Pininfarina meséi: A gyilkos király Cadillacje

1952, Genfi Autószalon. Egy bizonyos Norman Granz meglátja a Pinin Farina által tervezett Lancia PF200-at és elhatározza, hogy neki kell egy olyan autó, csak egy kicsit másképp. Granz nagy autót akar és erőset, valami amerikait, ami formára viszont a PF200-ra hasonlít. Nem sokkal ezután elindult egy Cadillac Series 62 egy Torinó felé tartó hajó fedélzetén a Carozzeria Pinin Farinához.

Most sem, de akkoriban főleg nem volt olcsó mulatság autókat hajóztatni a világ túlsó felére, Granz azonban megtehette, bármit megtehetett, hiszen a mai napig ő a jazz történetének egyik legsikeresebb producere, koncertszervezője, menedzsere és egyben a Jazz at the Philharmonic atyja. Granz fejéből pattant ki az ötlet, hogy az élő előadásokat, koncerteket felvegye, majd megjelentesse lemezen, mégpedig a saját lemezkiadói által, amelyek közül a leghíresebb talán a Verve Records volt. Granznak tehát volt mit a tejbe aprítania, emellett kiadói óriási jazzgyűjteményt mondhattak magunkénak, na meg persze a hozzá kapcsolódó jogok értékét se felejtsük el. Amikor Granz végleg kiábrándult a lemeziparból, akkor sem kellett a megélhetéséért aggódnia, hiszen az MGM 1961-ben busás összegért, 2,5 millió dollárért megvette tőle a Verve Recordst. 

Számunkra viszont most nem a jazz, hanem az autó a lényeg, úgyhogy térjünk is vissza  hozzá. Granz tehát egy Cadillac Series 62 convertible-t, egy nem éppen alsó kategóriás autót választott az átépítés alapjául, nem spórolt ezen sem, tényleg pénzes kuncsaft volt. Ezért is lehet meglepő, hogy Farina hogyan határozta meg a Cadillac árát. Granznak az alábbiakat kellett fizetnie: anyagköltség és Granz kiadóinak összes valaha kiadott lemeze. A becslések szerint a Cadillac megépítése 15 000 dollárba került, egy lemezt pedig már egy dollárért meg lehetett venni, úgyhogy az árazás érdekesnek tűnhet, de Farina okos volt, még egy pont belekerült a szerződésbe, de először nézzük az autót, amiről mindenki szuperlatívuszokban beszélt. Az olasz roadster-jelleg és az arányok megtartása érdekében az alvázat Farináék félbevágták és közel egy métert kivágtak belőle, alacsonyabbra helyezték az autó súlypontját, ami miatt sokkal jobb lett az úttartása, mint az eredeti Series 62-é, a három személyes, amerikai stílusú süppedős üléseket előrehajtva pedig meglepően tágas csomagtartó állt rendelkezésre, vagyis Farina autózható autót épített. Mivel Granz mindenképpen szerette volna, ha a Cadillac nem veszíti el teljesen az amerikai jellegét, Farina megtartotta a jellegzetes lökhárítókat, emellett pedig egy-egy nagy ‘V’ jel került a hűtőrácsra és a csomagtartóra is. A Cadillac stílusa tökéletesen átadta a jazzhez hasonló igazi dolce vita életérzést, megjelenése mindig és mindenhol feltűnést keltett, a korabeli beszámolók szerint még a Hollywood utcáin cirkáló luxusautók tulajdonosai is lelassítottak a Cadillac mellett. Farina megtartotta a Granznak tett ígéretét, olyan autót épített, amelyhez hasonló nem létezett. 

Farina tudhatta, hogy ez a műve meglehetősen jól sikerült, ezért is került bele a Granzzal kötött megállapodásba az a bizonyos, előbb említett plusz pont, amely értelmében Farina kérésére Granz köteles volt minden évben meghatározott időre a rendelkezésére bocsátani az autót. Ez jellemzően kiállításokat vagy a műhely reklámozását jelentette. Így jutott vissza az autó 1954-ben ideiglenesen Európába, ahol a Paris Motor Show-n bemutatták a nagyközönségnek, 1955 januárjában pedig már a Road&Trackben szerepelt. A Cadillac Európa és Amerika közötti utazásának költsége is egy érdekes téma, egyes források szerint nem más vállalta magára, mint Luigi Chinetti, a sokszoros Le Mans-i győztes, aki egyben a Ferrari amerikai importőre volt és az ember, aki a GM-mel és Zagatóval együttműködve egy Cadillac Eldorado alapjaira építve megálmodta a csodálatos, középmotoros, hátsó kerekes Cadillac N.A.R.T.-ot.

