Elegáns megjelenésű sportautók, melyekből árad a luxus. Valahogy így jellemezhetők a Bugattik, és elég ritkák. Közülük is kiemelkedik az 57 SC Atlantic, mely a márka történetének legnagyobb legendája. Mindössze négy ilyen különleges kivitelű kupé készült, melyből három ma is létezik. Őket tartják a világ legritkább és legértékesebb autóinak. A negyedik autó holléte 80 éve lázban tartja az autós világot. Mitől ilyen különlegesek ezek a kocsik? Körbejárjuk.
A milánói születésű Ettore Bugatti a nevével fémjelzett autógyárat 1909-ben alapította a németországi Molsheimben. Az elzászi kisváros az első világháborút követően visszakerült Franciaországhoz, innentől a Bugatti francia autógyártó lett. Ezért a két világháború közti időszak gyári versenyautói kék színben pompáznak (Bleu de France).
Bugatti felmenői képzőművészek voltak, öccse is tehetséges festő volt. Ettore azonban a műszaki dolgok iránt érdeklődött és már tinédzser éveiben magával ragadta kora új őrülete, az automobil. Alkotásain azonban végig érződött a rendkívül kifinomult esztétikai érzék, akárcsak az itt bemutatott típuson
A Bugatti 57SC Atlantic-et Ettore fia, Jean tervezte. A harmincas években újdonság volt, hogy nem csak műszaki tartalmat (motort, alvázat, kezelőszerveket), de karosszériaváltozatokat is álmodott hozzá. Hogy ez mennyire nem volt egyértelmű, azt egy korábbi cikkben részleteztem.
A gyár 1909-1952 között közel 8000 autót épített. Ebből 660 db volt 57-es, amiből 96 db 57C, ezekből pedig mindössze 4 darab 57 SC Atlantic. Modern autógyártási szériákhoz képest ez elenyésző mennyiség. Csak összehasonlításképpen a ritkaságszámba menő Ferrari F40-ből 1311, az elterjedtebb Lamborghini Aventadorból 11465 példány készült.
Az 57 SC típusjelzés két betűje egy-egy rövidítés: S = Surbaise – ültetett, C = superCharger – feltöltős. Az Atlantic előfutára az 1935-ben a párizsi autókiállításon bemutatott Electron Aerolithe (10) koncepció volt, melynek karosszériáját a repülőgépgyártásban használt elektronfémből és alumíniumból építették. Az IG Farbentől vásárolt alapanyag magas hőmérsékleten rendkívül gyúlékony, ezért hegesztés helyett szegecseléssel illesztették egymáshoz a lemezeket. Ez indokolta az autó tetején végigfutó uszonyt.
Az Atlantic SC 1938-ban már alumíniumból készült, vagyis funkcionális szempontból az uszony használata már nem volt indokolt, de a design miatt megtartották. A csepp formájú ajtók, a jellegzetes ívek az első sárhányótól az ablakokon át a tetővonalig mai szemmel is áramvonalassá és dinamikussá teszik a megjelenését.
A hajtást a Type 59 pályaversenyautóból származó sornyolcas 3,3 lites motor biztosította, mely a mechanikus feltöltéssel közel 200 lóerős teljesítményt produkált és elérte a 200 km /h-t. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, mert a harmincas években még nem adtak műszaki dokumentációt az autók mellé, Ettore Bugatti pedig kifejezetten büszke volt arra, hogy nem foglalkozik klasszikus marketinggel, katalógusa sincs (spoiler: volt marketing tevékenységük és katalógusuk is, annak ellenére, hogy a mester nem hitt benne).
„Olyan kocsikat építek, amiket szeretek. Ha az emberek meg kívánják őket vásárolni, nos ez is megvalósítható... soha nem tartottam szükségesnek, hogy katalógust nyomtassak.” Ettore Bugatti
Az Atlantic tengelytávja 30 cm-rel rövidebb a Bugatti 57-nél. Mérnöki bravúr, hogy az autó súlypontjának csökkentése érdekében a hátsó tengely az alvázon keresztül futott és nem alatta. Az első futómű a független felfüggesztés előfutára volt, 1938-tól pedig hidraulikus rásegítésű fékeket alkalmaztak. Mindkét innováció évtizedekkel később vált alapvetéssé a modern autókban. És mit szólt hozzájuk a vizionárius alapító? Gyűlölte. Ő a sebeség megszállottja volt, ehhez pedig gyors és könnyű autókra volt szüksége. Az erős fékek és a biztonság teljesen hidegen hagyta. A fia, Jean győzte meg róla, hogy mégiscsak alkalmazzák az autóikban.
