A legenda szerint 1968-ban maga Franco Scaglione tervezte, pont egy évvel az Alfa Romeo 33 Stradale után.
A Museo dell'Automobile, más néven a torinói autómúzeum kiváló program az év bármely szakában, hiszen tágas terekben ötletesen prezentált narratívát kínál az autózás nevezetes korszakairól, erős olasz hangsúlyokkal. November huszadikáig viszont különösen érdemes meglátogatni, hiszen egy időszaki kiállítás keretein belül hat 1968-74 között gyártott LMX Sirex is megcsodálható, ami a teljes, mindössze 42 darabos széria bő 14 százaléka. De mi a szösz az a Sirex? Ígérem, hogy nem egy hashajtó!
Az LMX Sirex történe a hatvanas évek közepén Milánóból indult, ahol Giovanni Mandelli és francia üzlettársa, Michel Liprandi megalapították a Linea Moderna Executive nevű céget. Limpradi az üvegszálas kompozitok mesterének számított, így hát vállalkozó partnerével hamar eljutottak a gondolatig, hogy sportautót is kéne gyártani.
Az LMX Sirex egy olyan acélvázra épült, amelyet Liprandi fejlesztett ki Gioachino Colombo, a híres Ferrari V12-k mérnökének eredeti tervei alapján. A fúrt lyukakkal mindössze 74 kilósra könnyített alvázra a Ford Cologne V6-os hajtáslánca került, egyenesen a Ford Taunus 20M P7-ből. Az üvegszálas karosszériát a legenda szerint az a Franco Scaglione rajzolta, aki egy évvel korábban még az Alfa Romeo 33 Stradale formáival nyűgözte le a világot.
Bár a Scaglione-szálat sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, az biztos, hogy a híres tervező már 1966-ban nyitott az üvegszálas konstrukció és a szögletesebb formák felé, méghozzá olyan kísérleteken keresztül, mint az Intermeccanica Griffith GT, amely Robert Cumberford terveire épült. Az LMX Sirex végül 1968 novemberében, a torinói autószalonon mutatkozott be.
Torinóban is gyártották coupé és roadster formában, méghozzá egy Eurostyle nevű cégnél, amelyet az egyedi építésű járművekre specializálódott Ivo Barison vezetett. Az LMX egyébként az 1965-ös BMW 2000 Hella fényszóróit, valamint a Fiat 850 Spider hátsó lámpáit használta erősen amerikai formavilágot idéző sportautóihoz. Utóbbiak a Lamborghini Miurán is visszaköszönnek.
Lassú eladásokat követően 1973-ra az LMX és a Eurostyle is csődöt jelentett, így a Sirex jogai egy Samas nevű céghez kerültek, akik kísérleti turbósítást alkalmazva Svájcba termeltek még néhány üvegszálas coupét. A Ford 2,3-as V6-osa ugyanis harmatgyenge volt 126 lóerősen, így a Sirex előbb egy megbízhatatlan francia kompresszoros rendszert, a Constantint, majd a Forma-1-et is megjárt Michel May ötletén alapuló, kísérleti Bosch turbófeltöltős tuningot használta. Nehéz kérdés, melyikkel durrant a V6 nagyobbat.
Jelen ismereteink szerint végül 42 LMX Sirex készült el, az itt látható hatról pedig a következőket tudjuk:
A piros 1971-es, még a Venduta da Eurostyle csinálta, magas üléspozícióval, 126 lóerővel. A narancssárga szintén 126 lóerős, és 1969-ben készült alacsony ülésekkel. Brüsszelben adta el egy helyi Ford kereskedő, Luxemburgba. A sárga 1971-es, de már a Samas adta el két évvel később. Turbós, 210 lovas, magas üléspozícióval. Az épp restaurálás alatt álló, ezért hát alapozókék Sirex 1972-ben került Németországba, a helyi Hans Muhl segítségével. 126 lóerős.
A rendkívül ritka roadster 1969-ben készült az alapmotorral, majd 1970-ben Barcelonában adta el a helyi Ferrari szalon. Végül ott az ezüst Sirex, a kőkemény versenyautó 1970-ből.
Ma ez az egész kollekció a magángyűjtő Renato Montalbano és fia, Giorgio tulajdonában van.
A Fiat-birodalomnak hála Torino az autógyártás szíve volt a hatvanas években, míg Milánó a divat fővárosa. A két város kollektív tudásából jött össze Olaszország Camarója, és bár az LMX jobb motort is választhatott volna ambiciózus sportautójához, ha egy Ferrari kereskedő is megtűrte a szalonjában, talán többet is érdemel az üvegszálas Sirex, mintsem hogy elsüllyedjen a Sikertelen Autóipari Vállalkozások című, egyre vastagodó kötet egyik ritkábban fellapozott oldalán.
