Egy Trabant élete Zwickautól Monacóig

Most kezdem újra ötödször az írást. Négy, egymáshoz még csak megközelítőleg sem hasonlító bevezető ment már a kukába, egyszerűen túl sok mindent kell tisztázni ehhez a történethez. Hogyan és miért és kicsoda, na meg hogyan kerül egy Trabant Monacóba, onnan pedig a Totalcarra? A legegyszerűbb az lesz, ha időrendben haladok, úgy nehezebb lesz elveszni a gondolatokban. Ajánlott bekészíteni egy bögre kávét vagy egy korsó sört, mert messziről indulunk. 

Szóval az úgy volt, hogy tavaly augusztusban elmentünk nyaralni, ismét a Cote d’Azurre esett a választásunk, azonban most már kicsit okosabbak voltunk, tudatosabban és rutinosabban kerestük az autós programokat, úgyhogy abszolút nem véletlenül kötöttünk ki a Cars&Coffee Monacón. Órákon át bóklásztunk az autók között, majd elmentünk megnézni, mi is történt egy év alatt Monacóban, hogy áll az új strand, felvonszoltuk magunkat 40 fokban Monaco-Ville-be, semmi extra, csak a szokásos nyaralós program, amitől az ember estére semmi mást nem akar, csak leülni és ülve maradni, megemészteni a napot, megbeszélni az élményeket. Megfáradtan vártuk tehát a megváltó 100-as buszt, ami visszavisz minket Nizzába, amikor megütötte a fülünket egy rendszeridegen, de annál ismerősebb hang: kétütem, Trabant! Rézmonyó tért először magához a sokkból, hiába, a fotós vér, mire felocsúdtam, már állt a buszöbölben és fényképezte a Trabit. 

Teltek a hónapok, a nyaralós emlékek kezdtek kopni, de azért én kitartóan nézegettem a Cars&Coffe Monaco facebook oldalát, a találkozókról készült képeket és reménykedtem, hátha előkerül egy elfeledett nagynénim és öröklök egy lakást a hercegségben. Ez sajnos a mai napig nem történt meg, azonban egyszer csak felbukkant a képek között a Trabant. DDR matrica a hátsó szélvédőn, monacói zászló leng az ablakban, mellette Gullwing és F40, bizarrul zseniális. Titokban elkezdtem fogalmazni egy levelet a Cars&Coffeenak, hogy helló, én lennék én, innen, a trabantrajongó Magyarországról, voltunk nálatok tavaly és láttuk a Trabit, ami a legutóbbi találkozón készült képek között is szerepel, ha nem vagyok nagyon pofátlan és ismeritek a tulajt, akkor nem kérdeznétek meg, hogy lenne-e esetleg kedve egy e-mailes interjúhoz légyszi-légysziii. Mire a tervem eljuthatott volna a megvalósítás fázisáig, Rézmonyó befejezte a nyaralós autós nagyképes cikkét és beavattam, majd önző módon kihasználtam, hogy angoltudása az enyémnél egy pöttyet kevésbé passzív, és megírta helyettem a levelet. Nem kellett sokat várni, pittyent a telefon és megérkezett a válasz, ismerik a tulajt, megkérdezik, hogy mit szól hozzá. Pár perc múlva megint üzenetem érkezett és ott virított egy e-mail cím, a tarbis srácé. 

Valahogyan éreztem, hogy lehet ebből az egészből valami, viszont sík hülye vagyok a Trabantokhoz (is), úgyhogy már a Cars&Coffe válasza előtt elküldtem Rézmonyó Trabiról készült képeit Sarudi Mátyásnak – akiben vakon bízok, ha Trabantról van szó – azzal a kéréssel, hogy mondja meg, mikori lehet és úgy egyáltalán mondjon róla valamit két kép alapján. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy Mátyás még a sárfogót is beazonosítja és azonnal küldi a linket, hogy márpedig az nagy eséllyel magyar kisipari gyártmány. Szóval mire megkaptuk az e-mail címet, mindent is tudtunk a kis zöld Trabiról, amit két fotó alapján ki lehetett deríteni és ezen tudással felvértezve megírtuk levelünket. Leírtuk, hogy ránézésre mit mond a hazai tudor az autóról és kérdeztünk, sokat. 

Nos, a srác eszméletlenül aranyos és fanatikus, december 31-én 18:00-kor kaptunk meg Antoine válaszát. Ismerős? Mások már nagyban buliznak, folyik a sör, bor, pálinka, sül a malac, durrannak a tűzijátékok, de te az autódról értekezel egy ismeretlennel az interneten. Én meg január 1-jén este a Tomorrowland 2022-es élőjét hallgatom az energiaszint csökkenésével arányosan emelkedő hangerővel és írom a Trabi sztorit. Hagyjuk is inkább, mindenkinek vannak fura dolgai, térjünk vissza Antoine-ra és a Trabantra. Ha Antoine valahol a volt keleti blokkban élne, nem csodálkoznék semmin, de ez teljesen más helyzet. Aki Monacóban nő fel, még akkor is, ha nem az igazán gazdag réteg tagja, az én logikám szerint hamarabb kezd el vágyni egy Lamborghinire, mint egy Wartburgra, hiszen azt sem tudja, hogy mi az a Wartburg.

