Péter nagyon régen járt már itt. A megöregedett levegő illatát most várakozásokkal teli izgalommal szippantotta magába, céllal érkezett a padlásra. Keresett valamit. Szenteste közeledett, és bár hatéves gyermekének már mindent megvett, amire egy 48 éves elme szerint az utód vágyhat, az utolsó napokban még eszébe jutott valami.
Zseblámpája fényével megkereste a villanykapcsolót, és az öreg vezetéken át az áram lustán utat talált az alálógó villanykörtéhez, feltárva a pókhálóval bevont kacatokat. Péter kinyitotta az ablakot, beengedve az enyhe telet a helyiségbe, közben szórakozottan nyugtázta, amint egy besurranó fuvallat odébb lök egy cigarettacsutkát a padlón. Mióta is nem dohányzik, tíz éve? De a takarítással majd ráér foglalkozni, most meg kell keresnie valamit. Egy Moszkvicsot.
1975 karácsonyán kapta, amikor még nem Péter volt, hanem Petike, és pont ugyanannyi idős volt, mint most a fia. Nagy ajándéknak számított ez, a szülei nem sajnálták rá a pénzt, bár akkoriban más idők jártak. Hiába volt pénzed, csak azt vehetted meg, ami kapható volt. Manapság már addig nyújtózkodhatsz, ameddig a takaród ér, akkor viszont még a pártvezetés takargatott be. A vasfüggöny mögötti dísztermékek egyike volt a pedálos Moszkvics, melyet ugyanabban a gyárban készítettek, ahol az igazi autókat, csak külön részlegen. Mennyire örült neki.
Akkoriban úgy gondolta, hogy ilyen érzés lehet felnőttként igazi autóhoz jutni, de most már tudja, hogy sokkal nagyobb öröm volt az övé. A gyermeki lelket még nem kérgesítette meg az élettapasztalat, sokkal intenzívebb érzések áradtak rajta ki és be. Péter tudja, hogy a mai gyerekkor már teljesen más, mint az övé volt, de azért reméli, hogy az ő Petikéjének lelke is még könnyen áthatolható a megfelelő impulzussal.
Rengeteg színben létezett ilyen pedálos kisautó, de az övé babakék volt, piros üléssel. Súlya, az volt neki, emlékszik, hogy az egyik cimborájának volt egy csehszlovák pedálos autója, amelyik sokkal könnyebbnek érződött. Persze mindez nem számított, sokat versenyeztek, és Péter mindig elverte pajtását akkor is, amikor autót cseréltek.
Na jó, néha persze hagyta nyerni, elvégre első a barátság.
Egy-két évig szinte napi használatban volt a kiskocsi, aminek még a lámpája is világított, mekkora öröm volt azt felkapcsolni! Péter persze csínján bánt vele, takarékoskodott az eseménnyel, mert apja nehezen igazodott ki a gyermeki lelken, és az akkumulátor töltésekor sem mosolygott, sőt. Na, majd ő talán megmutathatja, hogy is kell viszonyulni ehhez a dologhoz.
Péter csak sejtette, hogy hol lehet a Moszkvics, de mivel általában az első érzésünk a helyes, a jobb hátsó sarokban kezdett el kutatni. Tudta, hogy dobozban lesz a portéka, az apja sosem hagyta volna csupaszon heverni a fémet, kitéve a pornak. Innen is tudta megkülönböztetni, hogy mit hozott fel ő, és mit a szülei. Ami nem volt becsomagolva, azt reflexből rakta odébb, ami dobozban volt, abba belekukkantott. Nem emlékezett már a pontos méretre, ezért szinte minden nagyobbacska doboz gyanús volt. Gyermekkorunk hősei felnőttkorra összemennek, csak emlékeinkben őrzik meg eredeti, évtizedes méreteiket. De csak addig, amíg meg nem pillantjuk őket megöregedett szemeinkkel. A valóság ilyenkor összehúzza a méreteket.
