros bandák által lemészárolt családja miatt mély nihilben van, és ha jobban ráfókuszálunk a negyedik film végén a tömegbe vesző Tom Hardy arcára, valószínűleg ott is marad.

A rendezők sokszor visszatartó erőként tekintenek a szűkös költségvetésre, de a hiány általában kreativitásra sarkall, Satyajit Ray például Arany Oroszlánt és tiszteletbeli Oscart kapott nyugati mércével filléres költségvetésű, mégis korszakos filmjeiért (vö. Apu-trilógia). Önköltséges projekt lévén Millerékkel is ez volt a helyzet, városi helyszínekre, utcák lezárására és terembérlésre nem volt pénz, a forgatás a városon kívülre került, így lett a film védjegye a sivár, ördögszekeres Outback, filmbéli nevén Wastelands. Ezzel párhuzamosan a sztori is eltávolodott a valóságtól, és lett belőle az a rozsdától vérmérgezett hajsza, aminek ismerjük.

Olajkrízis, atomháború, punkok

Expozíciónak annyit vetnek oda az első film elejére, hogy pár évvel később játszódik - ez a nyolcvanas évek Ausztráliáját jelenti - , a trilógia maradék két epizódja 2005-ig tartó időszakot ölel fel, míg a rebootot 2050-60 környékére teszik. Időben tehát nem rugaszkodtak el túlságosan az akkori jelentől, sci-finek, vagy még inkább spekulatív fikciónak is leginkább azért megy el a film, mert megváltozott szociális rendszert (leánykori nevén anarchiát) és alternatív technikai fejlődést ábrázol. Jó, az autonóm, beszélő villanyautónál talán kevésbé innovatív egy 200 literes benzintartállyal felszerelt kompresszoros Ford Falcon, de az összeomló társadalmi rend alatt elharapódzó erőszakban és bizonytalanságban inkább utóbbira szokott igény mutatkozni. 2022>hasznaltauto.hu>szívódízel>keresés

Részletes előzményeket a Mad Max 2-ben kapunk először, ezeket javarészt a valóságból merítették: a hetvenes évek olajválságai miatt megugrott az üzemanyag ára, hiány lépett fel, Ausztrália pedig volt olyan hely akkoriban, hogy emiatt néhol fegyverek is előkerüljenek. Ezt a megtapasztalt emberi aljasulást és a történelmi eseményeket fűzték tovább a készítők: náluk háború tört ki, az északi féltekén atomtöltetek is potyogtak, az emberek gyorsan visszatértek a T. Hobbes-féle természeti állapotba.

Ez arra a látszólagos logikai hurokra is magyarázat, hogy miért használnak V8-as izomautókat a cudar benzinhiányos időkben takarékos japán import helyett: a hivatalos indoklás szerint az exrendőrök, szkinhedek és punkok motoros/autós bandákká szerveződtek, a biztonságos letelepedett élet lehetősége megszűnt, így az élt túl, aki a leggyorsabban tudott menekülni. Kicsit sántít, de legyen. A huszadik században egyébként nem volt ismeretlen a jelenség: az USA-ban a Hell's Angels kapott hírnevet, Japánban a bószózoku foglalt erőszakos állást a rend ellenében, Ausztráliában pedig a bikie bandák képviselték ugyanezt. Pazar dichotómia, hogy a film világában egyszerre veszélyt és biztonságot is jelent a sebesség.

