Egy Xedos-6 tündöklése és bukása

Wout Van Acker a Stierstraaton levő Café Moeskopban ülve, tűnődve mártogatta a Spekuloos kekszet a teájába. Kivételesen nem várták az ügyfelek az Advocantenkantoorban, azaz az ügyvédi irodában. Elkérte magát délelőttről, mert négy év után az autója lecserélésére készült. A Toyota Camry szépen működött – miért is ne működött volna szépen egy Toyota, pláne egy hibrid, amelyet mindig korrektül szervizbe hordott, 80 ezer kilométer után? -, de feleslegessé vált. Azt készült lecserélni. Ráadásul egy Mazdára. Erről eszébe jutott a kedvenc autója fiatalkorából, egy Xedos-6-os. Vajon hol lehet most? Megvan-e még valahol? Ha megvan, szép-e, még mindig csillog-e rajta az a gyönyörű ezüstmetál fényezés? A belseje vajon most is illatozik a bőrtől?

Egy ideje kirepült a harmadik gyerek is. Luna most nyáron férjhez ment, egyedül maradtak a nagy lakásban Axelle-lel, a feleségével. Az utóbbi években külföldre már mindig repülővel utaztak, ezzel véget ért a nagy autós utak kora, az irodájának szintén megszűntek a svédországi, norvégiai megbízásai, adieu a hosszú, ködös, északi utaknak, a kilencvenes korlátozások ernyőjében véghezvitt túráknak a karlstadti és lillehammeri partnerekhez. A Camrybe már lényegében az első két évében belement a mostani kilométerfutás, s azóta szinte csak a városban mozgott vele, akkor is inkább bevásárolni mentek vele, kettesben. Ja, meg kéthetente elutaztak Axelle idősotthonban lakó édesanyjához, Ghent mellé. Az se távolság...

Úgy döntött, ismét Mazdát vesz, ahogy régen, fiatal ügyvéd korában mindig tette. A villamos hajtású MX-30-ra esett a választása, mert azzal olcsóbban lehet parkolni a városban, szerényebb az adója, Ghentig meg könnyen elmegy áram hátán az a Mazda is. Úgyis tele van az ország gyorstöltőkkel, ebből nem lehet probléma, legfeljebb hosszabbat kávéznak majd a benzinkútnál a mama után.

Hogy miért Mazdát? Egyrészt, mert a Toyotánál nem talált tisztán elektromos hajtású autót, másrészt nosztalgiából, a szíve mindig is visszahúzta a kis hirosimai gyártóhoz. Már egyetemista korában is Mazdája volt – akkor először megvett egy még hátsókerék-hajtású, hatéves, gömbölyű 323-ast. Soha, semmi baja nem volt vele, de azon 1990-re már mindenütt felütötte a fejét a rozsda. Vérzett a szíve, amikor a csodásan duruzsoló, szinte újszerű utasterű, mindig tisztára mosott, mindig gondosan kiporszívózott, mindig szakszervizben javíttatott, tizenegy éves autót leadta a bontóba. A végén mindig a korrózió az úr, pláne ha az autó egy Mazda. De volt vele öt jó éve, az megmaradt.

Akkor ügyvédbojtárként már pénzt is kezdett keresni, ezért megtehette, hogy a Liba átadása után – a régi 323-ast még vicceskedő egyetemistaként a rikító zöld színéről nevezte el így, s jól ráragadt, de már szégyellte - egyenesen átbuszozott Guy Schelkens kereskedésébe és vett magának részletre egy vadonatúj, már légzsákos, szervós 323-ast.

