Fangio hőstettei

Juan Manuel Fangio családja 1887-ben emigrált Olaszországból Buenos Aires-be. A későbbi legendás versenyző már itt látta meg a napvilágot 1911. június 24-én, éjfél után 10 perccel, de a születési idejét tévedésből június 23-ra dátumozták. Fangio 13 éves korában otthagyta az iskolát, majd egy autószervizben kezdett dolgozni. Ekkor még futballista karrierről álmodott, ám egy gyerekkori focimeccsén hirtelen éles fájdalmat érzett a mellkasában. Kiderült, hogy komoly tüdőgyulladása van, ami rendkívül megviselte a szervezetét. Két hónapig otthonában lábadozott, de anyja gondviselésének hála végül teljesen felépült.

Fangio 21 éves korában, a Campo de Mayo kadétiskolában kezdte kötelező katonai szolgálatát. Itt hamar felfigyeltek kiemelkedő autóvezetői érzékére, így a parancsnoka személyes sofőrje lett.

A katonai szolgálat után Fangio megalapította saját műhelyét. A döngölt föld padlójú, szegényes épület tetőszerkezetét egy régi, kiszuperált alváz tartotta, a cserepeket pedig egy elhagyatott házról kölcsönözték az éj leple alatt. A szerelőaknát Fangio maga ásta ki.

Az 1930-as évek eleji nagy gazdasági válság nehéz helyzetbe hozta a műhelyt, így 1936-ra a vállalkozás komoly adósságot halmozott fel. Fangio és barátai ekkor hallottak egy helyi autóversenyről, amiknek 1000 pezós fődíja nagy segítség lett volna az adósságok rendezésében. Fangio végül egy helyi férfitől kölcsönkért egy taxiként használt 1929-es Ford Model A-t, amit barátai segítségével készített fel a versenyre. A 48 lóerős rögtönzött versenyautó gyorsnak tűnt: Fangio már a harmadik helyen haladt, amikor olajszivárgás lépett fel, a motor pedig hamarosan feladta a harcot. Ez a kudarcba fulladt helyi viadal volt Fangio első igazi auóversenye.

1940 Gran Premio del Norte – Az első nagy győzelem

A kezdeti szárnypróbálgatások után Fangio 1940-ben, egy 85 lóerős Chevrolet Master 85  Coupe-val benevezett minden idők talán legembertpróbálóbb versenyére, a Gran Premio del Nortére. Ez a közel 10 ezer kilométer hosszú, kéthetes közúti viadal szeptember 27-én rajtolt Buenos Airesből. Ezután az Andokot átszelve Bolíviát, Limát és Perut is érintette, majd visszafordult Buenos Aires felé. Az útvonal forró sivatagokon, fülledt dzsungeleken és jeges hegycsúcsok között vezetett, aszfaltozott, földes, saras és murvás utakon egyaránt.

A verseny finoman szólva sem alakult simán. Az első etapok egyikén Fangio eltalált egy sziklát, ami megrongálta a kardántengelyt. Az argentin valahogy elvergődött a következő faluig, ahol kicserélték az alkatrészt. Valamivel később, Bolíviában egy helybéli ütközött az autójának, ekkor a felfüggesztés sérült meg. A javítás egy teljes éjszakán át tartott. Ezután meglazult a hűtőventillátor egyik lapátja, ami kilyukasztotta a hűtőt. Ezt is megjavíttották, majd amikor alkalom nyílt rá, kicserélték. Ezt követően egy 240 kilométeres forró sivatagi szakasz következett, amit Fangio és másodpilótája, Tieri Héctor Carlos ivóvíz nélkül teljesítettek. Mikor egy éjszakai etapon meglazult a Chevrolet egyik fényszórója, Carlos nyakkendőjével rögzítettek a helyére. Peruban aztán 4300 méter magas, havas hegycsúcsok között vezetett az út, ahol Fangio és másodpilótája összekapaszkodtak, hogy ne fagyjanak meg a bőven fagypont alatti hőmérsékleten.

Fangio a tengernyi megpróbáltatás után végül elsőként szelte át a célvonalat. 109 óra 36 perc 16 másodperces ideje magasan a legjobbnak bizonyult: a második helyezett Musso Daniel több mint 1 órás hátránnyal ért célba, amíg a harmadik helyezett Hernández Rosendo már közel három órát kapott. Ez a siker jelentette Fangio első nagy győzelmét.

