Opel Corsa Sprint – 1983.

Még nem gyártották egy éve az Opel Corsa A-t, amikor annak versenykivitelével is előrukkolt az Opel és az Irmscher. A Spanyolországban gyártott kiskocsi volt az Opel első kisautója, ez volt a második keresztbe beépített orrmotoros, elsőkerékhajtású gépük – modern volt annak idején. Nagyságrendileg tíz éves gyártási ciklusa alatt elkészítettek belőle több mint hárommillió darabot, volt idő, amikor Németországban is gyártották. Logikusnak tűnt, hogy versenyzésre is befogják.

A Sprint névre keresztelt sportváltozatot az 1983-as genfi autószalonon láthatta a közönség, a kis 1,3 literes motorja két karburátorral erősítve a szériakivitelnél több mint 56 lóerő teljesítményt adott le. Hosszú áttétellel megfutotta a kétszázat. A kétüléses koncepcióautó szélesebb sárvédőket kapott, alá 225/50-15-ös gumiabroncsokat szereltek.

Új a homlokfal és a hátsó rész is, a módosított elemek műanyagból készültek. A hűtőrácson kisebb a levegőbelépő felület, így az Opel szerint csökkentették a menetszél fékező hatását. Szellőzőket nyitottak viszont a géptetőre, hogy ne süljön meg az erőforrás, a fékek melege pedig az ajtók első éle előtti nyíláson távozhat. S van sliccelés a hátsó kerekek előtt is.

A Gruppe B előírásai szerint Hideo Kodama Opel formatervező-stúdiót vezető főnök – az 1944-es születésű tervező alkotta meg később a Corsa B-t is – irányítása alatt felépített kocsival annak demonstrálása volt az Opel célja, hogy mit lehet kihozni a gépből. Ahogy Kodama mesélte, „kezdettől fogva minden lehetőséget kihasználtunk, amit a szabályozás megengedett.”

A súlycsökkentés érdekében a vaslemezig kipakolták a teljes belteret, s csak azt építették vissza, amire feltétlenül szükség volt. Két kagylóülés, négypontos biztonsági övek, sportkormány és alumínium bukócső fogadja belül a versenyzőket. A műszerfal helyére szintén alumíniumból készült műszertartót szereltek – az Opel Design Center által kifejlesztett műszerrögzítéseknek köszönhetően a műszerek (sebességmérő, fordulatszámmérő, vízhőmérő, olajnyomás és üzemanyagszint-jelző) meghibásodásuk esetén villámgyorsan cserélhetők. Ez nagy szám volt annakidején.

A padlót hővisszaverő fóliával borították, az ajtók és a „csomagtér” oldalkárpitja lyuggatott lemez. A könnyű műanyagból formázott 80 literes üzemanyagtartály a hátsó ülőpad helyére került – fedelén bukósisaktartókat alakítottak ki.

A B-csoportos Corsa futóműve is eltér a szériától, három centiméterrel alacsonyabbra engedték, a lengéscsillapítók a Bilstein-től jöttek, a rugók keményebbek. A váltó négyfokozatú maradt.

A motor viszont komoly műtéten esett át, felhúzták amennyire lehetett: nagyobb szelepeket, kovácsolt dugattyúkat, könnyebb forgattyús tengelyt, polírozott szívócsöveket, verseny vezérműtengelyt és versenysportos leömlőt, illetve kipufogórendszert kapott Irmscheréknél az erőforrás. Így 126 lóerőt teljesít 7600-as percenkénti fordulatszámon, ami száz lóerős literteljesítményt eredményez! Ez azért már valami! Akkor főleg, de ma sem rossz. Vele a kocsi 8,2 másodperc alatt gyorsul százra.

Az autómérnök Günther Irmscher Stuttgart közelében 1968-ban alapította meg cégét, amelynek ötletét egy általa fejlesztett versenyautó – illetve annak eladási szándéka – adta. A fiatalember ekkor már ismert autóversenyző és autóépítő mérnök volt, többször nyert a német túraautó bajnokságon (DTM) és a Tour d'Europe-on.

A sikerekre az Opel is felfigyelt, és 1970-től egyre szorosabban működött együtt a sikeres versenyautó építővel. Az Opelnél ez az időszak volt a sportos kocsik megszületésének ideje. 1967-ben mutatta be a cég a Commodore-t, amelynek duplakarburátoros 130 lóerős kupé kivitele már kezdte felvenni a versenyt a komolyabb sportkocsikkal is. Jött a Commodore GS/E, majd szépen lassan mindegyik széria Opel kocsinak született Irmscher kivitele is.

A versenysport újabb lehetőségeket kínált, Irmscherék elkezdtek verseny- valamint tuning alkatrészeket is forgalmazni – pont jókor. Ekkor tombolt Németországban a Manta láz, s egy Manta-Fahrer vagy sportosabb Asconára, Kadettre vágyó fiatal szemében az Irmscher feliratú légterelő, visszapillantó tükör, köszöbszélesítés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kocsi vezetője az utca császárának érezze magát. Közben 1977-ben elkészült az első, Opel Kadett City alapra épített különleges Irmscher szériaautó is, s összehozták a Corsa Sprintet, majd 1985-ben a két cég között szerződés is köttetett, amelyben különleges Opel modellek gyártásáról állapodtak meg.

Az ezerarcú kisautó egyik érdekes színfoltja az Opel tunerből autógyártóvá cseperedő Irmscher több mint ezer darab Irmscher Corsa Spidere is. Többek között érdekessége, hogy a tuner csapata a spanyolországi Zaragozában, az Opel gyárban szerelte be a kabrió átalakításához szükséges karosszéria erősítéseket, majd azokat a testeket szállították át Németországba összeszerelésre. Ilyen kocsit használt Günther Irmscher nővére is.

Aztán e durva versenykivitelből nem sok lett, az utcaibb kivitelek azonban sikeresek lettek – megágyazta nekik a terepet. Ahogy a cégalapító fia – a szintén Günther Irmscher – írta nekem: „volt egy speciális Corsa sorozatunk, az Irmscher által fejlesztett 1,3 literes befecskendező motorral, 83 lóerővel. Ezt a különleges modellt nagyon jól fogadták és jó eladási számokat is produkált. Ez volt a Corsa Sprint-R. Kicsit eltért a szériától, de persze, sokkal szerényebb volt, mint a rali prototípus, amely sajnos nem jutott el a sorozatgyártásig. De ennek ellenére ezek alapjaira körülbelül 30 modellt készítettünk szélesebb testtel és a világ akkori legkisebb befecskendezős motorjával is, s voltak pár éven keresztül futamok is ezekkel s Cup s a szelídebb gépekkel is.”

Ez(ek) nem keverendő(ek) össze az 1987-ben bemutatott gyári Corsa Cup kivitellel. A kevésbé vad (= a végén azért száz lóerős, ötfokozatú váltós erőátvitellel szerelt) verseny Corsa változatokkal rali és aszfaltos pályán is versenyeztek, elsősorban utánpótlás kereső versenyeken, egyforma gépekkel, azonos gumiabroncsokon, főleg az Opel Junior Cup-ban, egészen a nyolcvanas évek végéig.