Sosem bánta meg. Fiatal jogászként azzal járt dolgozni, az első két gyereket, Gilles-t és Noémie-t annak a hátsó ülésére ültették a drabális Roamer gyerekülésekben. Mennyit kacagtak Axelle-lel, akinek akkor még hosszú, fürtös, szőke haja volt, mert amikor két oldalról behajoltak szíjazgatni a kicsiket, a sok haj előrezuhanva szinte a teljes hátsó teret beterítette a kocsiban. Alig láttak tőle. Igen, Axelle végtelenül vonzó nő volt, ha visszamehetne az időben, ismét őt választaná, mert soha, azóta sem találkozott hozzá hasonlóval. Szép évek teltek ez azzal a 323-assal is, amit még az előzőnél is jobban szeretett, mert már ereje is volt – amikor nem volt vele a család, néha eleresztette a gyeplőt, s mindig elámult, milyen könnyedén repíti a tizenhat szelep ereje.

De azért valamennyi Mazdája közül legjobban a Xedos-6-osáért rajongott. Hat év stabil ügyvédi praxis után döntött úgy: megajándékozza magát valami elegánssal, valami különlegessel, mert hiszen mikor vegyen magának az ember különleges autót, ha nem harminc évesen?

Választhatott volna annyi pénzből Mercedes C osztályt, Ford Scorpiót, vagy BMW 320i-t is, de a Mazdák nagyon beváltak neki. Meg valahogy nem akart európait, az olyan közönséges lett volna egy már városszerte ismert ügyvédnek. A Xedos-6 akkor már ötéves típus volt, de annyira kevés futott belőle Antwerpen, vagy akár egész Belgium útjain, hogy könnyen rámondhatta volna – csak most jelent meg. Wout Van Acker szemében a Xedos-6 legalább olyan formatervezési műremeknek számított, mint egy Jaguar vagy egy Alfa Romeo. Sőt, néha arra gondolt, még talán harmonikusabb is azoknál, de tudta – egy európai nem mondhat ilyet.

Persze, érezte azt is, hogy nem kap valami sok autót a jókora összegért, mert a Xedos-6 valójában alig volt tágasabb a közben ismét megújult 323-asnál, ami ott állt mellette Schelkens szalonjában. De a két kocsit nem lehetett egy lapon említeni. A Xedos-6-ot eleve a nagyobb, 626-osra építették, s még ha a lendületes forma el is rontotta a helykihasználását, de a kinézete mellett Van Acker szerelembe esett még azzal is, ami az orrában volt. A kétliteres, V6-os, négy vezérműtengelyes, 24 szelepes, 6500-ig húzatható, 160 lóerős motorral. Micsoda hangja volt, amikor Schelkens egyik kereskedője bemutatta neki az Antwerpenből kivezető N116-oson, mit tud...

És persze lehetett bele bőrüléseket, klímaberendezést, sok-sok légzsákot rendelni, s az addigi, korábbi szériás 323-asánál azért érezhetően nagyobb volt belül, még ha a csomagtartója nem is. Amikor azon a kora őszi napon először kigurult vele Schelkenséktől, azonnal elvitte a családot egy kanyarra. Ültek a bőrtől illatozó, finom hathengeres duruzsolásban, csak fogytak, fogytak a kilométerek, kicsit úgy érezték magukat, mintha onnantól másik kasztba léptek volna. Beleszerettek, mániájukká vált keresztül-kasul beautózni az országot, néha még Hollandiába, Németországba is átruccantak vele, mert a Xedos-6 kérte a kilométereket. S bár Van Acker, ha őszinte akart lenni magával, nem tudta volna minden egyes frank elköltésének jogosságát megindokolni, de nem is akarta; a szerelem ilyen.

Öt csodás év következett. Abba a kocsiba született bele Luna, s szerencsére a nagyobbak már magasítón utaztak addigra, máskülönben nem fértek volna el. Jártak vele Olaszországba, Spanyolországba, még Portugáliába is – Van Acker akkor döntött úgy, hogy már a legnagyobb ügyességgel sem tudják betömni a cókmókot a csomagtartóba, s vett egy tetőbokszot. Vérzett a szíve a Xedos-6 formájáért, amikor a tökéletes jelenséget elrontotta azzal az ormótlan dobozzal, de azzal vigasztalta magát, hogy így végre vihetnek magukkal mindenkinek békatalpat és búvárszemüveget is, mert elférnek.

