Most vedd ezeket, soká már nem lehet!

Totalcar Tokyo Trip: West Club United – riport a japán szuperautó-kereskedésből

2019.12.25. 08:56 Módosítva: 2019.12.25. 08:56

A West Club United a Japán határain kívülről, az ottani belpiacos japán autókra álmodozók Mekkája, fél Amerika ebből a kereskedésből szerzi be a napi JDM-ni valóját manapság. Álomvilág, csupa ellentmondással.

Tokiói-öbölbeli szállásunkról bő két óra az út Kanagawa prefektúrába, a West Club United nevű autókereskedésbe. Automatizált vonat vezet kifelé a dél-keleten levő mesterséges Odaiba szigetről, ki ebből a XXII. századi sci-fi világból. A szárazföldön levő végállomástól dél-nyugatra indulunk a Yokosuka Line-nal, ezzel a nagyjából a mi HÉV-ünk funkcióját beöltő, ezért háromszor gyorsabb és tizenötször messzebb menő fél-gyorsvonattal, amely Jokohama irányába indul velünk, majd amellett elhúz tovább délnek, s miután azt hisszük már, hogy Ausztráliáig visz, egy Zushi (Dzüsi) nevű állomáson kiesünk belőle. Már nagyon vidéken vagyunk, másik világ ez, egy-két szintes papír házikók kék cseréptetőkkel, dermedt tortabevonóvá lassult élet, madarak csiripelnek, a dugót itt errefelé csak kád- és üvegzár formájában ismerik, autós verzióban nem. Falun vagyunk, nagyon.

A vasútállomáshoz csatolt buszpályaudvar lényegében olyan, mint a Pasaréti tér fordulója, csak kicsit nagyobb és vagy harmincféle busz áll meg itt – összesen öt felszállóhelyen. Érdemes tehát figyelni, melyik, melyik, nekünk majd a 25-ös kell. Vidék Japánja igazi időkapszula a harmincas évekből. Hiába a sokféle beígért autóbusz, csak ötpercenként cammog be egy-egy újabb Hino az állomásra, ezért kicsit izgulunk: nagy veszteség lenne elvéteni a járatot, mert kőszobor lenne belőlünk, mire a következő megérkezik.

TTT.png

Megjön, felszállunk, nini, itt megfordult a rend, mert régen elöl kellett belépni a buszba és a vezető adott vissza, nézte a bérletet, kezelte a napijegyet, most viszont eltanácsolnak az első ajtótól; ma középen megy be az ember és csak leszálláskor fizet, azt persze elöl. Biztos van benne logika, de túlzottan már nem érdekel, mert Tokió borzalmas töménysége után az ember szeme éhezik a kedvesen lelassult, makettszerű vidék látványára.

Hogy itt mennyi Porsche van az utcán, te jó ég – Boxster, még egy Boxster, egy új Boxster, most egy Cayman, mintha S lenne, még Boxsterek zsinórban, végre egy 911-es... És én ugye, a SUV-okat genetikai alapon kitakarom a látómezőmből, mint Opel Intelliluxsza a szembejövőt. Tehát simán lehet, hogy volt ott még pár tucat Cayenne és Macan is.

Vezetőnk nem épp egy Jenson Button, stílusát a túlbiztosításra alapozza, tempónk nem lépi túl a 30 km/h-t, jellemzően annak kétharmadát sem igen. Kora délelőtt indultunk otthonról, de a sok várakozással jól elment a nap, már benne vagyunk a délutánban. Végre, autókereskedések bukkannak fel a pagodatetős házak között, méghozzá milyenek! E-szériás BMW az utca két oldalán, Lotust is látunk, aztán Mercedesek, az utcán pedig Porschék, még mindig Porschék, már unjuk őket, rettenetesen. Na de, hol vannak a beígért Skyline-ok, a 300ZX-ek, a Hacsirokük?

