Ahol minden számít, csak a pénz nem

Valahol a Maloja-hágó előtt jártam tanácsadómmal, amikor a vőfély hívott, hogy ott lesz a talján asztronauta. Nem tudtam mire vélni, és bár igyekeztem megszokott konspirációs hullámaimat csillapítani, mégsem fért a fejembe, mi célja volt az információval. A muszkák épphogy lerohanták a szomszédokat, miközben egyik kiemelt búvóhelyük felé tartunk, át az Alpokon, most meg még az olasz űrsofőr is bekavar. Kezdett szürreálissá válni a történet, amikor mindvégig azt hittem, létezésünkről senki sem tud. Az útvonalat is gondosan választottam, át az Alpokon, amit egy James Bond-filmben láttam. Na jó, hogy legyen némi karc, a néhai Monarchia határát is érintettük. Bár tény, a brazilsárga böhömmel megbújni nem lehet, bármerre is jártunk, minden faluban iskolából hazaszaladó gyermekek integettek. A tanácsadóm eközben mindvégig nyugodt maradt, és olyannyira elmerült a punk-kultúra létezésében, valamint ennek megismertetésében, hogy egy ponton úgy éreztem, ha lenne hajam, devilockra vágynék már a következő héten.

Talán épp a Misfits – Bullet balladája harsogott, amikor a havas fennsíkra érve – miközben azt kutattuk, miért nincsenek út menti szemétlerakók és ipari létesítmények a hegyekben – egy pillanatra bevillant előttem a legkellemetlenebb forgatókönyv, miszerint merénylet van készülőben. Valahol St. Moritz szélénél osontunk, a befagyott tavak világában, én pedig elképzeltem, miként mesterlövészek bújnak mindenütt a hegyekben, védve azokat, akik nagyobb pénzt ajánlottak - velük szemben meg az orvlövészek, akik még ennél is többet kaptak, hogy kihalásszák a védetteket. Megérkezni ide egyébként valahogy még mindig más mint mondjuk Eplénybe vagy Dobogókőre. Furcsa érzés kerít hatalmába, bizsergető, mégis parányi lénnyé alakító. A falu melletti jégmező leszállópályát zár magába, forgalma jelentős. Így arra jutottam, a merényletet megakadályozni lehetetlen.

Még olasz földön jártunk, amikor azon tűnődtem, némi borral meg kellene telíteni a csomagtartót, végül beláttam: viselkedésünk így is túlzó és feltűnő. Szupermarket-színekben pompázó cipőm, valamint kirívó autónk láttán ha megfejtik, hogy nem artisták és modern udvari bolondok vagyunk, továbbá a csomagtartóból bort vedelünk, olyan megvető lenézésben lehet részünk, mint egykoron a bécsi kastélyparkban, amikor a Trabant gépháztetején rántott húst halóztunk, miközben a halszálkás szövetnadrághoz melegítőfelsőt és fehér zoknit választottunk.

Mert különösképp fontos volt, hogy egy pillanatra se feledjem, a világ összeomlását kirobbantó merénylet megakadályozása vált elsődleges feladatommá a hétvégére, amely mellett minden más eltörpült. Ez pedig kizárólag úgy működhetett, hogy lehetőségeimhez képest szolid módon, visszafogottan, a tömegben vegyülve, köszöntve a régi ismerősöket feltérképezzem a terepet, és elterelő hadműveletek kombinált csomagjával békét teremtsek.

Úgy hiszem, tanácsadóm végül pillanatok alatt megérezte, hogy gondolataim sztratoszférai magasságokban járnak, így a punk történelmet felfüggesztve igyekezett visszarángatni a földre.

Megjegyezte például, hogy afgán hasist akkor sem hozhattunk volna, ha pápaként érkezünk az országba, mert a svejci rendfenntartók szimatkutyái azt pillanatok alatt kiszimatolják, tekintettel arra a több száz éves egyezményre, hogy hasist kizárólag maharadzsa hozhat az országba. Mondanivalóját nagy vonalakban megértettem, az viszont csak később ütött szöget a fejembe: miként érkezne egy valódi maharadzsa St. Moritzba, legfőképp milyen álfoglalkozást tudna magáénak? És vajon mennyiben lenne érintett egy feltételezett merényletben...?