A Xedos-6 csak ezeken az utakon – és persze a téli kiküldetéseken – lett piszkos, de amikor hazaért, mindig azonnal és alaposan elpucolta. A speciális, mélyrétegű, ezüstmetál fényezés elég toleráns lett volna a kosszal szemben, de egy ilyen autó akkor mutat igazán, ha egy porszem nem sok, annyi nincs rajta. Még a gumijait is ápolóval kenegette, pedig a Mazda otthon is, a munkahelyén is garázsban, illetve fedett parkolóban állt.

Sajnos a gyerekek olyanok, hogy nőnek, nem lehet őket megállítani, nem-autós szempontból pedig ennek még örülni is lehet. De az ezredfordulóra Gilles és Noémie – az ikrek – már nyolcévesek lettek, Luna is nőttön-nőtt, egyszerűen nem fértek el az autóban. Van Ackernek be kellett látnia, a hibátlan és imádott Xedosnak meg vannak náluk számlálva a napjai. Egy évvel később beszámíttatta egy Tribute-ba, mert Schelkens szalonvezetője arra beszélte rá. Azt mondta, családosoknak sokkal praktikusabb egy ilyen... hogy is hívják? – szabadidőautó, s a jövő divatja is ez lesz, tehát eladni is jobban lehet majd az újabb váltáskor.

Van Acker azt a Tribute-ot sosem tudta a szívébe zárni. Hazavitte a hatalmas batárt, de nem mentek vele sehová ünnepelni. Inkább bement a lakásba, töltött magának egy pohár Laphroaigot, aztán még egyet, aztán még egyet... Az életének egy szép szakasza lezárult, elvitte egy gyönyörű, hirosimai pléhdarab.

Persze, a Tribute is működött, bár valahogy közel nem olyan megbízhatóan, de szerencsére legalább a V6-os motorról nem kellett lemondania. Ám egy ilyen közönséges kinézetű, lélektelen és felesleges autóhegybe átülni a szoborszépségű, igényes Xedos-6 után... Az fájt, nagyon fájt.

Schelkens aztán még egy ideig árulgatta a gyönyörű Xedost a szalon melletti használtautó-placcon, majd becserélte egy jobban eladható dízel 626-osra egy malmedy-i, különleges kocsikra specializálódott kereskedővel. Van Acker lelkében legalább nem szakadtak fel a sebek minden alkalommal, amikor Geelbe indult az N116 érintésével.

- x –

Josef Kolesar, Trencín híres autóbolondja – aki egyfajta fordított nepper hírében állt, mert mindig, mindenféle fura kocsik álltak az udvarában, amiket közeli barátai szerint vagyonokért vett, vagyonokat költött rájuk, aztán alig bírta rásózni őket egy-egy tehetősebb prágai vagy brnói hasonló hülyére – szóval Josef Kolesar kapott egy fülest a MAN-os Slezáktól, aki Németbe járt autókért, hogy kivételesen Belgiumba küldték egy fuvarért és elhozott onnan egy hathengeres Mazdát, de nagyon szépet ám. Egy baja van csak – 210 ezret mutat az órája, pedig el lehetne adni újnak.

Kolesar orrcimpái megremegtek, mert tudta, hogy csakis egy Xedos-6-ról lehet szó. Az MX-3-ast kizárhatta, Slezák ugyanis észre se veszi a kisautókat, a Xedos-9-ről épp a múltkor beszélték meg a Lanius Pivovárban, valahol a harmadik kori táján, hogy az nem sikerült túl jól, mert a 6-os elemeit egyszerűen nem tudták elég ügyesen áttenni a nagyobb kasznira, az MX-6 pedig nyilvánvalóan egyiküknek se tetszik, mert jellegtelen. Szóval egy Xedos-6-ról van szó, ami szép is, hathengeres is. Ritka madár az errefelé, Szlovákiában.