Már a második doboznál érezte, hogy nem tíz perc lesz ez, mert mindig elidőzött kicsit a csetreszeknél, amiket talált. Két kezével ásott le a múltjába a megfáradt kartondobozokon át, és gyakran hagyta magát, hogy elsodorják a feltódult emlékek. Csodálatos, egyben fájdalmas érzés volt Péternek átadnia magát az öregedés tényének, de nem volt menekvés. Negyvennyolc évesen még papíron sem számít vénembernek, de a padláson talált holmik mégis azzá tették. Papírképek a kamaszkorából, barátairól, szerelmeiről. De bele kellett húznia, most nem volt ideje ceremóniát tartani a megboldogult legénykora emlékére. És ekkor véletlenül belerúgott egy dobozba, ami fémes zörgést hallatott.
Izgatottan nyitotta szét a doboz fedeleit, még a zseblámpáját is bekapcsolta, nehogy véletlenül a félhomály megpróbálja átverni. De ez bizony a Moszkvics volt, semmilyen más emléke nincs az ilyen babakék színről. Azonnal felkapta a dobozt, és rögvest megállapította, hogy az időt ezúttal cserbenhagyta a zsugorítási képessége, legalábbis ami a súlyt illeti, ez majdnem tizenöt kiló. Méretre viszont összement, de kicsit azért így is hosszabb egy méternél. De mennyire maradt meg jó állapotban?
Apja szigorú ember volt, így Péter nagyon vigyázott a Moszkvicsra, egyszer borult fel vele véletlenül (maga sem érti, hogyan), és nagyon le lett teremtve érte. Onnantól kezdve emlékei szerint egy karcolás sem esett a vidám dukkózáson. Kiemelte a járgányt a több évtizedes rabságából, és kirakta a nyitott ablakon át beáramló fénybe.
A kis fémkaszni nagyon jól kiállta az idő próbáját, Péter meglepődve nézte körbe, egykedvűen nyugtázva az oldalán lévő karcokat, és az azokban megszületett rozsdát, mely az óvatlan borulás bizonyítéka. Negyven év nem múlik el nyomtalanul, máshol is akadt itt-ott némi felületi rozsda, de nem volt vészes. A műbőr ülés nem volt szétszakadva, bár kicsit kinyúlt, és a por a dobozba is bejutott kicsit az eltelt negyven év alatt. Nem számít, a Moszkvics általános állapota nagyon jónak mondható, úgyhogy miután Péter átnézte alul is, és megállapíthatta, hogy a kormányműnek sem esett baja, leült megpihenni a koszba.
Teste már nem fért bele a kocsiba, de most újra Petike ő, aki ismét megéli mindazt, ami ebben a fémkaszniban érte. Megannyi önfeledt nevetés, oly sok diadalittas pillanat a célvonalban... És mennyire szép állapotban megmaradt a járgány! Nem tudja már megmutatni a látványt az apjának, ezt most nagyon sajnálja. Beérett a szigor, itt hever a gyümölcse, még ha emiatt Péternek valószínűleg fel is kellett áldoznia néhány gyerekkori, önfeledt élményt.
Mielőtt feljött ide, körülnézett az interneten. Egy jó állapotú második szériás Moszkvics, mint az övé is, lassan már hat számjegyű összeget ér. A teljesen makulátlanra felújítottak túl is lépik talán ezt a határt, és bár a jó állapotban fennmaradtak még az öt számjegy körében vannak, de nem biztos, hogy sokáig. Az első szériás pedálos, amit Gömbinek hívtak, még nem Moszkvicsot formáz, de az már százötvenezret is megér. Fura egy világ ez, Péter biztos volt benne, hogy az elmúlt negyven évben a padlásán heverő járgány sem mindig ért pénzt, valószínűleg rengeteg példány a szeméttelepen végezte. A sorsnak mindig is fura volt a humora. De ideje mennie, még sok a dolga, két nap múlva szent este.