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor megérkeztünk a helyi vasútállomáshoz, ahol jobbra tartottunk, hogy a következő pillanatban a péntek délutáni dugó forgatagában vesztegeljünk. A sorban előttünk La Ferrari poroszkált, szemből egy Bentley érkezett, őt követte egy Maybach. A volánnál marcona kinézetű, prémgalléros irhakabátban hanyagul vezető férfival, aki erősen hunyorgott, miközben biccentést véltem felfedezni rajta.

Kulcsfigura, gondoltam magamban, de valahogy nem állt össze a kép, leginkább az, miért köszön ránk valaki ismeretlenül, egy kívülről szerénynek tűnő, mégis betegesen fényűző városban, még úgy is, hogy autónk színe messze felülmúlta annak valódi értékét, amiből átszámítva is legfeljebb néhány éjszakára futotta volna családostul egy becsületesebb szállodában.

Néhány gondolattal és méterrel odébb viszont már a Serletta parkolóház emeleti részén cirkáltunk, miközben továbbra is arra összpontosítottam, megtaláljam a leendő tett helyszínét, és beazonosítsam a lehetséges elkövetőket, midőn a potenciális áldozatokat még csak elképzelni sem tudtam, bár úgy éreztem, ez a feladatkör még várathat magára és a megvilágosodásra.

A parkolóház előtt veszteglő, angol rendszámos kamionból korabeli verseny-Jaguarokat bányásztak, miközben az alsó részén bóklászva megállapítottam: egy olyan rendezvényre érkeztünk, amely a kétes üzletek lebonyolítására tökéletesen alkalmas a brit arisztokrácia számára, és mivel nem hülyék, a semleges Svájcot választották. Továbbá tetszetős és divatos, így a még kétesebb partnerek is szívesen érkeznek, hogy kétes eredetű pénzeiket szintén kétes eredetű pénzintézetekben vagy trezorokban elhelyezzék a hegyek gyomrában, miközben jól érezhetik magukat, és a hasonló bevételből vásárolt, otthon rejtegetett autóikat végre indoklás nélkül lehörögtessék a tó jegén.

Tanácsadóm eközben mindvégig higgadt maradt, bár látta a homlokomon lefolyó izzadságcseppeket. Tudta, a világ megmentéséért bármit megtennék, mégis nyugalomra intett, és jelzett.

„Főnök, pisálnom kell” - közölte halkan, így végül megcéloztuk az emeleti vizeldét. Hogy jobban vegyüljek a tömegben, újságíró-fotográfusnak álcáztam magam, így két géppel és három lencsével indultam a mosdónak. A folyosón eközben vad fény szűrődött egy alagútból, így megindultam felé, mert látni akartam, hová vezet.

Egy panorámahíd végéhez értem, ahol lakossági lépcső ereszkedett a főútra, mégis a mini-kilátóból tökéletesen pásztázhattam a befagyott tavon billegő népet. Tökéletes helyszín egy orvvadász számára – „gondoltam magamban” - ugyanakkor mégis túlzóan központinak tartottam. Mindenesetre listáztam füzetemben mint lehetséges, védelem alá helyezendő helyszínt. Végül tanácsadóm is megérkezett, és lesétáltunk a tóra.

Útközben tucatnyi főből álló rajongótábor mellett haladtunk el, akik egy frissen érkezett, önmagát londoni hercegnek nevező gyermekképű ifjúnak örültek. Az egyébként skót akcentussal bíró legény húszesztendősen brókernek csapott, és a tehetős londoni réteget vette célba. Szűzlány tekintete és megnyerő modora, szakértelemmel kiegészülve némi készpénzhez juttatta, amelyből használt autókat kezdett vásárolni, a belvároshoz közel lepukkant garázst bérelt, önmagát hercegi titulussal vértezte fel, most pedig megpróbál bekerülni a nagykutyák közé.

