Buborékos boldogság egy félkész projekt-Porschében

Kussolsz, Karotta, nem mondasz semmit! Nem ugrálsz! Nem ígérgetsz! Ezeket mondogattam magamban, amikor a szokásos hétfői szerkértekezleten a Parkoló Parádéról volt szó. Ebből is látszik, hogy 44. évemre mennyi érett életbölcsességet és önismeretet halmoztam fel - mostanra tudom, hogy a szorongás és a szégyen legjobb ellenszere a lapítás. Az önuralom. A világ minden lófasza ártalmatlanul kókadozgat karámja magányában, ha nem megy házhoz érte az ember.

Amikor tehát ott szomorkodik a félkész projektautó a műhelyben, leverten sárgállanak a bekötetlen nagyfesz kábelek a beleiben, akkor nem mormogjuk, hogy „végül is addigra a tévéadás miatt amúgy is működnie kell. kellene.“ Amikor az egész hűtésrendszer egy ákombákom firkalap a tablet jegyzetappjában, akkor nem hümmögünk egy óvatos „elvileg menni fog“-ot a bajszunk alatt egy tucat kolléga füle hallatára.

Most már te is tudod, miken gondolkodtam, miközben megígértem, hogy kiviszem az akkor még leginkább egy szenvedélyesen széthempergett szénaboglyára emlékeztető villamosságú Grétát a 30. Parkoló Parádéra. Mivel szentül tiszteljük az autóipar just-in-time rendszerét, az első és egyetlen tesztútra az utolsó éjszaka került sor. Ott ültünk egymás mellett Ricsivel, az ő ölében nyitott laptop, benne Gréta diagnosztikai portjának csatija, azon nézi az áramokat, hőmérsékleteket, a motor maximális fordulatát.

Hajnali egy van. Én vezetek, a paranoid szurikáta. Úgy lesek minden zajt, zörejt, mozdulatot, remegést, és szagot, főleg szagot, legfőképpen szagot, füstszagot, bodros, szemet maró, halálfekete kábelszigetelés-füstszagot szimatolva, mintha az én idegrendszerem axonjait is frissen dolgoztuk volna meg a blankolófogóval.

Gréta megy. Vidáman, huhogva gyorsul, mint aminek huncut szellemkék kergetőznek a gépteteje alatt, nem is elektronok. A futómű egy kissé esetleges, a kormány kackiásan ferde, mint mint a staub James Dean szája sarkában (hogy esetleg nem lehetne egy öreg Porsche próbaútján inkább valaki másra asszociálni?). A fék... a fék korhű. Olyan jó, amilyet 45 éve a világ tudott. Szervo nincs, sose volt, négy tömör tárcsa, a nyomáspontja atom. Combos, de a combot te hozod hozzá.

Kuplungunk egyelőre nincs, vagyis van, de nem emel ki. Nem hiányzik, hármasban és négyesben is bőven elég az erő mindenre. Lefulladni nem fogunk. Száz amperenként emeljük az áramkorlátot. Minden emelés után rettegek, hogy most eltörünk valamit, de félúton mindig elfelejtek félni a vihogástól. Mert ahogy megy, az eszelősen állat. Gyűlik bele az erő minden fordulattal, csapkod körülöttünk a nyáréjszakai szél, dobol a gumi a gyalázatos aszfalton, a kormány könnyű és élő, a szimatoló orr jellegzetesen Porsche, minden rezdülés egy életvidám, kicsit nyers sportveteráné. Tudom, hogy árammal megyünk, de tökmindegy, vigyorgunk, hogy jobban világít a fejünk, mint a laptop képernyője.

Egyszer szállok csak ki, fél szemmel a poroltót lesve, de csak a fékbetétek gőzölik ki magukból a ragasztót, a friss kencék aromállnak bele az útszéli mező felett susogó szélbe. A lábaim előtt egy komikusan aprócska autó. Egy beállítatlan lámpákkal össze-vissza világító, a csillagokra visszacsillogóra restaurált, újra élő autó. Egy működő, eszelősen élvezetes, öreg Porsche-szagú félkész veterán egy párhuzamos univerzumból. Teljesen oda vagyok, és addig hurcolom mindenki elé, amíg mindenki más is oda lesz. Így kerültem másnap a 30. PP-re, és ilyen volt az út:

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!