Nagy részben a ferraris vonal miatt juthatott el a Cadillac 1957-ben Olaszországba, Cortina d'Ampezzoba (1956-ban itt rendezték meg a 7. téli olimpiát, onnan ismerős lehet a név), ahol III. Leopold, vagyis Lipót ex belga király éppen édesapja, I. Albert mellszobrának avatásán vett részt. Leopold meglátta a Cadillacet és hasonló érzések fogták el, mint Granzot a PF200 láttán, meg akarta venni az autót. Leopold tehát megbeszélte Farinával, hogy elviszi az autót egy próbakörre és amennyiben megfelel az elvárásainak, valahogyan megalkudnak Granz-cal (más források szerint lehet, hogy már a próbaút előtt megvette vagy bérelte). 1957. július 27-én Leopold és gyönyörű felesége, Lilian beültek a Caddybe és elindultak a kanyargós SS51-es úton. A próbaútnak azonban nem öröm és boldogság lett a vége, San Biaggio és Cortina d'Ampezzo között az autó egy műszaki hiba miatt lesodródott az útról, négyszer megpördült és egy húsz méter mély szakadékba zuhant. Az Antwerp Gazette online archívumában elérhető korabeli fényképeken látszik, hogy a Cadillac fejjel lefelé ért földet és jelentősen megrongálódott. Lilian és Leopold azonban kisebb sérülésekkel megúszták a balesetet, köszönhetően a szerencsének és Pinin Farina unokaöccsének, a Formula-1 első világbajnokának, Giuseppe „Nino” Farinának. Nino ugyanis követte a királyi párt a próbaúton és a balesetet követően azonnal kihúzta őket az autóból. A sors néha igazságtalan, Leopoldék megmentője, Nino tíz évvel később autóbalesetben halt meg Franciaországban, miközben a francia nagydíjra tartott. 

Számos találgatás és nem feltétlenül jóindulatú feltételezés látott napvilágot a balesetet követően, ugyanis Leopold nem volt népszerű Belgiumban, illetve ami a leglényegesebb, volt már múltja a baleseteket tekintve. Leopold 1926-ban feleségül vette Asztrid svéd hercegnőt, akinek kedvessége és bája levette a belga népet a lábáról. 1935 augusztusában a királyi pár a szokásos svájci vakációjára utazott, amelynek keretén belül augusztus 29-én autókirándulásra indultak. A királyi Packard convertible-t nem a sofőr vezette, hanem Leopold, aki elvesztette az uralmat az autó fölött, az autó egy fának csapódott, majd a Vierwaldstättersee vizébe zuhant. A balesetet Leopold és a sofőr is kisebb sérülésekkel megúszta, Asztrid azonban szerencsétlenségére közvetlenül a fának ütközött és azonnal meghalt, a Packard pedig a tóba süllyedt. A történet ezen pontján elkezdtem képeket keresni a balesetről, természetesnek vettem, hogy vannak fényképek, hiszen manapság, amiről nem készül fénykép, az nem is létezik, fel sem tűnt, hogy 1935-ben járunk és korántsem nyilvánvaló, hogy fotókkal legyen dokumentálva egy baleset, még akkor sem, ha egy királyi pár az elszenvedője. Aztán mégis lettek képek. A küssnachti járási hivatal egyik munkatársa ugyanis megtudta, hogy egy híresség balesetet szenvedett és gyorsan felhívta a fiát, Willyt, hogy pattanjon biciklire és vigye a fényképezőjét a Luzernerstrasseba. Willy így is tett és fogalma sem volt róla, hogy milyen jelentős eseményt örökít meg. A képeket végül a legnagyobb hírügynökség, az Associated Press vette meg Willytől, darabonként 100 frankért, ami akkoriban meglehetősen nagy összegnek számított. 