Egy újabb szereplő, aki jelentős figyelmet igényel szombatra, bár gyermeteg jelenlétével nem gondolom, hogy különösebben vizet zavarna.

Az újhullámos anglo-vonalat egyébként egy testes szvicci zsurnaliszta fogja össze, megakadályozva így, hogy elefántként romboljanak a porcelánboltban, egyfajta szűrőt képezve a brit arisztokrácia és az alsóházas, még felkapaszkodók táborát erősítők mezőnyében.

Bár a brit demokrácia szépsége, hogy bizonyos kapcsolati tőkével és kellő sznobizmussal, kitartó és szorgalmas felkapaszkodással meg lehet érkezni a felsőházas pudingzabálók birodalmába. A két csoportot egyébként mindössze az választja el egymástól, hogy míg a felkapaszkodók drága ruhákba öltözve, illatosan parádéznak, addig a felsőházhoz tartozók inkább dohos, lószagú ruhában járnak, hiszen a kastélyban maguk rakják a tüzet, és trágyáznak, jelezve azt, immáron bármit megengedhetnek maguknak, idejükből erre is telik, nincs szükség a pénz után rohangálni.

A befagyott tó katlanjában járva dideregni kezdtünk, és észleltük, a nap lassan nyugovóra tér, a jégből sugárzó zimankóból pedig mindketten elvágyódtunk. Így tanácsadóm javaslatára – „húzzunk a faszba, főnök” – újra éreztem magamban elég kraftot ahhoz, hogy az egynapi autózást követően visszaüljünk a sárga „türhőbe”, hogy Olaszország felé vegyük az irányt.

Mivel a világbéke-szervezet költségvetése szűkös, sem a Carlton, sem a Kempinsky nem jöhetett számításba, továbbá az elbújást szem előtt tartva, egy parányi olasz panzió felé vettük az irányt, a Maloján túl. Reggelre korai visszaérkezést javasoltam, hiszen a tó partján húzódó hegyek és erdős terület pásztázása is a feladatok közé tartozott, és mivel egyetlen napra szűkült a program, tudtam, nem lazíthatok, minden pillanatban ébernek kell maradnom.

A talján vőfély esti találkozónkat még korábban lemondta, állítása szerint az asztronautával kellett megbeszélést folytatnia, így jobbnak láttam, ha még sötétedés előtt útnak indulunk. A városközpont felé vettük az irányt, búcsúkarika gyanánt. Sietnünk nem kellett, amikor a Schweizerhof elé érve döbbent csend lett úrrá rajtunk. A főbejárat előtt kuvaiti rendszámos Rolls-Royce, miközben a sofőr egyik kezével épp ajtót zár. A másikkal észrevétlenül a fiáker felé int, amelyen plédekbe bugyolált maharadzsa utazik, aki mosolyogva a sofőr felé biccent.

A pillanatok tört része alatt omlott össze bennem minden, amikor szürreális vízióm beigazolódni látszott. Az addigi nyugalmat és belső békét heves szívverés és kapkodó mozdulatok váltották fel, a tér beszűkült, a nyugvó nap vörösen izzó fényei alighogy jutottak át kitágult pupillámon.

Habzó szájjal harsogtam önigazolásom – egy maharadzsa St. Moritzban, ilyet még a világ nem látott -, amikor tanácsadóm végtelen elkeseredésében üvöltetni kezdte Peter Murphy Cuts You Upját, és pálya-Ducatikról ábrándozva, vállamat paskolva biztosított a jövő biztonságáról, és jelezte ismét – „Főnök, húzzunk a faszba, még vacsorázni is kell, korán lesz reggel.”

Így gondolatban a maharadzsa mosolyával nyomtam egy padlót a brazilsárga böhömnek, és nyikorgó gumikkal száguldottunk végig a hágón a minőségi pasta és bogyózott bor hazájába. Mire megérkeztünk, az éjszaka beköszöntött, én pedig tudtam, nem véletlen, hogy a szervezet engem kért meg a feladatra.