A semmi közepén Anti telefonjának térképén véget ér a csík, Kikoba megálló, leszállás, mert ha még egy kicsit a buszon maradunk, Miurában landolunk. Nem, nem egy Lambóban, mert a japáni Miura csak a félsziget végén a település, aztán ami az után jön, már kábé a Pearl Harbor, csak ahhoz úszni kell még egy kicsit. Azért a vidék Japánja mindig tartogat meglepetést az autós embernek, s itt sincs máshogy. A szűk, kanyargós, kétsávos út túloldalán, ahol otthagy bennünket a busz, az egyik kis utcában, kábé három háznyival beljebb furcsa színű és formájú autóorrokat és -seggeket pillantunk meg. Nyilván bemegyünk, hát.

Hoppá, ez valami szerelde lesz, úgynevezett régi szarokat javítanak itt, de pont emiatt akad, ami engem is érdekel is végre. Egy fehér A20-as Celica kupé az, mindig imádtam, most is megteszi a hatását – bár ebből csak egy kétliteresre vágynék, ahhoz meg kellene rajta lennie GT-jelnek. Ezen nincs, lépjünk hát, pár csepp elejtett nyál párolog utánam halkan a meleg aszfaltról, ennyit megérdemelt az öreg vigyori.

Lépünk, de csak alig párat tudunk, mert három házzal odébb újabb kincsesbányába botlunk. Minik ácsorognak egy lehetetlenül keskeny sikátorban, csak egy japán képes ennyire kicsi helyre négy autót összezsúfolni. A kisautók java része totál hulladék, messze túl a menthetőség határán, de a féltető alatt áll egy kilakatolt és lefényezett üres kaszni, a legérdekesebb valamennyi közül: egy egyedi orrú és farú Wolseley Hornet az. Oké, ez a csávó is csak egy rohasztóművész, mint sok magyar lelki társa sok ezer kilométerrel odébb, de legalább jó ízlése van.

Még másfél perc blattyogás, nagyobbacska tér nyílik az út bal oldalán, hopp, a tűzfalon, szemben felirat – West Club United. Megérkeztünk.

Azt hiszem, mindketten valami nagyobbra, terjengősebbre, pörgősebbre számítottunk. Persze, a csodavágenek ott csillognak a kis terecskére laposan bekukucskáló napfényben, de ember sehol. Nemhogy vevő, de még eladó se. Hogyan lehet itt autót venni?

Téblábolunk, hangosan krákogunk, Anti unszol, lássunk munkához, de a módszert, ami elment az Autobacs-ban, az Up Garage-ban, mert ott túl komplikáltnak tűnt az engedélyszerzés, egy ilyen meghitt, madárcsiripes közegben nem szívesen vetném be. Az egyik sufniból végre előcsoszog egy blazírt arcú, nagy darab külföldi ember, slagot rak össze fejekkel, flakonokat készít, Viledákat pakol, bár azt Japánban biztos nem úgy hívják. Épp csak felpillant ránk, folytatja, amit elkezdett. Nem vagyunk nagyon érdekesek, túl sok nálunk a fényképezőgép, az ilyen ember biztosan nem autót venni érkezik.

Kérdezzük, lehet-e fotózni, mert újságtól jöttük, körbehordozza a kezét, tessék csak, ami tetszik. Japánban valahogy sokkal kisebb az ilyen jellegű paranoia az emberekben, mint nálunk, Szentjakab-alsón, a főtéren, pedig itt tényleg lenne mit ellopni a kertek aljáról Kultúrák és távolságok. Anti nekilát snitteket gyártani, én kattogtatom a Fujim zárját, Darren – mert a csávót úgy hívják – egy fehér RX-7-est kezd tisztába tenni. Mindenki ugye, a maga dolgát.

Közben beszédbe elegyedünk. Darren egy Japánban rekedt ausztrál, a felesége helyi, akárcsak a telep amerikai tulajdonosáé, Lonnie-é is, tehát valamilyen síkon lelki rokonok. Neki ez itt csak az egyik munkája a sok közül, szereti az autókat, ért hozzájuk, átjön hát gyakran molyolni. Hogy a főnök hol van? Mindjárt jön, rögbimeccsen volt, az az egyetlen szenvedélye a driftelés mellett. Ez is olyan érdekes változás, mint a buszjegy-érvényesítés – húsz, harminc, ötven, de a híradók tanúsága szerint már hetven éve is a baseball volt Japán legnépszerűbb sportja, azt követte a futball, de valaki visszamehetett az őskorba, és véletlenül rálépett egy bogárra, mert közben kicserélték a világot. A japánok most rögbiznek – 1982-ben, amikor én éltem itt, azt se tudták, hogy a rögbi egy étel-e, vagy ruhadivat. Erre most mindenhol rögbicsapatok vannak, szerte az országban, láttam a stadionokat... Épp egy angol sport... Honnan jött ez?