Visszarakta a dobozba a Moszkvicsot, és amíg egy ronggyal letörölgette a port a kartonról, elgondolkodott. A mai világban a gyerekek szívéhez az áramon keresztül vezet az út, mindenféle elektromos bizgentyűkért vannak oda. Vajon az ő gyermeke örülni fog ennek a vén vasdarabnak? Péter nem tudja, még nem is beszélte meg az asszonnyal. De biztató jel, hogy sok játékautója van a gyereknek, imádja őket, egy ekkora járgány az ő korában pedig csak lenyűgöző valamennyire még ma is. Bár igaz, ahogy anno ő is, a gyermeke is még éppen benne van a pedálozós korszakban, nyolcéves korig volt ajánlott, de jellemzően hétévesen már kinőtték. Talán egy jó évig még tudja használni az ő kis Petikéje, ha megkedveli. Így is kockázatos vállalkozás ez, hiszen kivel fog versengeni? Léteznek még ilyen járgányok egyáltalán? Ennek utána kell járnia.
Lefelé menet még visszanézett a dobozokra, amikben a fél élete hever darabokban. Ő még ismeri a képen szereplő összes embert, de ez nem lesz így örökké. Ha ő már nem lesz az élők sorában, egy idő után ezek már semmitmondó tárgyak lesznek a szerettei számára, és ez így normális. Az idő kereke megállíthatatlanul tör előre, egykedvűen gyűrve maga alá mindent és mindenkit. Nem kegyetlenségből, egyszerűen csak ez a dolga. Péter is sorra fog kerülni, és bár egy ideig túléli majd magát képeken és emlékekben, de ha már senki nem él, aki őt ismerte, akkor végleg maga után hagyta őt is az idő vasfogakkal kivert kereke. Ennyi volna egy élet? Nem, nem ennyi.
Az életünk a jelenben zajlik, nem a múltban, sem a jövőben. Az számít, hogy ő most épp készül meglepni a szeretteit. Az asszonynak már borítékolhatóak az örömkönnyei, és tulajdonképpen a gyermek boldogsága is várható, hisz megvette már az ajándékokat, de azért izgul. Hóna alatt az a bizonyos plusz van, ami akár még inkább szorosabbra húzhatja a köteléket Péter a kis Petike közt. Bizonyosan kell a kisautóba egy új akksi, akár együtt belerakhatják. Talán beköthetik a hátsó lámpákat is közösen, hogy világítsanak, erre ő mindig is vágyott, de az apja erről hallani sem akart. Vagy akár együtt fel is újíthatják az egészet, hogy a gyermeke ízlésének megfelelő színben születhessen újjá a vén kiskocsi. Esetleg át is alakíthatják villamossá. Igen, ezt kéne tenni, az biztos nagyon menő lenne, modern. Bármit megtehetnek vele, ami örömet okoz, ez benne a jó. Ha pedig netán nem tetszik a gyereknek az ötlet, még mindig visszahozhatja ide a padlásra a Moszkvicsot. Nem akarja ő ráerőltetni ezt a gyerekre, de örömmel ajándékozná neki a saját fiatalságának egy darabját. Egyesülhetnének téren és időn át, Petike találkozhatna Petikével.
Becsukta maga felett a csapóajtót, és miután leért a lépcsőn, meglátta a maga visszaverődését a hobbiautójának ablakában, amint áll a hóna alatt a pedálossal. Mosolygott, újra gyermek lett. Legalább egy rövid időre. Szinte biztos volt benne, hogy legalább egy rövid időre tetszeni fog a gyermekének is a Moszkvics. Ha csak pár nap erejéig, már akkor is megérte az ötlet. Elvégre ez a pár nap különösen arról szól Péter számára, hogy mosolyogni lássa szeretteit. Kitartó mosollyal az arcán gondolt bele abba, hogy egy nap majd remélhetőleg a kis Petike is rá fog jönni, hogy a férfi mindig gyerek marad, csak a játékainak mérete változik. Hol összemennek, hol megnőnek. De amíg ők ott vannak egymásnak, mindez mit sem számít. A közös élmények megőrzik eredeti méretüket.