A este során gyanúsan udvarias pincér fogadott bennünket, nyájasan töltögette a rendre kiürült poharakat, amikor reggel az ereszről lecsorgó, olvadó jégcsap vízcseppjeinek toccsanására ébredtem, és tudtam, alaposan csőbe húztak bennünket. Elaludtunk, így csak vezényszavakra voltam képes, ellenőriztem a böhöm kerekeit, majd nyugtáztam, az alváz detonátormentes, így mire felocsúdtunk, már ismét a Maloja kanyarjaiban sírtak a gumik. Tanácsadóm nyugodt volt, mint mindig, így csendben csak annyit jegyzett meg: „Főnök, tolod neki rendesen.”

A vasútállomás után a megszokott sugárútra hajtottam, de mivel a reggel jócskán elmúlt, a Serletta is telt házzal üzemelt, ezért szükségmegoldást hirdettem, és beerőszakoltam böhömöt egy fizetős Coop-garázs negyedik emeletére. Viszont a csigaszerpentin szűkössége először keltett klausztrofóbiás érzéseket bennem, miközben láttam magam előtt, miként válik köddé egykori dicsőségem, és történik meg az a cselekmény, amely feje tetejére állítja az univerzumot.

A jobb asszimilálódás érdekében fehér nadrágot és velúr jeticsizmát húztam, miután előző nap észleltem, a milánói divatcézár hasonló szettben enyeleg. Persze a márkajelzés nem számít, hittem, így csak az outlookra adtam, mert az Aldi saját terméke nyilvánvalóan nem vetett volna jó fényt érkezésemre.

Lóhalálában futottunk a befagyott tó jegére, és már a rendezvény főbejáratánál tartottunk, amikor megállapítottuk, hiába a múló idő, a nagykutyák érkezése még várat magára.

A jégre telepített, felfűtött sátrak pálmafákat és fehér abroszos asztalokat rejtettek, a csapra vert Veuve Clicquot látványa egyenesen megalázó volt, így néma csendben baktatva tanácsadóm rám nézett, majd maga elé bámulva lehajtott fejjel annyit dörmögött: „Főnök, itt egy valami nem számít: a pénz.”

Visszagondolva az előző estére és a nagymenő érzésre, amikor a második pohár bogyózott vörösnek is a seggére vertem, csak annyit éreztem, olyan parányivá lettem mint a vakítóan kék eget kettészelő, tömegesen érkező magángépek földről saccolt sziluettje, és pont annyira válok semmivé a végtelenben, mint a maguk után húzott kondenzcsík.

Mindeközben végig arra gondoltam, bárcsak érkezne egy tömött zsebű afgán, én pedig bűnbocsánatért esedezve kérlelném tőle a haskát, hogy végtelen nyomorúságom megszűnjön. De nem jött, ugyanakkor a horizonton ismerős fizimiska bukkant fel, szatyrokkal rogyásig, pont úgy, ahogy egy jó vőfélytől ez elvárható. A talján volt, üdvözöltük egymást mint rég nem látott ismerőst, és ígérte, ha dolgát rendezte, izgalmas személyeknek kíván bemutatni.

A lehetőség kapóra jött, a terep feltérképezése egyébként is folyamatban volt, ezért figyelemmel kísértem a történéseket. A befagyott tó pillanatok alatt benépesedett, a legnemesebb díszpéldányok pedig csak most bukkantak fel. A hirtelen megnőtt potenciális célpontok száma oly mértékű zavart okozott a rendszerben, hogy tanácsadóm pihenőidőért kérlelt. A zsúfolt térben annyit tudtam megállapítani, az anglo-vonal csak a bemelegítés volt. Európa krémje úgy nyüzsgött a jégen, mint az abban fejlődő oxigénbuborékok.

