Rendőrségi Volvo 244 – 1980.

Rajongani sokféle autóért lehet. Léteznek megőrzött, szép állapotú veteránok. Aztán ott vannak még a "túlrestaurált" csodák, ahol még a műanyag elemeken is meglátod a saját tükörképedet. Gurulnak nagy számban még hobbiautók is, amik sosem fognak OT vizsgára menni, és nem is ez a cél. Mindenki megtalálja a magának valót. Itt lehet cikizni, fikázni a járgányokat, hogy ez nem eredeti, az nem évjárathelyes és így tovább. Ennek azonban semmi, de semmi értelme. Itt azt kell értékelni, hogy az autó ott áll előtted. Jön. Megy. Megáll. Biztonságosan. Szép, kedves a szememnek, jó ránézni és a gazdája vigyáz rá, időt, energiát és pénzt öl bele ahelyett, hogy betolta volna a roncstelepre. 

A mi történetünk 1980-ban kezdődik, egészen pontosan 1980. február 2-án. Ekkor gördült le a futószalagról az akkor még kávébarna Volvo 244-es, Belgiumban. Nem sokkal később, 1980. február 8-án forgalomba helyezték, Észak-Olaszországban. Egy nagy ugrást követően tulajdonost és országot is váltott, 1994-ben ugyanis Magyarországra került. Az autó 1994 és 2009 közötti sorsa sajnos ismeretlen.

A történet 2009-ben folytatódik, egészen pontosan a szekszárdi fémhulladék telepen. A fehér kocka egyik előző gazdája itt látta meg ugyanis az autót, miközben dolgos fémgyűjtögető úriemberek éppen próbálták leadni, hogy majdan kutyakonzerv vagy májkrémes doboz készüljön a lecsupaszított, szétbontott, üzemképtelen autóból. Az illető látott benne fantáziát, és megmentette a bedarálás elől, azonban szerintem még ő sem tudta, hogy mibe vágta a fejszéjét. Az autó elég siralmas képet mutatott: volt maga a kocsiszekrény, az ajtók, a csomagtérfedél, a motorháztető, egy darab ülés, a kormánykerék, a pedálsor, egy kibelezett motor és egy üzemképtelen váltó. A sor itt véget is ér. Ennyi maradt belőle. De sztori itt még nem ér véget!

A mai napig hálás vagyok az akkori tulajdonosnak, aki az okmányirodák bürokratikus rendszerein végigharcolta magát, beszerzett minden szükséges igazolást, dokumentumot ahhoz, hogy az autó ne csak egy udvar végében álló szobor-donor legyen, hanem igazoltan vizsgáztatható, érvényes papírokkal rendelkező autó. Emellett az illető rengeteg időt és energiát fektetett abba, hogy az autó ismét járóképes legyen. Összeszedte a hiányzó motorikus alkatrészeket, beszerezte a hiányzó utastéri elemeket, kapcsolókat, műszerfalat, üléseket, öveket, kapcsolókat, gombokat. Lámpákat, lökhárítókat, hűtőmaszkot szerzett az autóra, és a listát hosszasan tudnám még sorolni. 

A munka meghozta a gyümölcsét: a Volvo 2011-ben sikeres műszaki vizsgát tett, sok évnyi állás és hányattatás után visszatért a hazai utakra. Azonban az akkori tulajdonosnak ez egy másodlagos projektje volt, így az autónak 2015-ben mennie kellett, és ismét gazdát cserélt. Egy fiatal, budapesti sráchoz került, aki hamarosan rájött, hogy valami gyorsabbat, erősebbet és újabbat szeretett volna. 