Antoine azonban kilóg a sorból, köszönhetően anyukájának és az ő 1979-es Citroen Méharijának, amely a mai napig a családi autópark egyik legféltettebb kincse és valahol a Trabant miértje is. Ahogyan Antoine írta, a Méhari sok szempontból nagyon hasonlít a Trabanthoz, hiszen bár négyütemű, de kéthengeres, lóerőben sem állnak messze egymástól, akárcsak méretben és súlyban, na meg a Méhari ABS plastic anyaga is közeli rokona a Trabant Duroplastjának. Antoine még egy szempontból párhuzamot volt a Méhari és a Trabant között, az ő szemében mindkettő a szabadságot szimbolizálja. 

A Méharit 1968-ban mutatták be, pont akkor, amikor a francia diákok a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indulva fellázadtak a szabadságjogaik érvényesítése érdekében (elsősorban persze a fiúk a szexuális szabadság nevében könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba), majd a mozgalmuk országos sztrájkká nőtte ki magát, a francia munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, magasabb szintű szociális juttatást követeltek és végül az egész országot megrázó diáklázadások és tüntetések hatására Charles de Gaulle is lemondani kényszerült. A Méharit ezek után az 1970-es évek hippimozgalmai tették igazán ismertté (no meg Louis de Funés csendőre), kultautó lett, akár a Volkswagen T1 Samba. Érdekes volt olvasni, hogy Monacóban a Trabant pr-ja is erre a vonatra szállt fel, Antoine szemében és az általa olvasottak alapján a Trabant kommunista diktatúrák ledöntése utáni szabadság szimbóluma. Maradjunk annyiban, hogy a nosztalgia és a távolság sok mindent megszépít… Antoine-t tehát ez a bizonyos Méhari fertőzte meg olyannyira, hogy miközben nőtt fel és nyílt ki előtte a világ, folyamatosan a neten lógott, nézte a videókat, olvasta a cikkeket a régi autókról, majd megtalálta azt a világot, ami a szívéhez igazán közel áll, a meg nem értett és nosztalgikus érzések hiányában bizony rettenetesnek titulált autókat, mint a Yugo vagy az AMC Gremlin. Antoine 13 éves lehetett, amikor belebotlott egy trabantos videóba, sorsa pedig ezzel a videóval meg is pecsételődött, beleszeretett a formába, a hangba, mindenbe és elhatározta, hogy mire meglesz a jogosítványa, lesz egy Trabantja. És most itt van, egy 22 éves fiatal srác, akinek egy éve teljesült az álma, megvette a Trabantot, majd Angela Merkel után elnevezte Angelának. Antoine és Angela párosát Walter, a bólogatós kutya egészíti ki, gondolom, nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy a kutya nem Walter Matthau, hanem Honecker elődje, Walter Ulbricht után kapta a nevét.

Az, hogy milyen Trabant, nos, az már más kérdés. Antonie tudta, hogy a lökhárító nem évjáratazonos, hogy az utasoldali tükre egy kincs, azt is, hogy rossz helyen és rossz embléma volt az autón, amikor megvette, látszik, hogy szereti, olvas, kutat, ott figyel az autóban az Ich fahre einen Trabant c. könyv is (egyszerűen imádom az egész jelenséget és pont). Ahogyan egy kommentelő írta Rézmonyó cikke alatt a facebookon, aki szintén látta a Trabit Monaco utcáin pöfögni, a fényezés többe kerülhetett, mint maga az autó, tényleg piperkőc darab, azonban az autó a papírjaival és Antoine információival ellentétben nem teljesen eredeti. Félve írtuk le neki a Mátyástól kapott és netről guberált információkat, de persze megnyugtattuk, hogy ez így a természetes, itt más világ volt és úgy lesz igazi trabantos, keleti blokkos autós, ha önmagában már az kihívás lesz, hogy megfejtse a saját autóját. Antoine az információkat megköszönte, mindentől függetlenül szereti Angelát, és bár nem veti fel a pénz, de szeretné eredeti állapotba hozni, kivéve a fényezést, az marad ilyennek. Úgyhogy, akinek van eladó első és hátsó króm lökhárítója és/vagy dísztárcsája 1968-as Trabanthoz, az írjon pár sort, hogy mi és mennyiért lenne vihető, Antoine ugyanis ezeket keresi a leginkább, mi pedig szeretnénk segíteni neki. 