1948-49 –Tragédia és visszatérés

Fangio 1948-ban benevezett egy újabb brutális közúti versenyre. A 20 napos Dél-Amerikai Nagydíj szintén Buenos Airesből indult, és 9580 kilométeren át kígyózott Argentínán, Bolívián, Perun és Kolumbián keresztül egészen Venezueláig.

A verseny tizedik napján a mezőny Észak-Peru egyik óceánparti útján haladt végig. A teljes sötétségben és sűrű ködben Fangio rosszul mért fel egy balkanyart: 140 km/h körüli tempóban lesodródott az útról, végigszánkázott a töltés oldalán, majd hirtelen megállt. Közben Fangio másodpilótája, Daniel Urrutia kirepült a szélvédőn és súlyosan megsérült. Miután egy Luciano Marcilla nevű másik versenyző a segítségükre sietett, kiderült, hogy a 35 éves Urritia többszörös nyak és koponyatörést szenvedett. Az életét nem tudták megmenteni.

Az események mélyen érintették Fangiót. Az argentin depressziós állapotba sülyedt, és megfogadta, hogy soha többé nem versenyez. A tragédia híre azonban az Argentin Autóklubhoz, és Juan Peron argentin elnökhöz is eljutott. Mivel nem akarták, hogy az ekkor már országosan ismert, rendkívül tehetséges versenyző karrierje így érjen véget, 1948 decemberében egy Maserati 4CLT/48-at ajándékoztak Fangiónak, majd Európába küldték versenyezni. Ez a döntés végül megalapozta Fangio későbbi sikereit.

Fangio 1948 júliusában teljesítette első európai nagydíját Franciaországban, de ez a verseny még gyenge eredménnyel zárult. Az argentin a 11. helyről rajtolt, majd motorhiba miatt a 41. körben kiesett.

1949-ben viszont az Argentin Autóklubtól kapott Maseratival Fangio már dominálta a San Remoi Nagydíjat: magabiztosan nyerte mindkét versenyt, összességében pedig több mint fél percet vert a teljes mezőnyre. Ebben az évben Fangio még hat nagydíjon állt rajhoz a kor legjobb pilótái ellen, amik közül bravúros teljesítménnyel négyet megnyert.

A legelső Forma–1-es szezon

A legelső Forma–1-es bajnoki szezont egy évvel Fangio európai sikerei után, 1950-ben rendezték. Mivel a második világháború után ez az időszak a romok eltakarításáról és az újjáépítésről, újrakezdésről szólt, nem jutott elég pénz és erőforrás új versenyautók fejlesztésére. A legtöbb gyártó ezért háború előtti modellekkel állt rajthoz. Köztük volt az Alfa Romeo is, amely az 1949-es győzelmek után leigazolta Fangiót.

Az olaszok 1,5 literes, kompresszoros soros nyolchengeres motorral szerelt Alfetta becenevű versenygépei a legjobb konstrukciónak bizonyultak a szezon során. A 158-as és 159-es kódszámú modellek később minden idők egyik legdominánsabb versenyautójaként vonultak be a történelembe: 41 versenyen álltak rajthoz, amiből 37-et meg is nyertek. Ez a 72,5 százalékos győzelmi mutató még a Red Bull Racing RB9 mutatóinál is erősebb, amivel Sebastian Vettel 2013-ban lehengerlő fölénnyel világbajnok lett.

Fangio tehát megfelelő autóban ült, hogy már a történelem első Forma–1-es szezonjában világbajnok legyen. Az argentin ennek megfelelően Monacóban, Belgiumban és Franciaországban is nyerni tudott, ám Nagy-Britanniában, Svájcban és Olaszországban kiesett. Bár Fangio csapattársa, Giuseppe Farina szintén három győzelmet szerzett, Franciaországban negyedikként ért célba, így három pontos előnnyel végül ő nyerte a bajnokságot.

1951 – Az első

Az 1951-es Forma–1-es szezonban Fangio Alberto Ascarival vívott kiélezett csatát. Az argentin a szezon elején megnyerte a Svájci Nagydíjat, ám Belgiumban csak kilencedik lett, miközben Ascari másodikként ért célba.

Ezt követte a Franciaországban rendezett Európai Nagydíj, ami elképesztő fordulatokat hozott. Az első rajtkockát Fangio szerezte meg, de a rajt után a harmadikként induló Ascari állt az élre. Az olasz váltója azonban megadta magát, miközben Fangio motorja is gyengélkedni kezdett. Közben a második helyről rajtoló, de a 11. helyig visszaeső Giuseppe Farina fantasztikus versenyzéssel visszakapaszkodott az élmezőnybe, sőt, hamarosan az élre állt! Őt az argentin José Froilán González és az olasz Luigi Fagioli követte a második és harmadik helyen.