Lecsapott a kocsira, le hát. Két hét múlva otthon állt a Mazda a kert elejében, sajnos a pázsiton, amiért az asszony mindig nagyon orrolt, de hátul, a lebontott ólak helyén már nem volt több hely, mert az ott hervadozó Dodge Stealth és Citroen Visa Chrono mellé tavasszal vett két Skoda Felicia Fun Pick-upot („egyszer még majd sokat érnek azok, öregem! - mondta Adamec, a csapos”), egy Chrysler 180-ast és egy Simca 1500-ast is, mert valami azt súgta, most már talán lesz értéke a veteránoknak is.

A gyep és a Xedos jól mutattak együtt, ez tagadhatatlan, pláne napos délutánokon, amikor Kolesar le tudott úgy guggolni a kertben, hogy a kocsi mögött kirajzolódjon a Vág túloldalán, fényben úszó trencíni vár. A kilométer-számláló hétfőre már a megnyugtató 59 ezren állt, vizsgára úgy ment, s a kocsi állapota tényleg olyan volt, hogy egy gyertyát nem kellett benne cserélni. Az a motor – egy műszer, Kolesar csak vakarta a fejét a svájci sapka alatt, amikor először beindította, majd kinyitotta a géptetőt. A rohadék japánok, mit tudnak... De tudtuk volna mi is, ha a ruszkik nem ülnek ránk negyven évig és a csehek nem visznek el innen minden koponyát! - horgadt fel benne a nemzeti öntudat és ezzel dühösen lecsapta a pléhet.

Gondolta, kicsit kipróbálja a Mazdát, csak hogy elmondhassa, volt egyszer ilyenje is, aztán pár héttel később továbbpasszolja, hiszen azonnal lett rá egy bratislavai kapás, pedig meg se hirdette még. Aztán a Mazda valahogy mégis megragadt a családban. A vénekkel eleve nem lehetett sehova menni, mert nem volt rajtuk vizsga (és szét is estek volna), a Felicia Funok, azokkal a fiókként kihúzható plusz két üléssel csak poénból voltak négyszemélyesnek mondhatók, a Stealth minden kiruccanása után újabb, végtelenül költséges hibákat produkált, az asszony Octaviájával pedig mégse mutatkozhattak az ő helyzetében. Tehát a Xedos-6 családi autó lett náluk, még ha kicsit sokat is zabált.

Mint minden Kelet-Európában igába hajtott autónak, a Mazdának se lett könnyű az élete. Kolesarnál a háttérben jöttek és mentek a használhatatlan sportkocsik, oldtimerek és egyéb kreténségek, de a Mazda épp annyira a menőség és a családiasság határán volt, hogy hirtelenjében nem tudott volna nála jobbat. Meg aztán – az mindig ott állt a kertben, enni nem kért, soha nem kellett hozzányúlni semmijéhez, mert akármilyen hidegben, melegben ugyanúgy, purrogva indult, s a hathengerese húzott, mint valami villanymotor.

Nyolc év telt el Kolesaréknál, mire megjelentek az első rozsdacsipák. Először csak az ajtók alján bukkant fel némi barnás nyom, de nem látszott vészesnek. Aztán megindult a jobb hátsó sárvédőív is. Rá egy évre a kocsi megbukott a vizsgán. Hujjuj, mondták mások is, hogy rohadnak a Mazdák – gondolta Kolesar – de hogy ilyen hamar? Aztán belegondolt – kilenc év a füvön, az bizony nem is olyan kevés, ennyi ideig sose tartott még meg autót. Majdnem egy évig kerülgette a használhatatlanná vált hullát, mire talált valakit, aki hajlandó volt hozzányúlni.