Alapvetően mindegy, mert bezörög egy öreg Subaru Impreza, hányaveti módon leparkol a kereskedés szájában, s amerikaias lazasággal előmászik belőle egy rövid gatyás manus. Ő Lonnie, övé a West Club United. Ő az epicentrum.

Sajnos hamar rájövünk, hogy epicentrum beszélni nem akar, legalábbis nem kamera előtt. Egyáltalán nem barátságtalan, de láthatóan kerüli a nyilvánosságot, s rövid beszélgetés után ki is derül, miért. Az ő üzleti modelljének alapja ugyanis a tengeren túli – és melyik az az ország Japánból nézve, amelyik nem tengeren túli? - vevők JDM (Japanese Domestic Market, azaz japán belpiacos) autókkal való kiszolgálása. A kereskedését pontosan azért tette ide, Kanagawába, az isten háta mögé, mert a környék tele van amerikai katonai támaszpontokkal, az amerikaiak pedig mostanában jobban fogyasztják a JDM-autókat, mint a saját izomautóikat. Tehát elsősorban helyi amerikai katonáknak ad el autókat, másodsorban amerikai és ausztrál megrendelőknek, tengeri szállítással, de azért látható mennyiségben jönnek igények Angliából is.

Érdekes, a helyiek köre ugyanaz, mint amit Danny, az STF tuningcég főnöke kiszolgál – az a varázslatos hely, ahol előző nap jártunk, amiről már írtam, s Antinak volt róla videója a Totalcarban. Pedig nem ismerik egymást, legalábbis Lonnie Danny-t biztosan nem, ezt azért leellenőrzöm - de még mielőtt ez a cikk átalakulna valamiféle megjegyezhetetlen nevektől a peremen túlcsorduló, követhetetlen Tolsztoj-regénybe, folytatódjon inkább a sztori.

A lényeg – az amerikai autóimport-szabályok értelmében japán specifikációjú járművek nem helyezhetők forgalomba az USA területén. Ez egészen 25 éves korig igaz – ami autó ennél öregebb, importálhatóvá, tehát használhatóvá válik, mert veteránautónak számít. Lonnie cége – előtte ő maga is amerikai katonatiszt volt, de leszerelt – bő öt éve működik, akkor fedezte fel a piaci rést.

Fejszámolás következik: 2019-5-25=1989 – tehát akkor még a második szériás RX–7-es Mazdát, az A70-es, lekerekítetten szögletes Toyota Suprát és az R31-es, doboz Skyline-okat tudta még csak szállítani, de azóta már látóterébe kerültek a legérdekesebb modellek, a harmadik, FD-szériás RX–7-ek, a söntéspultos, A80-as szappantartó-Suprák és a legcsodásabb Skyline-ok, az Initial D-ből jól ismert R32-esek, s a rájuk következő R33-asok is. Most épp zúz a biznisz, mondjuk, vasárnap van, meg amúgy is, a vevők nagy része az internetről érkezik.

Egy a baj – és ezért nincsenek árak sem az autókon, minden POA, azaz mind kérdezendő –, nagy a konkurencia nyomása. Az arabok, az arabok a legveszélyesebbek, pislog körbe Lonnie és közben lehalkítja a hangját, meg az amerikaiak. De tényleg, az arabok a legrosszabbak, sokan vannak, összefognak, és ha megtudják, mennyiért adja az autókat, alá mennek árban, inkább buknak, de tönkre akarják tenni, osztja meg a konspirációs rémelméletet. Persze a honfitársai is csak annyiból kellemesebbek, hogy ők ügyetlenek és magánban akarják megoldani a dolgot. Szerencsére korán kezdte, hamar neve lett, ezért a többiek nem rúgnak annyira labdába, de folyamatosan fent kell maradni a csúcson, mert odalent a hiénák tengere csahol.