De egy kicsit ismét ugorjunk vissza a gondolatok között. Volt szó arról, hogy mindenki más autóért lelkesedik. Egy gyors BMW, egy erős Audi, egy hatalmas amerikai Cadillac.... van, aki a gyors benzinest szereti. Van, aki a még gyorsabb turbós benzinest. Aztán ott vannak az olyan „beteg elmék”, mint én: ők mást akarnak, és pont tojnak arra, hogy hány lóerős verda van alattuk :)

Már gyerekkorom óta szemezgettem a svéd kockákkal, és amikor papíron felnőtt lettem, aktívan nézegettem is annak a bizonyos használtautós portálnak a kínálatát. Sok autót személyesen is elmentem megnézni, de a felhozatal siralmas volt. Mindegyik rohadt, ementáli sajttá voltak lyuggatva, a motor füstölt vagy épp be sem indult a teszt napján. Aztán egyszer csak ott álltam 2014 decemberében egy budai kis utcában, várva a tulajdonost, hogy megnézzem az eladó portékát. Ott állt mellettem a megbeszélés tárgya is: egy 1980-as sorhatos dízel 244-es. Soha nem akartam én fehér autót venni, ilyen régi évjáratot sem. De tudjátok, hogy van ez: szerelem első látásra. Amíg vártam az eladóra, volt időm körbesasolni az autót: díszlécek a helyén, feliratok megvannak, a kisebb rozsdafoltoktól eltekintve nagyobb rohadás vagy sérülés nem volt az autón. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy vizuálisan nagyon egyben volt és kívánatos volt a szemnek. Beleszerettem, most mit tagadjam? Pár perc múlva megjelent a tulaj, kezében a kulccsal. Kinyitotta az autót, felnyitott a gépháztetőt. A motortérben tisztaság és rend uralkodott. Nem ezt várná az ember egy akkor 35 éves autótól. Látszik, hogy az autóval törődtek, foglalkoztak, csinosítgatták, cseréltek rajta mindenféle apróságot, amit éppen lehetett vagy kellett. A motor pár átfordulás után a hideg időben is biztosan indult, bár kissé köhögve, majd fél perc után magára talált. Jöhetett a próbakör. Bár magamat nem láttam akkor kívülről, de biztos vagyok benne, hogy vigyorogtam, mint egy óvodás, ha csokit kap. Éreztem, hogy EZ az az AUTÓ, ami KELL nekem. Ezt követte a kötelező átnézés az autószerelő ismerősnél, aki akkor közölte velem: „az autó egyben van, de ez a motor gyárilag egy betegágy. Ne vedd meg”. Nem sokkal később, 2015 januárjában ott álltam az eladó társaságában, kezemben az adásvételivel, a kulcsokkal, forgalmival, törzskönyvvel egy budai „M” betűs gyorsétterem parkolójában. Vettem egy kocka Volvót!

Nehéz a hobbiautós élete, ha nem kizárólag egy adott gyártó egy adott típusáért rajong. Különösen tudja bonyolítani a dolgokat, ha az ember egy sorhatos dízel kisbusz hangjába szerelmes, imádja a svéd kocka tepsiket, titkon rajong az amerikai autókért is, és van egy furcsa hobbija is mindezek mellett. Na ez voltam én. Rádióamatőr vagyok (akit érdekel, az a neten utána tud nézni annak, hogy ezt eszik-e vagy isszák), ez az elsődleges hobbim (adóvevők, katonai és rendvédelmi rádiók és minden, ami ezzel kapcsolatos). A Volvo vásárlása idején kerülhetett hozzám az egyik első olyan amerikai adóvevőm, amit speciálisan az ottani rendvédelmi egységek kiszolgálására terveztek és gyártottak. A készülék javítása során teljesen véletlenül futottam bele pár olyan weboldalba, mely azt igazolta, hogy ezek a 200-as kockák a nagy pocsolyán túl (USA és Kanada) bizony rendőri feladatkörben is használva voltak.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor végérvényesen elgurult a gyógyszerem. Kocka Volvo, sorhatos VW LT dízelmotor, amerikai kivitel, rendvédelmi felhasználás. Ott és akkor abban a pillanatban döntöttem el, hogy rendőrautó replika lesz a járgányból, és szerintem ekkora katartikus örömöt még maga Zsákos Bilbó sem érezhetett, amikor nála volt az Egy Gyűrű.