Tanker-bástyák, páncél-Fordok, V8-boyok

A filmek Totalcar-faktorát nyilván az autók adják, az átlag néző ha máshonnan nem is, legalább a Mad Maxből sejtheti, hogy volt/van odalent egy erősen Amerika felé húzó autós kultúra - az országban erős japán jelenlétet sajnos csak a 2015-ös Fury roadban szerepeltetett, alaplapokkal borított R32-es Skyline képviseli. Óriási bravúr, hogy már az első film átépítéseivel is sikerült elkerülni a kortárs Death Race 2000 bárgyúságát (az Alligator Car csálé fogakkal és műanyag taréjokkal, a Bull Car röhejes szarvakkal szórakoztat), közben az ad hoc összetákoltság miatt az autók jóval hihetőbbek és szerethetőbbek, mint a jó harminc évvel későbbi Halálfutam furcsán steril vasmontázsai. Igaz, utóbbi egyébként is csak 111 percnyi Nascar-bázisú hentölés gyenge Battle Royal-szubtextussal megtámogatva, míg a Mad Max plusz kötetekre elég háttérsztorit kínál annak, aki hajlandó utánanézni. Anime és sorozat is lett volna belőle, ha jut rá pénz - akkor nem jutott.

A főszerep Mel Gibson és a helyét átvevő Tom Hardy mellett a V8 Interceptoré, ami egy korhű, defenzív gúnyába húzott Ford Falcon XB GT Coupé. A film mítosza szerint az utolsó V8-asok egyike, 351 köbhüvelykes (5,7 liter) Cleveland, 600 lóerő. A filmek során különböző intenzitással amortizálódik: az első rész végén önmegsemmisül, de a későbbi részekben egyre lerúgottabb és toldozottabb formában folyton visszatér, míg végül a Fury road V8-at imádó fundamentalistái fémcsupaszon, 38-as terepgumikkal és egy komikusan magas kompresszor-költeménnyel újjá nem építik. Hogy aztán megint összetörjön. Ott a helye az autós filmes Hall of Fame-ben, közvetlenül a Bullitt Mustang, a Vanishing Point Challengere és a Starsky & Hutch Gran Torinója mellett.

A dizájn a 2015-ös negyedik filmben csúcsosodott ki, a két 1959-es Coupe de Villes-ből összetoldott Gigahorse el is lopta a show-t, műszaki érdekesség, hogy a két 8,2 literes Chevy Big Blockot eleinte egy kézműves adapterrel varrták össze, de mivel az 1200 lóerő minden forgatási nap végére ledarálta a váltót, egy teherautóból származó Allison automatát kellett a helyére tenni.

Külön-külön szót érdemelne a flotta összes darabja, de hely híján csak a lényegeseket emelem ki: a Doof Wagon (doof - ausztrál szleng a pumpáló basszusra) minden szempontból hibátlan, illik rá a felütésben említett gitáros csávó, a Doof Warrior; a Peacemaker egy hernyótalpas Ripsaw-ra épített Valiant Charger, ami a forgatás legutáltabb és legveszélyesebb járműve volt; a méretei miatt pedig a (Tatra-alapú!) War Rig körül még a történetvezetés is kering, több filmben visszatérő motívum. Az összes autóról részletesen - angolul - itt olvashatsz.

Maksim Roketanski és a retrográd sci-fi

Kapóra jön, hogy a főhős (Max Rocketansky) nevében a -sky, -ski, -szkij éppen szláv eredetű szuffixum: ha ma kellene hasonló sztorival filmet rendezni, kínálkozik egy összeomlás felé araszoló, atommal fenyegetőző, borzasztó méretű ország, ahol sok a hegesztőpálca és a kallódó vaslemez. A szovjet sci-fi és a retrofuturizmus mindig is nívós volt, a nauchnaia fantastika ideológiailag és politikailag is irányított zsánerként várja, hogy kicsit szerényebb settingben újra feltalálják.

Maksim Roketanski vértes Volgájával sztyeppészik, az elcsigázott újmuzsikok gázosított Zsigulikkal, a gopnik-osztagok Wagnert hallgatva, lefingott Grantákban portyáznak morcosan, közben a ZIL-erődökből dől a turbófolk. Orosz sztereotípiából és hájfejű oligarchából van, amennyi kell, és a reménytelen narratívába is illik az egyszeri, autójára támaszkodó ruszki hős. Tudományos mindez sosem lesz, fikció maradhat.