Nagy tudomány a vásárlásban és az eladásban nincs – alapvetően apróhirdetésekben találja ezeket az autókat, némelyik akkor már öt-tíz éve áll valami kert mélyén; olcsón megveszi őket, aztán kipofozza. Ismerős gépműhely van, karosszériás még mindig akad, bár egyre nehezebben, de a fényeztetés már nagyon nehéz – szóról-szóra ugyanazokat a problémákat ecseteli, mint előző nap Danny, a déli akcentusú japán-brazil barátunk.

„2002-ben véget ért ez a világ, az összes igazán érdekes autó gyártását akkor fejezték be a japán gyárak, R34-es Skyline, FD RX-7-es, A80-as Supra, mind akkor múlt ki” - sorolja. „Akik azokon az autókon nőttek fel, még vagy tíz-tizenöt évig életben tartották a lángot, de mára a leghóbortosabbja is dolgozó, családos ember lett, egyre nehezebb is fenntartani ezeket, Japánban tehát nagyjából véget ért a legendás JDM-korszak” - vázolja a borús jelent. „Páran persze még járnak driftelni, mert azért ez egy erősen autóőrült, 100 milliósnál nagyobb ország, s a nagy számok törvénye alapján jut is, marad is valamennyi mániás, de ide még azok a japánok sem térnek be, nekik ez egy gajdzsin (külföldi) telepe, még ha jó is a kínálat” - összegzi.

A japánok amúgy is leszoktak a drága és menő belpiaci autókról, akinek pénze van, németet vesz, esetleg olaszt, franciát, svédet, amerikait. Ezért van ennyi Porsche és BMW az utakon, egy ilyen Skyline-ra, csodás, háromrotoros Wankel-Mazdára rá se bagóznak, a Nissan 300ZX-ről azt se tudják, micsoda. Változik a világ, ebben az országban régen minden nyitva volt vasárnap, most az egyetlen működő dolog a vasútállomás boltjain kívül Lonnie telepe, aki ugye, amerikai. A japánok elkezdték lazábbra venni a dolgot, kivenni a szabadságaikat, kisebb településeken a boltok jókora része zárva tart vasárnap. Minden átalakult és alakulgat tovább.

Megtudok még egyet s mást. Például, hogy próbálkozott európai autókkal is, a felesége egy időben egy V12-es Mercedes 600-assal járt (W220), hát soha annyi baja nem volt nemhogy egy autóval, de a telep összes autójával egyszerre sem. Az a kocsi ott áll hátul, leeresztett légrugókon, el lesz bontva, pedig nincs sok baja. Egyszerűen nem éri meg életben tartani. A fő profil a három nagy kedvenc, Skyline GT-R-ok R32-től R34-ig, utolsó szériás (valódi) Supra és az FD-s RX-7. Ezek mind jó autók, jó alkatrész-ellátottsággal, öregen is megbízhatók, szeretik őket, nincs rájuk panasz.

De Mitsu Lancer Evókat mindig tart IV-től VIII-ig, mert van egy réteg, amelyik ezekre specializálódik és valamennyi közül a legproblémamentesebb örömautózást tudják, s könnyű róluk továbblépni az igazi, hátsókerekes legendákra. Aztán Hondák is mindig akadnak nála, persze csak Type-R-ek, de azoknak a vevőköre egy teljesen másik kultúrkör, azokat hidegen hagyják a hátsókerekes érdekességek, csak a H betűért és a VTEC-ért jönnek. De a Honda is jó, Lonnie elismeri, csak hát... Elöl kapar.

Közben aranyos néni és bácsi esik be a kereskedésbe, lehetnek vagy hetvenöt-nyolcvan évesek. Érdekes, itt vidéken szinte mindenki ennyi idős errefelé. Beszélgetnek, hallom, Lonnie töri a japánt, hát ő sem a nyelvi tudásával gereblyézte össze az ipart. Persze, éppen én beszélek – hiszen én alig makogok valamennyit.