Slezák egy haverja volt az, s ahogy az a csávó dolgozott, érthetetlennek tűnt, miért nem vállalták el a melót a többiek. Az ember gyorsan meghegesztgette a kirohadt hátsó lengőkar-befogatásokat, az ajtók aljára borításokat a kidobott régi kapu lemezéből vágott, küszöböt lehetett szerezni a trencíni alkatrészboltban (csoda), így a Mazda épp csak egy hosszú hétvégét töltött a traktorjavító műhelyben. A sedmerovicei fényező haver egy S110-es blokkért (volt otthon épp egy Slezáknak) lelocsolta a gépet, ezüstmetál lett, hát. Nem pont olyan, mint volt, talán nem is annyira tükörfényes, de tényleg, milyen legyen már egy tizenhat éves, 230 ezret (valójában meg 380-at, de ezt nem kell tudnia senkinek) futott Mazda? Biztonság kedvéért megtekerte az órát megint, a 160 ezer mégiscsak jobban mutat...

Itt jött el a pillanat, amikor Slezák rohamtempóban vevőt kezdett keresni a kocsira – fel is adta a hirdetést: „Mazda Xedos-6, frissen lakatolva, korróziómentesen, bőrrel, klímával, újra fényezve, kiváló motorral, alkalmi áron eladó”. Hirtelen eszébe jutott, baj lesz abból, hogy tíz év alatt talán csak kétszer vagy háromszor cserélt olajat, ezért gyorsan még kieresztette a régit, tett be frisset, de a szűrő egy törölgetés után kívülről jónak látszott, azt inkább nem bolygatta. Amúgy is nehéz hozzáférni, a motor meg... hisz tudjuk, az purrogott, mint egy kismacska, húzott, mint a villanymotor.

Dunajska Streda mellől jött érte egy magyar, úgy is mondta, „Dunaszerdahelyről érkezünk”. Hát ezek sosem jegyzik már meg, hogy van annak a városnak rendes szlovák neve? Slezák értett valamicskét a nyelvükön, lévén a felesége is felerészt magyar, s hallotta, ahogy az öreg telefonás, s nagyon tanakodnak a verdán, mondván, komplikált, meg hogy nincs szépen lakatolva meg hogy a bőr is porrá repedt benne mindenütt... Miért, mit vár ez, repülő csészealjat? Egy lyukas Feliciát nem kapni ezért a pénzért.

Aztán csak sikerült meggyőznie az öreget. Volt tenyérbe csapás, Borovicskával áldomást ittak, az autó eltűnt délnek.

- x –

Eperjes András, pontosabban Andrej Eperjes mélyen magába szállva, gyanakvó hangulatban terelte haza az új paripát Trencsénből. Megbeszélték az asszonnyal, hogy a már évente motorgenerálra szoruló, régen bontásra érett, még a szocializmusban vett Favoritjuk után, a nyugdíjból összespórolt kis pénzükből most inkább vesznek valami japánt, mert szinte az összes szomszéd Toyotával, Mitsubishivel, Hondával járt, és azoknak a motorjával, hát, azokkal sose nagyon volt baj. Kicsit azért tartott tőle, hogy a feleség nem épp egy ilyen hathengeres egzotikumra gondolt, hanem inkább valami Corollára, Civicre, de ha ez volt ennyiért, hát ez lett. Végül is – friss a vizsga, rohadás tényleg nincs, a motor purrog, és tényleg van valami jó hangulata. No meg japán is. Azért valami bűzlött neki, de mivel harmincévente vett autót, akkor is jobbára valami újat, nem volt sok gyakorlata a neppertrükkök kiszimatolásában.