De a dolgok nem mennek ennyire gyorsan és ennyire egyszerűen. A már említett fiatal srác (akinél becsületesebb és őszintébb eladót soha senkinek nem kívánhatnék) szavai a mai napig a fülemben csengenek: „a motorral és a váltóval foglalkoztunk, mással nem”. Tény és való, ez így is volt. Miután kezdtem kiismerni az autót, elkezdtem érezni, felfedezni a hibákat. Kopottak voltak a gömbcsuklók, szakadtak a szilentek, kipurcantak a lengéscsillapítók. Az autó kluttyogott, kopogott, szédelgett az úton. DE! És most jön az a bizonyos DE.....de a motorral és a váltóval sosem volt gond. Hogy hány kilométer van az autóban? Valahol 600.000 és a végtelen között, ugyanis amikor megvettem, akkor 580 ezer körül állt a számláló. Szó szerint állt, mert ki tudja, mióta nem működött már. Mindig azzal viccelek, hogy a mai fejemmel elgondolkoznék az akkori énem kényszergyógykezeltetésén, amikor egy 600 ezer fölötti futásteljesítményű vastelep-szökevénybe szerettem bele. Szép dolog a szerelem...

A „szépészeti elemek” beszerzése mellett a biztonságra és a hibapont-mentes műszaki vizsgára is gondolni kellett, így cserélve lettek a futómű fontosabb elemei: gömbfejek, szilentek, lengéscsillapítók, rugók, fékbetétek, fékcsövek. Bekerült az autóba egy szervo-kormánymű is. A régi sztérohadt kipuff is cserélve lett egy teljesen új rendszerre A-tól Z-ig. Az autó ezt követően már minden műszaki vizsgát hibapont nélkül teljesített, ami egy ennyi idős autónál szerintem nagy szó, azonban nem lehetetlen. Csupán három feltétele van: türelem, sok odafigyelés, no meg némi pénz, amit a hobbira lehet fordítani.

A műszaki hibák elhárítása után elkezdődött az autó jelenlegi arculatának kialakítása, ami sokkal nehezebb volt, mint azt elsőre gondoltam. A „csőrös” motorháztető beszerzése, lakatolása és fényezése idehaza megoldható volt, az alufelnik is hazai forrásból származnak, azonban a hűtőmaszkot, a lámpákat, a lámpakereteket, az elektromos ablak kapcsolóit, a beltéri karfákat, kárpit elemeket és az amerikai piacra jellemző felnikupakokat és a fehér indexbúrákat már az USA-ból kellett megrendelni.

Az autó műszerfala is cserélve lett egy típusazonos, de nem évjárathelyes kivitelre. Az elektromos tükrök, a gyári elektromos ablakemelők és a gyári központi zár beszerzését is sikerült idehaza megoldani. Az autó elektromos rendszerének felújítása, áttervezése és kivitelezése teljes mértékben saját kezű munka.

Ekkoriban már célzottan kerestem az olyan történelmi forrásokat, melyek arra utaltak, hogy Észak-Amerikában ezek az autók mely városokban milyen céllal voltak felhasználva rendvédelmi körökben. Magam is meglepődtem, hogy mintegy 15 különböző városban használták a svéd tepsiket rendőrségi célokra. Volt olyan, amit detektívek használtak, és akadt olyan is, amivel járőrözési feladatokat láttak el, de volt olyan állam is, ahol az autópálya rendőrség használta elfogási célokra őket (akit érdekel, keressen meg privátban, szívesen mesélek erről). Az már csak mellékes apróság, hogy ezek benzines, ill. turbós benzines motorral voltak szerelve. Nah, minden nem lehet tökéletes!

A legtöbb információt a Virginia államban található, Falls Church városának rendőrségéhez kapcsolódó autókról találtam, azonban az elmúlt 40 év során számos dokumentumnak, adatnak lába kelt, így a fellelhető írásos anyag nagyon kevés volt. Mivel az eredeti tervem sosem az OT vizsga volt, így a hiányos adatok némi alkotói szabadságot is engedtek nekem. Nem kellett ragaszkodni például egy adott adóvevő típushoz, egy bizonyos sziréna gyártóhoz vagy egy speciálisan oda gyártott fényhídhoz. Ezek az információk ugyanis nem voltak fellelhetők.