Adóellenőrök lennének? ÁNTSz-esek? De miért voltak utcai ruhában? Miért ilyen idősek? Mint kiderül, az idősek Japánban mindenféle furcsa hobbikat űznek, ennek a párnak például az a mániája, hogy a környékbeli településeken összeírják a vállalkozásokat, boltokat, egyéb létesítményeket, azt, hogy épp milyen néven, milyen profillal működnek. Nem egy ilyen idős házaspár van, hanem számos, s rendszerint tiszteletüket teszik a West Club United-ben.

És az adóellenőrök, kérdem, azok nem piszkálódnak? Hiszen elég fura dolog, hogy egy amerikai ember kretén régi japán autókat ad-vesz Japánban, egy pici faluban. Hát, azok nem zargatják, azaz eleinte párszor beestek, de a cégének hivatalos működési engedélye van (azt se volt könnyű megszerezni), ezért nemigen foglalkoznak vele.

Hanyatlik már a nap, hűvösödik az idő, órák óta csak a pofánkat tátjuk akkorára, hogy huhog bennük a szél. Ebben a fényben egyik-másik autó valószerűtlenül szoborszerűvé válik – különös kedvencem egy R32-es, fekete Skyline, amin olyan a fényezés, akár egy vadonatúj, emberi ujj által még nem érintett Lexus középkonzolján a polírozott zongoralakk. Egyszerűen hihetetlen a minőség, nemhogy borotválkozni, de szemből porszemet kiszedni is lehet benne.

Közben a fehér RX-7-es lassan újjászületik, hihetetlen mire képesek a mai vegyszerek. Míg Darren azzal molyol, Lonnie ide-oda parkolgatja a telep elején álló, még vevőre váró autókat – mert amik hátul vannak, azok java része már elküldés előtt áll. Hörrennek a Wankelek, szisszen a Subaru turbója, felmorajlik a Skyline sorhatosa, isteni zajok és aromák töltik meg a levegőt. Kell a hely, fotók készülnek, eladáshoz.

Kicsit aztán bemegyünk a szalonba is, ami lényegében egy nagyobbacska szoba a kopottas iroda mellett, csak épp az eleje tiszta üveg. Három autó, a három helyi csúcsragadozó áll itt. Két gyönyörűséges R32-es Skyline (egyik az R34-es Bayside Blue kékjére átfényezve, mert ennyi csalás belefér) és egy V-spec Le Mans Edition R33-as, a legkelendőbb és legritkább valamennyi közül. Nekem ez nem tetszik annyira, mert az R33-as a legdaewooleganzább az összes Skyline közül, s az R32-es feszes izmossága, az R34-es célszerű, áramvonalas szögletessége sokkal jobban bejön. Érdekes, ilyen utóbbit nem is láttunk a telepen – ja persze, az túl új az amerikai exporthoz.

Anti – aki kora folytán is sokkal otthonosabban mozog ebben a JDM-világban, mint én, akinek 1982-ben véget ért a japán autógyártás, azaz utána már csak unalmas Corollákra, Avensisekre, Maximákra és Almerákra emlékszem tesztautó-korukból, egy-két MX-5-ös, GT86-os, Lexus LFA-s kivétellel –, szóval Anti hasból tippelte csak meg a szalonban, bent álló R33-as V-spec Skyline GT-R árát a videóban, s utólag bevallotta – félt, hogy kicsit nagyot mondott. Én meg itthon nekiálltam – ezért jobb írni, mint videózni -, s kikerestem néhány árat a netről. És rosszul lettem. Anti nem túlzott, sőt, éppen hogy alulzott. Ezek az autók itt ma már baromira nem az öreg, japán szappantartó-kategóriába esnek. Csak pár, más forrásból szerzett példa álljon itt, forintra átszámolva, persze általában kiváló állapotú, olykor szinte szalonúj autókra értendően.