Eperjes látta már a képekről is, hogy a kocsi bele lényegében disznóól lesz, de Trencsénről hazafelé tartva útba esett Lajos, a bontós ismerős, akinél mindig vette a Favorit-cuccokat. Nála pedig – ezt már korábban észrevette - akadt egy közel hibátlan, plüssös Xedos-6-belső. Először nem is tudta, mibe való az a sok ülés és ajtókárpit, de az egyik panelre rá volt írva zsírkrétával a kocsi típusa, amiből kivették. Hogy honnan került Hidaskürtre, arra a bontós már maga sem emlékezett, mert élőben sose látott még olyan kocsit, a telepén pedig hótziher, hogy meg nem fordult afféle, de a komplett utastér minden ellentmondással dacolva ott hevert az egyik csarnok sarkában, emberemlékezet óta. Inggombokért.

Ahogy Eperjes a Xedos-6-tal begurult a hidaskürti bontó udvarára, Lajos és a két segéd már esett is neki a kocsinak. Rendben, eltört néhány patent a sietségben, egyik-másik burkolat is megrepedt, a végén meg maradt néhány apróság, aminek nem találták a helyét, de a Mazda belseje, mintha kicserélték volna. Eperjes csak nézett, mert a nyomorult Felicia után lett öregkorára egy egészen vállalható autója. Este már a büszkén mormogó, újjászületett csodagéppel gördült be a kis nyékvárkonyi házuk udvarára, a felesége, azaz mama szinte ujjongott. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Mazda ott már nem mormogott, hanem inkább dörmögött, ugyanis a szokatlanul hosszú úton megrepedt a cső, ott, ahol belefut a középső dobba.

Eperjesnek csak később tűnt fel, hogy mintha máshogy szólt volna a kocsi Trencsénben. Átvitte a lakatoshoz az autót, s hamar elszállt az öröme. „Bandi bá', ezzel a kocsival csőstül jönnek majd a gondok. Az alja táblalemezből van, nézd, az ajtókon meg se csiszolták rendesen a gittet, látszik, hogy egyik-másik futómű-bekötési pontot meghegesztették (de azt is hogyan!), ám itt hat lengőkar van hátul, kettőt csináltak meg, a másik négy viszont egy-két év és szintén kimállik. A kipufogó egy összeomlás előtt álló borzalom, a katalizátor eltömődött, jó, azt most kiütöttem neked, de nézd, szerinted ebben mikor cseréltek féltengelyeket? Gömbcsuklókat? Milyenek már rajta a gumik? Itt már nem 54 lóerővel járkálsz, ez a kocsi még ma is tudja a 160 ló javát, mert japán. Még jó, hogy a motorja jó...”

De hát, ez lett az autójuk, használni kellett. Amit Eperjes hamar észrevett – ez nem jár el annyival, mint előtte a Skoda. A négy új Barum is megviselte a horpadt kis családi kasszát. Két év együttlét után pedig jött a nagy baj. Indítás után elkezdett valami halkan kattogni a motorban. Egy hideg reggelen tűnt ez fel Eperjesnek, gondolta, a sűrűbb olaj biztosan segítene, hiszen ha kattog, akkor valami egy másik valaminek ütődik odabent, a durvább olaj meg csillapítja a csapkodást. Úgyis esedékes volt a csere, kapott hát a motor 20W-50-et. Ajjaj. Onnantól még sokkal durvább lett a hang, s már nem csak egyvalami kattogott, hanem egy egész sereg valami. Akkorra ráadásul az ajtók is csúnyán elkezdtek rohadni. „Rozsdamentes, mi, frissen fényezve, mi?” – gondolt vissza keserűen a Trencsénben feladott hirdetésre, amit egy évvel korábban megpillantott az újságban.