Szóval Antoine egy éve büszke tulajdonosa a Trabantjának, az autója múltját azonban nem igazán ismeri. Franciaországból vásárolta, az előző tulaj pedig egy csirketelepen találta, klasszikus pajtalelet Trabant volt, amit elvileg felújítottan vásárolt meg, de mondhatni természetesen korántsem volt tökéletes, a gyújtás elhalálozott, a hengerfejtömítések is mentek a kukába, Antoine egy év alatt üzembiztos állapotba hozta a Trabit, már csak pár apróságot kell kijavítania. Szóval a Trabi hibátlanul működik és bár nagy utakra nem jár vele, amikor küldtem neki videókat a hazai Trabant-Wartburg találkozókról, eléggé fellelkesült, hogy nálunk ilyenek is vannak, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy pár év múlva megjelenjen Magyarországon. Ha már a Angela Monacóban épült, szépül, adott volt a kérdés, hogy hogyan lehet Trabantot szervizeltetni Monacóban. Őszintén megmondva, nem arra a válaszra számítottam, hogy könnyen, pedig de. Antoine elmesélte, hogy mivel rengeteg kis példányszámos, különleges autó van Monacóban, ezért bármihez lehet szerelőt találni, egy Trabanthoz is, még úgy is, hogy tudomása szerint az övé az egyetlen Trabant Monacóban (ezt szerintem vehetjük biztosnak, azon az 1,8 négyzetkilométeren nehezen tudna elbújni még egy Trabant).

Nyilvánvalóan azon kívül, hogy miért vesz egy fiatal monacói srác Trabantot, az érdekelt a leginkább, hogy mit szól a monacói úri közönség Angelához. Míg nálunk a legtöbb embernek fel sem tűnik, ha elmegy egy Trabant mellett, Monacóban senki nem közömbös Angelával szemben, vagy utálják, vagy rajonganak érte, nincs átmenet. Nem egyszer látta már Antione, ahogyan valaki fintorog a kipufogógáz szaga vagy az autó hangja miatt és azt sem mulasztják el megjegyezni, hogy a Trabant volt a valaha gyártott legrosszabb autó, azonban az emberek 99%-a abszolút pozitívan áll Angelához. Tátott szájjal nézik és mosolyognak, nagyrészt azért, mert fogalmuk sincs, hogy mi ez, de tetszik nekik, kisebb részben pedig azért, mert nosztalgikus érzéseket ébreszt bennük vagy egyszerűen csupán azért, mert egy Trabant Monacóban tényleg igazán szürreális látvány. Kicsit furcsa volt olvasni, hogy Antonie-t egyetlen egyszer állította meg eddig a rendőr, akkor is azért, hogy lefényképezhesse az autóját, mert mint kiderült, egy Trabant volt az első autója. 

Rákérdeztünk arra is, hogy más szocialista autó esetleg hasít-e Monaco utcáin. A válasz igen volt, vannak Ladák, de ahogyan Antoine írta, erősek a kétségei abban a tárgyban, hogy a tulajok Oroszországból jöttek volna, mivel az oroszok inkább Rolls-Royce-szal, Bentley-vel és G Mercivel járnak. A Ladák viszont nem nagyon mozognak, így Antoine az egyetlen, aki tényleg használja a keleti blokkos autóját, szép nyári koraestéken, amikor a turisták úgy sorakoznak fel a Casino előtti téren, mint verebek a dróton és várják, hogy begördüljön eléjük sok millió euro, oda lehessen állítani a Bentley meg a Lamborghini mellé az asszonyt és a gyereket, na meg kell egy fotó a haveroknak is, pont ilyenkor jelenik meg Antoine. Az Angela fedőnevű vizuális és akusztikai élmény a Casino felé közeledve szünetjelet rajzol a fényképezők kattanásának és a tökéletes instafotó kedvéért arcokra ragadt műmosolyok és pózok kavalkádjába, majd egy emberként fordul mindenki Antoine felé, ő pedig el nem ítélhető módon élvezi, hogy ellopja a show-t a milliárdosok luxusautói elől. 

És hogy mi Antoine célja? Hogya anyukája végre megértse, mi a jó a Trabantban és talán még egy Yugo, Zaporozsec ZAZ 968 vagy egy Wartburg 311, de egyelőre a Trabi rendbetétele. Ha Antoine-on múlik, Angela hosszú évekig borzolja majd még a kedélyeket a hercegségben, de ez nem csak tőle függ. Monaco, akárcsak a legtöbb ország, egyre több pénzt fektet elektromos járművekbe és egyre nagyobb figyelmet fordít a környezetvédelemre, úgyhogy kezd kérdésessé válni a nem elektromos járművek sorsa. Antoine reménykedik benne, hogy az államminiszter figyelembe veszi majd, hogy az öreg autók a történelem darabkái, értéket képviselnek és nem tiltják ki őket Monaco utcáiról… 

Antoine, merci beacoup pour l'interview et nous te souhaitons beaucoup de plaisir au volant d'Angela.