A balesetre visszatérve, talán nem is annyira meglepő, hogy elindultak a találgatások, hogy vajon mi lehet a háttérben, hiszen Leopold autóbalesetben megölte az első feleségét, a belgák szeretett királynéját, most pedig rejtélyes módon a második feleségével együtt szenvedtek autóbalesetet. Willy helyszíni beszámolója és a házasság háttere (Leopold rajongott a polgári származású Lilianért) azonban nem támasztják alá a rosszindulatú pletykákat. A mi történetünk szempontjából viszont nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem meglepő módon Leopold nem vett autót Farinától, és a Cadillac egy időre teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Aztán persze ismét felbukkant, egészen pontosan 1966-ban, csak éppen nem pontosan olyan formában, mint a baleset előtt, így ezen a vonalon is elindult a konteógyár, felröppentek a pletykák, melyek szerint Farina két autót is készített és az 1966-ban Rómában kiállított autó nem is az a bizonyos Cadillac, vagy Leopoldék nem az igazi Cadillacben szenvedtek balesetet, hiszen a hűtőrács V-je nem felül, hanem alul van az Antwerp Gazette fotóján. 

A Cadillacet nem feledte az autós szcéna, így a baleset után pár évtizeddel egy belga autós újságíró meglátogatta Pininfarinát (1961-től ugyanis már nem Pinin Farinaként hivatkozunk rá) abból a célból, hogy érdeklődjön Leopold autója felől. Pininfarina elmondta, hogy a találgatásokkal szemben kizárólag egyetlen ilyen autót készített, ami a balesetet követően visszakerült a műhelyébe és kisebb módosításokkal gyakorlatilag újjáépítették. A Cadillac a Ferrari 410 Superamericához hasonló légbeömlőket kapott, megszüntették a hátsó kerékívek túlnyúlását, a maszk arany V-betűje középről alulra került, és a ‘V’ közepére egy Cadillac-emblémát tettek, az ajtók előtti Pininfarina emblémákat pedig az ajtók mögé helyezték át, valamint a beltér barna bőrözését fehérre cserélték. 

Ez a kérdés tehát tisztázódott, az viszont nem, hogy kié az autó. Granz ugyanis nem a saját nevére vette meg a Cadillacet, hanem a Verve Recordsra íratta, amit pedig ugyebár eladott az MGM-nek. Korabeli visszaemlékezések szerint az 1970-es években a Cadillac San Bernardóban tűnt fel, mégpedig egy autós újság hirdetési rovatában. Valaki egy Pininfarina által készített egyedi, zálogjoggal terhelt Cadillacet árult, amelynek a VIN-száma elméletileg egyezett Granz autójáéval. Többen elmentek arra a benzinkútra, ahol a hirdetés szerint meg lehetett volna nézni az autót, de a benzinkút zárva volt, az autó pedig nem volt ott. Nem sokkal később ismént megjelent egy hirdetés a helyi lapban ugyanerről az autóról, azonban kiderült, hogy ez a hirdetés is kamu. Pár évvel később az Old Cars Weeklyben bukkant fel a teljesen felújított Cadillac. Egy, az autó történetét követő rajongó levelet írt a magazinnak, hogy valami nem stimmel az autó körül, gyaníthatóan problémák vannak a tulajdonosi háttérrel, de válaszra sem méltatták. Nem tudni, hogy milyen jogi csűrcsavarokkal, azonban Harry Yeaggy, a Janus Hotels & Resorts Inc. vezérigazgatója valahogyan megszerezte az autót és 2002 augusztusában Pebble Beach Concours d'Elégance-on bemutatta a nagyérdeműnek a király Cadillacjét.

Ahogyan az ORCHHA-1 is egy elképesztő gyűjtemény részét képezi, ez a Cadillac is illusztris társaságban tölti békés nyugdíjas éveit. Yeaggy garázsában megtalálható többek között egy, a 2007-es Pebble Beach-en Best of Show díjat bezsebelő, V12-es repülőgép motoros land speed rekorder Mormon Meteor, az egyetlen gyári 427 köbhüvelykes Cobra és az övé a No. 1076 Ford GT40, az egyik a 1966-os Le Mans-i versenyen hármas győzelmet elérő Ford GT40-ek közül.

Szokták mondani, hogy az élet kegyetlen, hát ez tényleg az, mi ülünk a moziban vagy a tévé előtt és sokadszorra is megnézzük Az aszfalt királyait, Yeaggy pedig reggel felkel, lesétál a garázsába és azon gondolkodik, hogy ma a Duesenberget, a Pininfarina-féle Cadillacet vigye el egy körre, vagy esetleg a GT40-et kéne megjáratni. A meséknek azonban ezzel még koránt sincs vége, pár éven belül Farina újabb elveszettnek hitt egyedi alkotása került elő egy francia kastélyból.