Egy anekdota szerint egyszer Bugattinak arra panaszkodott az egyik vevője, hogy a Bugattija hidegben nehezen indul. Ettore azzal szerelte le, hogy ilyen drágán vásárolt autó mellé igazán vehetne egy garázst.
Az Atlantic nevet Jean a barátja, Jean Mermoz pilóta tiszteletére választotta, aki az elsők között repülte át a déli Atlanti-óceánt. Az autó eredeti neve Aero lett volna, de a pilóta 1936-os váratlan halálát követően az Atlantic mellett döntött.
Az extrém kis gyártási szériából adódóan minden legyártott példány életútja sorozatszám alapján követhető:
57374 – Mullin
57453 – Voiture Noire
57473 – Figoni
57591 – Ralph Lauren
57374 – Mullin
Az 57374-es alvázszámú autó 1936 augusztusában készült el Victor Rothschild báró megrendelésére, kékesszürke-metál színben. Feltételezések szerint az Aerolithe koncepció alkatrészeinek felhasználásával építették, amiről a hűtőrács oldalán lévő krómozás tanúskodik. Jean Bugatti lefotózta az autót, mielőtt a gyár londoni képviselője átautózott vele a csatorna túlpartjára. Szupersportautó ide, vagy oda a Bugatti ekkoriban még nem trélerezett. Még ebben az évben utólagosan beépítették a feltöltést. A báró 1941-ig használta, amikor a motorja felrobbant a kompresszor hibás működése miatt. Ezután egyszerűen otthagyta a roncsot egy mező közepén. Egy szerelő vásárolta meg a korabeli feljegyzések szerint némi brit understatementtel „bizonyos javításokat igénylő” autót. Ő rendbehozta a kocsit és leszerelte a hibás feltöltőt. 1945-ben egy amerikai orvos vásárolta meg angliai kiküldetése során, aki 1946-ban magával vitte az Egyesült Államokba. Ezzel ez lett az első transzatlanti Bugatti 57 SC.
Az új tulajdonos 1953-ban Molsheimbe küldte az autóját generálozni, azt követően pedig a Ghiahoz karosszéria átalakításra. Az átépítés olyan részleteket érintett, mint a hátsó ablak megnagyobbítás, vagy a hátsó kerékjárati ív újratervezése. Viszakapta a feltöltést, az új színe pedig mélypiros lett.
Az orvos 1970-ben bekövetkezett halálát követően az 57374-es Atlantic Peter Williamsonhoz került, akinél 32 évet töltött. A fontolva haladó tulajdonos 2001-ben kezdett az autó teljes restaurálásába és a 2003-as Pebble Beach-i autószépségversenyre készült el – az eredeti metálkék színben. Ezt onnan tudjuk, hogy rögtön első díjat nyert vele.
Ezt követően Willliamson a gyűjtőktől szokatlan módon évekig boldogan vezette a kocsiját. Számos fotó örökítette meg a legendát és mellette az elégedett tulajdonost (05). Williamson autója halála után a családja tulajdonában maradt. 2010-ben vette meg Peter Mullin autógyűjtő, potom 30 millió dollárért.
57453 – Voiture Noire
Az egyetlen gyárilag feketére festett Atlantic a széria második elkészült autója. Ezt a példányt övezi a legnagyobb misztikum, mivel 1936 és 1941 között ismert és gazdagon dokumentált a története, utána viszont nyoma veszett. Ha valaha előkerülne, szakértők szerint 114 millió dollárt érne, ezért aki rendelkezik elhagyatott dél franciaországi pajtákkal vagy raktárakkal, jobb, ha alaposan átnézi őket, hátha kincsre lel.