A matricázás volt az egyetlen fix pont, amihez ragaszkodtam, mivel ez egy jelentős, mindenki által elsőre látható, könnyen azonosítható vizuális elem. A dekoráció megtervezésében és legyártásában, felragasztásában egy kedves családi ismerős segített, így ezt a kört sikerült egészen könnyedén kivitelezni. 

A technika, azaz a speciális rendvédelmi eszközök (pl. megkülönböztető jelzések) beszerzése már más tészta volt. Rendőrautó-replika tulajdonosi körökben (idehaza, Európában és a tengerentúlon is) heves viták szoktak folyni arról, hogy melyik államban, melyik városban, melyik évben pontosan melyik típusú adóvevő, villogó, antenna ésatöbbi volt az autókon. Ezeknek a csatáknak már csak azért sincs értelme, mert szerintem érthető, hogy azonos kiállású és azonos felszereltségű autókat csak a millió dolláros költségvetéssel rendelkező metropoliszok engedhettek meg maguknak. A kisebb, vidéki városok rendőrautói általában azzal voltak felszerelve, amire pénz volt, vagy ami megmaradt a raktárban. 

A speciális berendezések beszerzésekor az alábbi cél lebegett előttem: minden eredeti, gyári forrásból származzon, semmi sem lehet kínai, utángyártott netes gagyi utánzat. És ehhez 100 százalékban tartottam is magam. Ezen a ponton már éreztem, hogy magam alatt vágom a fát, hiszen ezeket a dolgokat csak az USA-ból lehet beszerezni, és ott sem teremnek minden fán vagy minden bokorban. Emellett fontos volt, hogy a hatályos KÖHÉM-rendeletnek megfelelően a megkülönböztető jelzések és a kiegészítő berendezések szándékosan és akaratlanul se legyenek működtethetők a gépkocsi mozgó helyzetében, kizárólag álló helyzetben, pl. autós találkozókon, magánterületen (vagyis nem közútnak minősülő úton).

Elsőként a fényhidat sikerült beszerezni. Eredetileg egy baleseti helyszínelő autóról származik, speciális, ún. amerikai kék búrákkal (nálunk az 1990-es évek elején is hasonló kivitel volt az Opel Astra rendőrautókon, azonban azok mind a kivitelben mind pedig a búra színében eltérnek). A fényhíd búrái mattok voltak, a gumi tömítések mind szétporladtak, a belseje mocskos, rozsdás, penészes és mohás volt. A forgóvillogók bemattultak, lekoptak, a forgató motorok kopottak voltak, így zörögtek-csörögtek. Az elektromos kábelezés az idők során teljesen tönkrement és a szétporladás szélén állt. Hiányzott belőle a sziréna egység hangszórója is. Ez az állapot felújításért kiáltott!

A fényhidat darabjaira kellett szedni. A búrákat egy autófényező műhelyben polírozták fel, ugyanitt történt az alaplemez fényezése is, a homokszórást követően. A gumitömítések, műanyag tartó- és takaróelemek beszerzése saját forrásból történt, ahogyan az elektromos vezetékelés újratervezése és javítása is. Időközben amerikai forrásból beszerzésre került egy eredeti hangsugárzó a sziréna egységhez.

Ezután jöhetett a számomra legérdekesebb technikai elem, az adóvevő és a sziréna vezérlő beszerzése. Mivel semmilyen adat nem állt rendelkezésre arról, hogy az Egyesült Államokban, illetve Kanadában rendőrségi célokra használt 200-as kockákban milyen adóvevőt használtak, itt a fantáziát szabadjára lehetett engedni.