Jól elszeparáltan külön táborokat alkottak, így egymáshoz ugyan közel, de mégsem együtt mulatoztak. Ilyen magasságokban már teljes mértékben kizárt, hogy egy grenoble-i sportszergyártó-alapító unokája, aki jelenleg párizsi nagybefektető, együtt mutatkozzon egy talján nagybefektetővel, akinek talán már a szépapja is nagybefektető volt, most pedig néha napszemüvegben utazik, máskor ingatlanban, autóját pedig egy marseille-i kikötőből hozatta a rendezvényre, mert előző héten még a Szaharában rodeózott vele.

Nem messze tőlük didereg az üzemanyagbizniszben utazó, tudós apja révén vagyont szerző brit férfi, aki szintén pont olyan kívülálló elitnek érzi magát mint az a svájci, aki a város egyik őslakosa. Családja egykor az ipari kemikáliában utazott, így mára megengedheti magának, hogy leginkább a bobszövetség ügyeivel foglalkozzon. Utóbbi két személy inkább a megközelíthetetlen státuszt aggatta magára, így az őket körülvevő, társalgó réteg is erősen szűrt halmazt alkotott.

A legnagyobb fordulat viszont egy nem várt helyről érkezett, a helyi óramanufaktúrát képviselő sátorból, ahol belebotlottunk a Magyarba. Így, nagybetűvel, mert ugyan mindenki ismeri és fordítva, mégis végtelen diszkréciót tanúsít ügyfelei irányába. Annyit viszont mégis elárult, a területen ólálkodik valahol egy fegyvernepper, akinek tevékenysége csak részben zavaros, másként nagyon is hivatalos, akadtak már állami megrendelései, de szívesen teljesíti a nagytőkések megbízásait is.

Nyugtázva az információt megállapítottam, magyar magyarnak barátja, és végre megtaláltam egy személyben azt a társadalmi éket, aki adott esetben destabilizálásra is képes. A bökkenő mégis az volt, hogy az érintett szinte megállás nélkül rótta a köröket versenyautójában.

Így a feltételezés mellett alaposan a dolgok mélyére kellett látnom, hogy további ténymegállapításokat tegyek.

Végül visszatért a talján vőfély, oldalán egy császári birodalomból érkező, a jégen szinte suhanó, megközelíthetetlen dámával, aki csekély termete ellenére olyan mértékben uralta a teret, hogy a tízhengeres sportautók munkaütemei kihagytak, a blokkok levegőért kapkodtak. Ezen a ponton pedig újabb felismeréssel gazdagodtam az eseményre vonatkozóan: ugyan vannak társadalmi különbségek és vagyonok közötti kasztrendszerek, a világok közötti hidat most egy háromtagú női csoport alkotja, akiknek létezése egymástól független.

A rétegződés pedig a következőképp alakult: léteznek a brit arisztokraták, a brit iparmágnások sarjai, a brit felkapaszkodók, az európai iparmágnások és nagybefektetők sarjai, vagy ők maguk. Valamint az eseményt üzemeltető, a gépjárműpark egy részét biztosító, dúsgazdag közel-keleti és kelet-európai nagybefektetők pénzével rendelkező, autóbuzériájukat kielégítő, végtelenül jóképű fiú, aki egy autóversenyző apa által alapított gépjármű-birodalommal a legjobb alany, hogy egy ilyen szintű rendezvényt tető alá hozzon, és a különböző társadalmi kasztokból érkezőknek adjon egy csendes sarkot, hogy ügyes-bajos dolgaikat, és nyilvánosságra nem tartozó üzleteiket megkössék, illetve megvitassák.

Továbbá a hidat alkotó nők táborához tartozott az előbb említett, császári birodalomból érkező dáma, a szlovák születésű, jókor, jó időben tartózkodó, azóta magát német ajkúnak mondó, ezüst Ferrarival érkező ara, valamint a közel-keleti gyökerekkel bíró, időközben londonivá avanzsálódott szupermodell, akinek világsztár férje minden bizonnyal a szálloda királyi lakosztályában maradt a pezsgős üvegek bűvöletében, hogy melegítőnadrágjának foltjait a nyilvánosságtól óvja.