Az autóról annyit tudni, hogy a karosszériája 1936-ban készült el egy Londonban élő görög autóversenyző megrendelésére. Nico Embiricos eredetileg egy 57S Coupé Aerot rendelt. Az autót Londonban szállították, de rögtön a megérkezését követően átszállították a Corsica Coachworks nevű angol karosszáló üzemhez, hogy kétüléses kabrió versenykarosszériát társítsanak hozzá. Az eredeti karosszériát ezzel egyidőben visszaszállították Molsheimbe, ahol az 57453-as sorozatszámú modellre illesztették, így egy fekete színű 57SC-ként látta meg a napvilágot.
Az 1936 októberében elkészült, egyetlen gyári SC kivitelű Bugattit azon a télen Jean Bugatti használta és rendszeresen kölcsönadta William Grover-Williams autóversenyzőnek és a feleségének, Yvonne-nak. Ez utóbbira állítólag egy korabeli Sport Canin kutyatenyésztési magazin a bizonyíték, melyben Yvonne büszkén pózol skót terrier kutyáival és a Bugattival.
A Bugatti 1937-es katalógusába is készült fotó az autóról, élőben pedig bemutatták a nizzai és lyoni autószalonon is tavasszal. Július végén Jean Bugatti Robert Benoist-nak ajándékozta az autót, miután az autóversenyző megnyerte a Le Mans-i 24 órás versenyt. 1940-ig 3 éven át az autót felváltva használta a Williams házaspár és Benoist, lévén közeli barátok voltak (2). Az autó végzetét Jean Bugatti 1939-es vártlan halála és a második világháború kitörése pecsételte meg: életét vesztette egy autóbalesetben, miközben éjszaka egy részeg biciklist próbált kikerülni a Strasburg-Molsheim országúton. Mindössze 30 évet élt. Barátai 1940-ben Franciaország német megszállása elől Nagy-Britanniába menekültek. Az autóról az utolsó adat egy szállítólevél, melyen Bordeaux-ba szállítják 1941 februárjában. Ezután nyoma veszett.
57473 – Figoni
E modell első tulajdonosa Jacques Holzschuch 1936 decemberében vette át új autóját. 1937. tavaszán, megnyertek egy helyi autós szépségversenyt, miközben a feleségével a francia riviérán pihentek. Ezen az eseményen fotó is készült az autóról a helyi szálloda előtt, a feleséggel, kezében a kiskutyájával (07). Ez az egyetlen fénykép róla az eredeti állapotában. 1939 és 1941 között az autót Giuseppe Figoni karosszáló üzeme átalakításba vette, ezért a modell jelentősen eltér a többi Atlantictől.
Az autó második tulajdonosa Marguerite Schneider, aki René Chatard szeretője volt és 1952-ben kapta meg az autót. Chatard úr a házasságszédelgést autós hobbijával kötötte össze – Bugatti gyűjteménye mindegyik példányát másik szeretője nevére íratta, hogy azok rejtve maradjanak a felesége elől. Bár csöppet sem követendő példa, de azért kiváncsi lennék az úr motivációira. Vajon a szerető mellé választott autót, vagy az autó megőrzésére keresett szeretőt?
Az 57473-as autóval Chatard, az utasülésen egy másik szeretőjével, 1955-ben vonatszerencsétlenség áldozata lett. Az autóroncsot 10 éves pereskedést követően szerezte vissza Schneider asszony, majd mai szóval letotálozta – a használhatatlan roncsot leadta egy bontóban.
A roncs a bontóból egy francia gyűjtőhöz került, azzal a szándékkal, hogy kompletten restauráltatja. 1963 és 1977 között folyamatosan építette, azonban a balesetben használhatatlanná roncsolódott alkatrészeket újakkal pótolta, ezáltal jelentősen csökkentve az autó értékét. 2006-ban egy másik gyűjtő vásárolta meg az autót és a Paul Russel karosszériaműhely segítségével nekilátott a teljes újjáépítésnek. A munkával 2010-re készültek el és bemutatták a Pebble Beach autós szépségversenyen. Itt azonban nem nyert díjat, mert replikának gondolták (úgy tűnik, ez nemcsak a Szárnyas Fejvadász filmekben probléma).