Amerika a lehetőségek országa. Így van és volt ez minden téren, különösen az 1980-as évek második felében. Ha egy állam, egy megye rendőrsége akart valamit, akkor azt a Motorola, az akkori legnagyobb adóvevő gyártó megtervezte, legyártotta és leszállította. Éppen ezért nem véletlen, hogy kínáltak a termékpalettán olyan adóvevőt, mely egyetlen kezelő egységről képes volt vezérelni magát a rádióforgalmazást, a rendőrautó vizuális rendszereit (villogók, kiegészítő lámpák, fényszóró villogtató stb.), továbbá ugyaninnen volt működtethető az akusztikus rendszer, vagyis maga a szirénaegység. Ennek az egységnek a beszerzése volt a legnehezebb, ugyanis mint komplex, mindent igényt kielégítő rendszer lévén az akkori ára is 4000-5000 USD körül mozgott, ami ma sem számít kevés pénznek. Ebből pedig az következik, hogy nagyon kevés olyan rendőrség volt még az USA-ban is, aki ezt rendszeresítette és szerelte az autóiba.

A fenti okok miatt a rendszer elemeinek pontos működését is fel kellett derítenem, a szükséges összekötő kábeleket, kiegészítő egységeket is fel kellett kutatni. A kábelezést, beszerelést saját magamnak kellett megtervezni, az adott autóhoz igazítani és az adóvevő, valamint a sziréna egység felújítása is rám várt. Ez volt a kisebbik feladat, mert napi szinten ezzel foglalkozom. A szerencse mellém szegődött, ugyanis a komplex rádiórendszer főbb darabjait sikerült egy Washington State Patrol által használt, balesetes rendőrautóból beszerezni.

A komplett rendszer beépítése és a Volvóhoz tervezése során az alábbi célokat igyekeztem kitűzni és betartani: a járulékos technika rejtetten legyen elhelyezve, azonban könnyen hozzáférhető helyen a jó szervizelhetőség miatt. A beszerelés során a gépkocsi a lehető legminimálisabb mértékben legyen módosítva, átalakítva (vagyis próbáltam elkerülni az autó szanaszét furkálását).

A fentiek alapján a fényhidat, a kiegészítő kék lámpákat és a fényszóró villogtatókat vezérlő elektronika a kesztyűtartó alatt került elhelyezésre egy saját tervezésű és gyártású elektronikai panelen. A vizuális elemek kezelő egysége a gyári rádió helyére került beépítésre, a rádió kezelő egysége, hangszórója és mikrofonja pedig az anyósülés előtt, a lábtérnél került felszerelésre. Maga az adóvevő, a sziréna erősítő egység pedig a csomagtérben lett elhelyezve, a hátsó ülés mögött, ahogyan az eredeti amerikai rendőrautókban is szokás volt. A fényszóró villogtató egységek a kesztyűtartó alatt, a hozzájuk kapcsolódó biztosítéktábla és relé panel a motortérben kerültek elhelyezésre. Az elektromos rendszer kialakításánál különös figyelmet fordítottam a vezetékek, kábelkötegek mechanikai sérülések elleni védelmére (súrlódás, kidörzsölődés stb.), valamint az esetleges zárlatok elkerülése végett minden egyes vezeték biztosítékokkal lett ellátva, az akkumulátorhoz egy ún. gyors áramtalanító kapcsoló került beszerelésre. A gyárinál nagyobb áramfelvétel miatt a fentebb felsorolt technika egy külön, vastag vezetékkel kapcsolódik az akkumulátorra, a teljes elektromos rendszer és kábelezés, valamint a generátor is felújításra került a biztonságos üzem érdekében. Ez szintén saját munka, saját tervezés.

Az autó elején (grille lights) és a hátsó ablakban (deck lights) felszerelt kiegészítő kék villogók is egy baleseti helyszínelő autóról számaznak. Ezek is ún. amerikai kék színű búrával rendelkeznek.

Büszke vagyok arra, hogy az autóba szerelt minden rendvédelmi elektronikai extra az eredeti rendeltetés szerint működik, villog, hangot ad. Semmi sem dísz, még a rádió is tökéletesen üzemképes és használható (a Nemzeti Hírközlési Hatóság által kiadott engedély birtokában, természetesen).