Az első boxkiállás idején már González vezetett, Fagioli pedig a második helyre kapaszkodott fel. A két élmenő azonban a boxba hajtva átadta a volánt a csapattársának: Ascarinak és Fangiónak. A két korábbi élmenő tehát ismét az első két helyen találta magát. Bár ez a verseny közbeni autócsere manapság elképzelhetetlen, akkoriben teljesen szabályosnak számított, a bajnoki címért küzdő csapatok pedig előszeretettel alkalmazták.

Ascarinak ezúttal fékproblémái támadtak, így hamarosan elvesztette az első helyet. Fangio így a második győzelmét szerezte a szezonban! Eközben a második helyről kiintett Fagioli annyira megsértődött az autócserén, hogy ott helyben felhagyott a nagydíj-versenyzéssel.

A szezon hátralévő része Fangio számára szinén erősen alakult: a Brit és a Német Nagydíjon második lett, és bár Olaszországban kiesett, a szezonzáró Spanyol Nagydíjon ismét nyert. Mivel Ascari gyengén kezdte az évet, a Német és Olasz Nagydíjon aratott győzelme, valamint a Spanyolországban szerzett negyedik helye kevésnek bizonyult Fangio ellen. Az argentin 6 pontos előnnyel élete első világbajnoki címét szerezte!

1952 – A majdnem halálos baleset

Az 1952-es Forma–1-es szezonra az Alfa Romeo kivonult a bajnokságból. Mivel ekkor kevés gyártó renelkezett gyors, de drága Formula One szabályrendszer szerint épült autóval, a Nemzetközi Automobil Szövetség a lassabb, de jóval olcsóbb Formula Two kategória használata mellett döntött.

Fangio így versenyautó hiányában kihagyta a szezon elejét. Végül a világbajnoki címvédő megegyezett a Maseratival, hogy az olasz márka egyik autójával rajthoz áll Monzában, egy bajnokságon kívüli versenyen.

Csakhogy Fangio a versenyre menet lekéste az egyik repülőt, így a franciaországi Lionban ragadt. Az argentin azonban nem esett kétségbe: elhatározta, hogy autót bérel, és egymaga teszi meg a több mint 450 kilométeres utat. Fangio egy egész éjszakányi vezetés után, fél órával a rajt előtt, másnap délután kettőre ért a monzai versenypályára. Bár az időmérőedzésen nem vett részt, az utolsó helyen felállhatott a rajtrácsra.

A verseny majdnem tragédiába torkollott. A teljesen kimerült, kialvatlan Fangio a második körben elvesztette az uralmát az autója fölött, és egy füves domboldalnak csapódott. A Maserati felborult,  a pilóta pedig a vezetőülésből kirepülve a közeli fáknak csapódott. Fangio több súlyos sérülést is szenvedett: többek között a nyaka is eltört.

Bár az élete végül nem forgott veszélyben, ilyen sérülésekkel esélye sem volt folytatni a szezont. Az év hátralévő részét így hazájában, lábadozással töltötte.

1953 – Fangio újra a pályán

Fangio távollétében Alberto Ascari és a Ferrari csapat dominálta az 1952-es Forma–1-es szezont a kétliteres sornégyessel szerelt 185 lóerős Ferrari 500-zal: az olasz pilóta a nyolc bajnoki futamból 6-ot megnyerve fölényesen világbajnok lett. 1953-ra azonban Fangio felépült a súlyos balesete után, és a Maserati pilótájaként rajthoz állt a szezon nyitóversenyén, Argentínában.

Ez a megdöbbentő hétvége végül a Forma–1 történetének legsötétebb napjai közé került. Mivel az Indianapolis 500-at kivéve az 1953-as Argentin Nagydíj volt az első Európán kívüli bajnoki futam, tengernyi néző látogatott ki a helyszínre. A pálya biztonsági személyzete egyszerűen nem volt felkészülve ilyen embertömeg koordinálására, így hamarosan elszabadult a pokol.

A nézők a lelátókkal mit sem törődve beszabadultak a pályára, és közvetlenül az aszfalt mellől, sokszor a bukóterekből akarták nézni a versenyt. Bár a futamot így nem lehetett biztonságosan megrendezni, a szervezők a tömeg haragjától tartva nem merték lefújni az eseményt.