57591 – Ralph Lauren
A legutolsó Atlantic 57SC modell használtautós szóhasználattal igazi megvigyázott, végig vezetett szervízkönyves példány, igazolt előélettel. Az első tulajdonosa, Richard Pope 1938. júniusában vette át a kocsit, mely eredetileg zafírkék színben hagyta el Molsheimet. Ugyanilyen színűre festették a drótküllős kerekeit és a hátsó kerekek nem voltak kitakarva.
Az autó 12 mm-rel magasabb, mint a társai, amire triviális magyarázat lehet, hogy a megrendelő magasságához igazították, azonban, elképzeéhetően egyszerűbb módon is lehetett volna ezen segíteni, például az ülőpozíció alacsonyabbra állításával. Vagyis nem pontosan tudjuk, hogy mi indokolta a magasság növelést.
A brit tulajdonosnak a végső lökést az autó megvásárlásához a frank leértékelése szolgáltatta, melynek köszönhetően 1100 helyett csak 860 fontot fizetett érte. Egy korabeli Ford 250 fontba került, egy nagyobb, 5-6 személyes autó pedig 500-ba, vagyis ez az egyedi gyártású Bugatti ára ezekhez képest kifejezetten alacsony volt.
Az 57591 is utólagosan kapott feltöltést, és közel harminc évig szolgálta gazdáját. Pope többször kölcsön adta Barry Price-nak. Végül Price meg is vásárolta az autót és még az első évben átfestette egy másik árnyalatú kékre, állítólag egy rally baleset miatt, ami után az autó egy gödörben landolt. Emiatt nem áll rendelkezésre adat arról, hogy milyen volt az eredeti kék árnyalat. Price után egy évtizeden át több gazdája és színe volt az autónak (maradt a kék szín, de más-más árnyalatban), egészen 1988-ig , amikor Ralph Lauren megszerezte. A restaurálással a korábbi modellek újjáépítésében is résztvevő Paul Russel műhelyt bízta meg.
A többi már történelem. Az 57591-es sorozatszámú Atlantic SC 1990-ben megnyerte a Pebble Beach-i autós szépségversenyt újjávarázsolt állapotban, kívül-belül fekete színben. A fanyalgók szerint a restaurálás túl jól sikerült, mert az autó annyira steril és tökéletes lett, amilyen újkorában sosem volt. Ezt nem tisztem eldönteni, látványra azonban a végeredmény csodaszép.
Az utolsó 57 SC kigördülését követő évek balszerencsét és tragédiák sorozatát hozták. Jean Bugatti halála 1939. nyarán kevesebb, mint egy hónappal előzte meg a második világháború kitörését.
Az egy évvel később Franciaországot megszálló németek kötelezték Bugattit a Molsheimi gyára eladására egy német vállalkozó számára. A háború során a gyár súlyos károkat szenvedett, és ha ez nem lenne elég, a harcok befejeztével jogi hercehurcák és pénzügyi nehézségek akadályozták a termelés újraindulását. A háború után születtek tervek egy új modell, a Type 73 utcai és versenyváltozatának fejlesztésére, de mindössze öt készült el a Bugatti folyamatos anyagi problémái miatt.
Ettore Bugatti 1947-es halálával szertefoszlottak a remények a feltámadásra, a gyár egyre elkeseredettebb harcba bonyolódott a számlákkal és a hitelezőkkel. 1952-ig bírták, ebben az évben a repülőgép-alkatrész részlegükért felvásárolta őket egy befektető. Az ős-Bugatti története ezzel véget ért.
Az Atlantic 57 SC a Bugatti történetének csúcspontja volt. Maga Jean Bugatti is az Atlantic-et és ezen belül az 57453-as Voiture Noire-t értékelte a legnagyszerűbb alkotásának. A születésének 110. évfordulójára a 2019-es genfi autószalonon a Volkswagen konszern segítségével feltámasztott modern Bugatti egyetlen különleges fekete modellel tisztelgett. Egy neve elhallgatását kérő gyűjtő 19 millió dollárért azonnal le is csapott rá.