A nemrég bekövetkezett vírushelyzet miatt az autó életében sajnos egy hosszabb kényszerpihenő következett. 2019 és 2021 között csak a kötelező beindítás és járatás volt napirenden, valamint az időközben esedékes műszaki vizsga. Az autó az ideje nagy részét a garázsban a ponyva alatt töltötte nagy bánatomra.

A kocka azonban 2021-ben fordulni látszott. Ellátogattunk a biatorbágyi Retrovasak találkozóra, ahol kellemes meglepetésben lehetett részünk. Egyfelől nagyon tetszett a rendezvény hangulata, színvonala, másfelől pedig számunkra meglepő módon az autó tetszett a látogatóknak. Odajöttek, kérdezgettek, lefotózták, megnézegették. Bevallom, sosem hittem volna, hogy ez a szó szerint vastelepszökevény bárkit is érdekelni fog majd egyszer. Nem is ez volt a cél.

Az év még nem ért véget, de egy másik döbbenet is várt ránk, ugyanis a Veterán Volvo klub elnöke megkeresett, hogy lenne-e kedvem szerepelni az autóval a 2021-es AMTS kiállításon. Emlékszem, hogy a „mégis ki lenne kíváncsi erre a romra” válasz után igent mondtam. Akkor, ott a veteránoknak felállított csarnokban kellett ismételten szembesülni azzal, hogy Béla bá’ (ez az autó neve) igenis tetszik az embereknek. Minden második-harmadik járókelő csinált róla egy képet, elolvasták a kiírt szöveget, az autó történetét. Mosolyogtak, tetszett nekik. Döbbenetes!

Az autó ma is ismert, már szinte véglegesnek tekinthető külsejét a 2022-es esztergomi Különleges Jármű Expóra sikerült megcsinálni. Azon szerencsések közé tartozom, akiket mint kiállítót hívtak meg a Veterán Volvo Klub keretein belül. Külön köszönet érte a szervezőknek és a klub elnökének a jó hangulatú találkozó lebonyolításáért. Öröm volt látni, hogy az általam kigondolt és megvalósított, messze nem tökéletesre restaurált, nem OT rendszámos autó ennyi embernek tetszik és ennyi érdeklődő áll körülötte.

A hétköznapi forgalomban a legtöbb autós integet, mosolyog, mutatja a feltartott hüvelykujját vagy éppen fotókat csinál a piros lámpánál állva. Persze mindig vannak olyanok, akik rohannak, dudálnak, le akarnak tolni, leszorítanak vagy az öklüket rázzák, hogy miért nem startolok rakéta módjára. Érdemes lenne nekik is egy kicsit megállni, lazítani, élvezni a pillanatot, az időutazás részeseinek lenni, egy kicsit visszamenni a nyugodtabb 1980-as évekbe és pár percre maguk mögött hagyni ezt a fölöslegesen túlpörgetett világot. Mi igyekszünk mindig ezt tenni. Beülünk, kikapcsolunk és élvezzük az utat.

Mi is állhatna a nem éppen rövid leírás végén? Talán az a gondolat, hogy a hobbiautózásban nincsen lehetetlen és teljesíthetetlen dolog. Nem. Nem minden a pénz. Sokkal többet ér a segítség, a kapcsolatok, az ismerősök, a klubtársak pozitív és kreatív hozzáállása, vagy csak egy félig kimondott jó gondolat, ötlet. Kell hozzá rengeteg türelem, még több kitartás és egy támogató család, társ, aki elnézi neked a hülyeségeidet az évek során. Szeretném megköszönni mindazok segítségét, akik a segítőim, barátaim, társaim voltak ezen a hosszú és nem mindig egyszerű úton, melynek során az autó szó szerint eljutott a roncstelepről a kiállításra. Ezidáig nyolc évnyi munka van benne, de megérte. Az eredmény egy szerethető, érdekesen kocka forma, kényelmes beltérrel, igazi vezetési élménnyel, mely (egy hobbiautós kollégát idézve) 4 mosolyt fogyaszt 100 kilométeren.

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!