Az agyamban zakatoló fogaskerekek úgy ciripeltek, mint egy Schaffhausen óra, én pedig az idegösszeomlás szélén csak annyit éreztem, önmagam számára is a súrlódási határon mozgok. Úgy véltem, a testem menten füstbe borul, és felrobban mint az a nyolchengeres Alfa a jégen. Az elmém már rég felettem járt, miközben a fizikai valóság egyre nehezebbé, tehetetlenebbé vált. Foszlányok és emlékképek, ez minden, ami megmaradt. Például hogy a birodalmi dáma rám nézett - miután a Maserati a kegyeit kereste –, és mosolyogva annyit mondott: „St. Moritzban az üzlet házhoz jön.” És talán Steve McQueen Buggyját is hajtották a jégen, miután a Miami Vice-féle Daytona Spider elsuhant. Mindeközben a Pepsi-reklámos Michael Jackson-Testarossa a hófalban végezte, a sofőr pedig ádázul vigyorgott.

És láttam talán azt a francia fotóst is, térdig érő hóban, vászoncipőben. Elvileg megbízásból érkezett, de ebben már magam sem lehetek biztos. Tanácsadóm elveszítettem, feladta a velem folytatott küzdelmet, csak csendben sétált mellettem, és míg én delíriumban tántorogtam a hófödte jégmezőn, lassan bezárt a bazár. Ezen a ponton ocsúdtam, és kiborultan jeleztem: - „Főnök, még egy kurva Calvados sem jutott!?” – „Sajnos, főnök, nem, ez most elmaradt, de majd legközelebb jobban odafigyelünk.”

Némán baktattunk a böhöm felé, hogy kitornázzuk a Coop-parkolóból. Úgy tűnt, a merénylet elmaradt, pedig mindent megtettem, hogy megakadályozzam. Magam sem értettem az egészet. Csalódott létem leplezésére a reptér felé vettem az irányt, hogy a leszállópálya melletti kietlen, hóborította területen kiengedjem a gőzt. Mellettünk diplomatakék magángép készült a leszálláshoz, és minden vágyam volt, hogy megelőzzük ebben az egyoldalú hajszában. A türhő torpedóként repesztett, és csak szórta a havat, a szélvédőt lepel borította. A látótávolság megszűnt, jobbnak láttam fékezni. A test lomhán belassult, a megálló autó forró blokkja még sercegett, és hálával a fényszóróban némán jelezte, intelligenciában messze a kívánt szint alatt maradtunk.

A böhömöt végül magára hagytam, és a kietlen hómezőre álltam, miközben érdekes jelenségre lettem figyelmes. Az időközben landolt magángép két utasa tartott felénk. A császárszalonna ábrázatú férfi ügyetlenül tipegett, és gyémántgyűrűs feleségét kérlelte, ne jógázzon, majd ígérte, reggelire tojást készít neki. A férfi enyhén zsíros, szőke frizurája oldalra fésülve, míg barna arája lófarokban, vagy talán fordítva, magam sem tudom már. A férfi ekkor témát váltott, és kappan hangján aggodalmaskodott, hogy a nejlonszatyrokban hozott pénzt vajon a megfelelő bankba rakja-e. A nő eközben szüntelenül nyugtatta, és jelezte: nagy baj nem lehet. Hiszen főnöke a gyermekkori barátja, és ha netán mégis valami gebasz történne, szakembernek sem utolsó.

A pillanat szürrealitását magamba zárva Bologna felé vettük az irányt, és mindketten azon töprengtünk: Vajon leselkedik-e valós veszély ránk nézve? - és ha egyszer az élet mégis úgy hozná, igen: észlelnénk azt, vagy inkább csak nyomnánk egy kövéret?

Felhívjuk szíves olvasóink figyelmét, hogy a fenti, részben fiktív történet a szerző agyszüleménye, és szórakoztatás céljából született. A valóságot nyomokban ugyan tartalmazhatja, és bizonyos szereplők nagyon is léteznek, de ne engedjék, hogy bármilyen hasonlóság félrevezesse Önöket. A gonzó jegyek szintén könnyen megtéveszthetik Önöket.