A katasztrófa nem váratott sokat magára: a 21. körben Adolfo Schwelm Cruz autójának kilazult, majd a tömegbe repült az egyik kereke. 11 körrel később Nino Farina autója elé beszaladt egy néző. A versenyző elrántott a kormányt, de a hirtelen menőver miatt megpördült és a pálya szélén bámészkodó sokaságba csapódott. Legalább kilencen (egyes források szerint 13-an) azonnal meghaltak, de miután egy riadt kisfiú a versenytempóban érkező Alan Brown autója elé rohant, tízre nőtt a halálos áldozatok száma.

Megdöbbentő módon a futam a tömegszerencsétlenség ellenére folytatódott. Végül Alberto Ascari kényelmes előnnyel nyert, Fangio pedig váltóhiba miatt kiesett.

A szezon hátralévő részében Fangiót sok műszaki hiba és balszerencse sújtotta, de időnként ő maga is hibázott. Végül egyetlen győzelmet tudott szerezni, azt is a szezon utolsó versenyén, Olaszországban. Fangio itt a szabadedzések alatt furcsa vibrációt érzett az autóján, de a szerelők mindent rendben találtak. Az argentin végül a versenyből származó pénznyereményének 10 százalékát ajánlotta a szakembereknek, ha megtalálják és kijavítják a vibráció okát. A pénz elég motivációnak bizonyult: az autó hibátlanul működött a versenyen, Fangio pedig rendkívül kiélezett csatában végül nyerni tudott.

A bajnokság szempontjából nem számított ez a kései győzelem: Alberto Ascari kényelmes előnnyel Fangio előtt világbajnok lett.

1954 – A második

A következő Forma–1-es szezont Fangio ismét a Maseratinál kezdte. Az első futamot ezúttal is Argentínában rendezték, ahol a szeszélyes időjárás alaposan felkavarta az eseményeket. Fangio bravúrosan teljesített az esős körülmények között, így az első helyről állhatott ki a a boxba. Ekkor a két Ferrari került az élre, akiket Fangio hamarosan üldözőbe vett.

A Ferrari csapatmenedzsere, Nello Ugolini azonban Fangio kerékcseréjét nézve úgy ítélte meg, hogy túl sok szerelő dolgozott egyszerre az argentin autóján. Mivel biztos volt benne, hogy a versenybírók ezért büntetni fognak, arra utasította az első két helyen haladó versenyzőit, hogy ne védekezzenek a hátulról közeledő Fangio ellen. Az argentin így simán nyert, de úgy tűnt, mégis a Ferrarik ünnepelhetnek. Az olaszok döbbenetére azonban a versenybírók végül mégsem büntették Fangiót, aki így hivatalosan is az 1954-es szezon első győztesévé vált.

Fangio ezután a Belga Nagydíjat is megnyerte, de a szezon további részében úgy tűnt, nem lesznek ilyen jók az esélyei. A Francia Nagydíjra ugyanis elkészült a Mercedes radikális, W196 kódjelű aerodinamikus versenyautója, amitől lehengerlő dominanciát vártak. Tudván, hogy a Maserati csapattal innentől nem lesz esélye nyerni, Fangio szezon közben csapatot váltott és a Mercedeshez igazolt.

A Francia Nagydíjon így már a németek autójával állt rajthoz, a W196 pedig teljes mértékig beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Fangio a szezon hátralévő 6 futamából 4-et megnyert, és hatalmas fölénnyel megszerezte második világbajnoki címét. Ezzel ő lett a Forma–1 történetének első, és máig egyetlen versenyzője, aki két különböző csapat autóját vezetve nyert bajnokságot.

1955 – A harmadik

Fangio világbajnoki címvédőként kezdte az 1955-ös Forma–1-es szezont, de az ekkor 44 éves pilóta már kezdte érezni az öregedés jeleit. Fizikai kondíciója romlott, és egyre nehezebben tudta tartani a lépést fiatalabb ellenfelei állóképességével. Fangio ezért az elsők között kezdett tudatos testedzéssel készülni a versenyekre, ami kulcsfontosságúnak bizonyult a szezon során.

A nyitóversenyen, Argentínában ugyanis brutális, 40 fokos hőhullám fogadta a mezőnyt, az aszfalt pedig 57 fokig melegedett. Az embertelen körülmények miatt szinte az összes csapat pilótát cserélt a futam közben, hogy egyáltalán be tudják fejezni a versenyt. Fangio azonban nem így tett: a fizikai edzettségének hála egyedül is képes volt teljesíteni a több mint 3 órás, iszonyatosan megterhelő futamot. Közben a W196 karosszériája annyira felforrósodott, hogy súlyosan megégette Fangio jobb lábát. Az argentin azonban folytatta, és végül közel 1,5 perces előnnyel elsőként szelte át a célvonalat.