  • Mazda RX-7 FD: 5-20 millió forint;
  • Nissan Skyline GT-R R32: 8-15 millió forint;
  • Nissan Skyline GT-R R33: 12-22 millió forint;
  • Nissan Skyline GT-R R34: 8-48(!) millió forint;
  • Toyota Supra A80: 4-25 millió forint.

A fenti árak elég nagyot szórnak, egy igényesen és alaposan tuningolt, keveset futott, kézi váltós autó, pláne meg valami limitált szériás példány a sokszorosát érheti egy szép állapotú, de széria automatásnak, de azért mindenki érzi – itt már nincs az a Nissan Sunny-szintű szarral gurigázás.

Szerencsénkre már nem kell soká reménytelenül vágynunk egy négy kerékkel füstölve az utca végéig kaparó, 1000 lóerőre beőrjített R33-asra, mert gondjaink rövidesen megoldódnak. Ó nem, nem kap minden állampolgár egy jó Skyline GT-R-t, ennyire még nem zúz a magyar gazdaság, bár tudom, ez is bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Más a magyarázat: Boris Johnson brexit-pápa alaposan túlnyerte magát, Nagy-Britanniája rövidesen leválik az Európai Unióról, azzal együtt számunkra megszűnik a csak ott működő Single Vehicle Type Approval intézménye. Merthogy ezek a JDM-autók – ha jól tudom – mindig Anglián keresztül érkeznek a földrészünkre, ott kaptak európai uniós papírokat, s onnantól a többi állam is elfogadja ezeket helyi járműveknek. Emberek, 2020 decembere, addig tart még a Kánaán, aki akar, az szerintem gyorsan vegyen valamit.

Lonnie szerint van még öt-tíz jó év ebben az üzletágban, aztán más megélhetés után kell néznie. Annyira nem fizethet rosszul a biznisz, mert közben felajánlja: ha várunk kicsit, visszavisz bennünket Tokióba, mert valahol a Roppongi környékén lakik. Basszus, az Setagaya után talán a legdrágább negyed... Lemondunk a lehetőségről, a szállodánk másutt van, amúgy is már megállnánk egy jót, mondjuk tempura udont tömni valamelyik vasútállomás gyorskifőzdéjében, mert semmit nem ettünk reggel óta.

Távoztunkban Lonnie még kikísér bennünket a 25-ös busz megállójához. Kicsit trécselünk, a gyerekekre terelődik a szó, kérdezem, hova járnak, amerikaiba? Ja, persze mondja, kérdem én, melyikbe, az ASIJ-be, vagy a St. Mary's-be, mire ő az utóbbiba, mire én, ja, én is oda jártam kiskamasz koromban.

Kicsi a világ, ő szájat tát, én azért sejtettem, hogy ha fia van, akkor ez így lesz, de a busz érkezéséig újabb közös téma alakul, pörgetjük a suli sztoriját, megtudom, mennyivel rosszabb lett, amióta itt született, teljesen japán gyerekeket is felvesznek, mert az egész, addig színtisztán amerikai rendszerű, teljesen angol nyelvű iskola ma már egy fura klikkekkel teli, túltömött, erősen eljapánosodott közeggé vált... Erről a várható átalakulásról már '82-ben beszélgettem a kedvenc tanárommal, Brother Isidore-ral, s ő nem volt túlságosan boldog tőle, pedig a világ legpuhább véleményű embereként ismertem mindig. Naja, de ez itt már nem az autózás köre, csak belterj, amúgy is fék szisszen, busz megáll, búcsút intünk.

Leesett a sötét is, magunkba fordulva zötykölődünk a buszon, rég szorította ennyire a mellkasomat az elmúlás. Itt van ez a csodás JDM-világ, amit csak távolról láttam eddig, mindig izgatott, s most, hogy végre idejöttem, megnézni, megtapogatni, megszagolni, vége is lassan. Ide se jövünk vissza többet, mert mire valahogy megoldanánk, hogy megint leszállhassunk a 25-ös buszról a kikobai megállóban, már vége lesz e szubkultúrának, ami táplálja.

Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, tartotta Hérakleitosz, és ezzel az eggyel japánok, amerikaiak, sőt ausztrálok és magyarok is mind egyetértünk, szerintem.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.