Ha már elkezdett rozsdásodni, azt tette a Mazdával is, amit negyven éve szokás volt Szlovákia-szerte az ilyenekkel: fogta a smirglit, lecsiszolgatta a piros foltokat, kevert autókittet – az jó erős, műgyantás, de csiszolható, mondta neki a szomszéd -, feltöltötte a lyukakat, majd derékmagasságban, az egyenesen kihúzott maszkolószalag alatt körbekente az egészet alvázvédővel. Na, ezer év meg egy nap, ez már kiszolgálja a Magyarországon élő ükunokáimat is! – gondolta Eperjes. Hogy a hasonlóan derékba kezelt 1000 embécskák és Fiat 850-esek, amikből még fiatalabb korában oly sok futott az utakon, miért nem maradtak fenn az utókornak, azon nem gondolkozott el. Azon se, hogy mire lett volna való a passziváló szer, amit árulnak az autósboltban, s hogy a fényező miért használ alapozót, majd festéket is, amikor kocsikat hoz rendbe. Alvázvédőt pedig csak a legvégén. Hókuszpókusz, az egyszerű mindig jobb.

De a motor a hathatós korrózióvédelem ellenére, egyben után is tovább kattogott, ráadásul egyre durvábban. Nem lehetett mást tenni, el kellett vinni szerelőhöz. Eperjest élből kirúgták a Mazda-szervizből – nem vagyunk mi restaurátorműhely, bátyám, höhö... -, tehát mehetett a szerdahelyi általános guruhoz. Egy hét múlva kapta a híreket – az összes hidrotőkét cserélni kell. Azaz lehet, hogy csak egy pár kellene, de ilyenkor az a tapasztalat, hogy ha nem szettben cseréli ezeket az ember, rövidesen folytatódik a baj. Az akkor annyi, mint huszonnégy darab hidrotőke, maradhat? De ez sajnos nem is a legrosszabb hír, van még lejjebb is. Mert a biztonság kedvéért lett egy hárompontos veszteségvizsgálat is a motoron, és úgy tűnik, alaposan elkoptak a hengerek. Mi legyen?

Eperjes jó nagyot káromkodott magában, hisz' azért vett japán autót öreg napjaira, mert a szomszédjainál legalább a motorok elpusztíthatatlannak bizonyultak ezekben. Erre az övé... 180 ezer kilométernél letérdel. Ha tudta volna, hogy közel négyszáz van abban a motorban, ráadásul nagyjából az összes olajcserét elhanyagolták rajta bő tíz éven át, talán máshogy vélekedik. De néha jobb, ha balladai homály övezi a részleteket.

Fél évbe telt, mire sikerült szereznie egy jónak mondott, bontott motort, addig meg csak a sarki kisboltba járt, biciklivel, közben a mama is egyre rosszabbul lett. Mire a másik motor meglett, autó nélkül, egy szál telefonnal... Volt, hogy kis híján bezúzatta az autót. Persze Lajos, a bontós hajtotta fel, s majdnem annyiba került, mint amennyiért az egész autót vette két évvel korábban. De lett, s a Mazdát nem kellett kidobni.

Oké, jó azért az a motor sem volt, mert onnantól kezdve az alapjárat állandóan elment, borzalmas indítási nehézségek is lettek, és a szerelők hiába cserélgették ide-oda a két rendelkezésre álló befecskendezőrendszer elemeit, igazán megbízhatóvá, finom járásúvá, erőssé már sose vált. Közben Eperjesnek a szeme is romlott, a mamát meg egyre többet kellett orvoshoz hordani, aki annyira elgyengült, hogy hazaértükkor már ki se tudott szállni, hogy segítsen a betolatásnál. A kocsibehajtót és a kaput pedig még a régi Octaviájukhoz készítette, valamikor '68-ban, akkor úgy gondolta, sose lesz nagyobb autójuk annál a hatalmas Skodánál. Hatalmas... Piha, ma egy Fabia jóval nagyobb annál, pedig az kisautó, ezt is most mondák neki a boltban, mert ő addig elég nagynak látta. Szóval a Mazdán gyarapodni kezdtek a kék-zöld foltok, már azok, amik autókon az ilyet jelentik.

Aztán a mama meghalt, egyedül maradt a házban ötven év házasság után. Nem nagyon járt már sehova, maximum boltba a Mazdával. Már rég nem ment az anyaországi rokonokhoz, azok jöttek át hozzá, havonta-kéthavonta egyszer, olyankor mindig lefürdött, megborotválkozott és tiszta ruhát vett. Majd jött egy hideg nap valamikor 2014 decemberében. Eperjes el akart ugrani a boltba pár üveg Kozelért, nyomasztották a gondolatai, jólesett volna oldani őket egy kis sörrel. De az az átkozott dög nem akarta. Nem indult be többé.

Eperjes, azaz ahogy a faluban hívták, Bandi bá felült a kerékpárra, dühösen elhajtott a kocsmába. Bosácka slivovica után egy Zlaty Bazan, majd egy becherovka, utána egy Corgon, majd... Szóval alaposan berúgott. Hazafelé, a sötét országúton kacsázva bele is tekerte a kerékpárt az árokba. Reggel megfagyva talált rá egy Dunaszerdahelyre igyekvő gyári melós.

- x –

A Mazda? Andrej Eperjesnek, azaz Bandi bának nem maradtak szlovákiai rokonai. Örököse a pesti Fazekas Antal lett, Bandi bá húgának a fia, aki amúgy levélkihordó a postánál. A nyékvárkonyi házat hamar eladta, de a Mazdára nem akart vevő jönni. De a ház felújítását meg akarta kezdeni az új tulajdonos, ezért Tóni jobb híján egy autószerelő haverrel átment a határon, ketten egy óra alatt életre pofozták a Mazdát, majd hazahozta magához.

Nem volt könnyű dolga a határokon átívelő örökösödési papírokkal, aztán magyarítani kellett az autót, s amikor a nevére íratta, az irodista kislány 626-osnak írta be a kocsit a forgalmiba. Úgy is maradt, nem akart fellebbezni. Minek arra a kis időre, amennyit még a kocsi úton lesz? Szét van rohadva, nehezen indul, elöl-hátul meg van törve, s hiába fújkálta le egy kis ezüsttel, szebb nem lett tőle, maximum egységesebb. Ő is tudta, hogy már csak hálni van itt a forgalomban.

De ha az embernek előtte nem volt autója, s egyszer csak lesz, mégis csak használni kezdi. Tóni elkezdett járkálni a fura Mazdával, aminek a nevét se tudta megjegyezni, mert valami görög dolog az, Xerxész vagy valami hasonló, ehh, hülyeség az egész, ő csak 626-osnak hívja, mert két ismerősnek is volt olyanja, arról legalább tudja, micsoda.

Azért vannak fura dolgok. Mert amerre jár – pedig nem áltatja magát, ő is látja, hogy az autó egy rom – mindenütt megnézik a kocsiját. Néha, az ablakot letekerve (hibátlanul teszi a dolgát a villanymotor) ki is szokott szólni egyik-másik bámészkodónak a vezetőülésből – „há' mér' bámulod  ennyire?” Sőt, néha egyenesen oda is jönnek hozzá, amikor leparkol, s ajánlatokat tesznek rá, simán bemondanak rá ilyen két-háromszázezer forintokat. Megőrültek ezek? Egy porrá rohadt, vén 626-osért ilyen óriási pénzeket adni?

Egyszer aztán lehet, hogy eladja majd valamelyiknek. De a kis műbőr dossziét, amit a kesztyűtartóban talált, biztos nem adja oda vele. Az nagyon jól néz ki, a sarkában van egy kis fémnyomat, rajta a következőkkel: „Guy Schelkens Mazda Garage, Antwerp”. Hogy került az bele vajon? Létezik, hogy ez a kocsi Hollandiában töltötte az életét? Vagy hol is van az az Antwerpen, ugye... Ember ki nem nyomozza már, mi volt a sztori. A teáját szürcsölgető Wout Van Acker sem Belgiumból. Az élet nem amerikai film.

A két korábbi, ehhez hasonló regényes-vajákos sztori, a Lada Samara itt, a Citroen Visa pedig itt olvasható.