Mivel a pilótacserét végrehajtó csapatok versenyzői osztoztak a szerzett pontokon, Fangio azonnal szép előnyre tett szert a bajnokságban. A folytatás is hasonlóan szépen sikerült: bár Monacóban kiesett, a Belga, a Holland és az Olasz Nagydíjat is megnyerte, így végül ismét világbajnok lett, sorozatban másodszor.

1956 – Átigazolás a Ferrarihoz, és a negyedik

Az 1955-ös Le Mans-i katasztrófa után a Mercedes az összes motorsportos programját leállította, így Fangio 1956-ra a korábbi nagy rivális Ferrari csapatnál talált ülést.

A domináns W196-os nélkül Fangiónak különösen sok kihívást tartogatott az 1956-os szezon. Az év ismét Argentínában kezdődött, ahol a világbajnoki címvédő hazai közönség előtt megszerezte az első rajtkockát. Hiába az előkelő rajthely, Fangio visszaesett a rajtnál, majd a 21. körben az üzemanyagpumpa hibája miatt kiállni kényszerült. Fangio csapattársát ekkor azonnal a boxba rendelték, hogy átadja az autóját a címvédőnek. Az argentin így újra versenybe került, de hamarosan hibázott. Az egyik kanyarban megpördült, és annyi időt veszített, hogy a versenyt vezető Carlos Menditeguy majdnem lekörözte.

Fangio azonban nem adta fel: elképesztő tempót diktálva körről körre csökkentette tetemes hátrányát, és egészen a második helyig kapaszkodott fel! Ekkor a szerencse is az ő oldalára állt: a 70. körben Stirling Moss motorja bekrepált, így Fangio átvette a vezetést. Több fordulatot már nem tartogatott az őrült verseny. Fangio vert helyzetből nyert, és győzelemmel kezdte a szezont.

A Monacói Nagydíj sem alakult könnyebben. Bár Fangio itt is az első rajtkockából indult, a rajt után ismét visszaesett, kicsivel később pedig megpördült. Bár parádés versenyzéssel egészen a második helyig zárkózott fel, az egyik kanyarban a falnak koccant, az ütéstől pedig elgörbült a Ferrari hátsó felfüggesztése.

Bár Fangio a boxba hajtva ismét megkapta csapattársa autóját, szinte körhátrányból kellett felzárkóznia. Az argentin csoda végül nem ismétlődött meg: Stirling Moss nyert, de Fangio eszeveszett tempóban egészen a második helyig kapaszkodott fel!

A következő két futam nem alakult túl jól a címvédő számára: Belgiumban kiesett, a Francia Nagydíjon pedig csak a negyedik lett. Bár az újabb bajnoki cím ekkor elúszni látszott, Fangio fantasztikus hajrát bemutatva a szezon utolsó három versenyéből kettőt megnyert, a szezonzárón pedig második lett. Mindez szoros versenyben, de elég volt a negyedik világbajnoki címhez: Stirling Moss 27 pontjával szemben Fangio 30-at szerzett.

1957 – A nürburgringi hőstett, és az ötödik

A rettenetesen kiélezett 1956-os szezon után Fangio 1957-ben ismét a Maseratihoz igazolt. Kirobbanó formában kezdte az évet: Argentinában, Monacóban és Franciaországban is nyert, és bár a Brit Nagydíjon kiesett, matematikailag már két versennyel az évad vége előtt, a hírhedt Nürburgringen bebiztosíthatta ötödik bajnoki címét.

Eleinte úgy tűnt, minden adott a sikerhez: Fangio az első rajtkockába kvalifikált, és bár a verseny elején ismét visszaesett, hamarosan megint ő állt az élen. A futam következő szakaszában az argentin ellépett az üldözőitől, így a 13. körben fél perces előnnyel állt ki a boxba. Csakhogy a kerékcsere teljes káoszba fulladt, a kavarodás után pedig Fangio közel 50 másodperces hátrányban, a harmadik helyen tért vissza a pályára. Ami ezután következett, azt sokan az autóversenyzés történetének legnagyobb versenyzői teljesítményeként tartják számon.

Az ekkor 46 éves Fangio a pályarekordot újra és újra megdöntve folyamatosan közeledett az élen haladó kettőshöz, majd közel 50 másodperces hátrányát ledolgozva, az utolsó előtti körben átvette a vezetést. Fangio végül 3,6 másodperccel nyert Mike Hawthorn, és több mint 4,5 perccel (!) bajnoki riválisa, az ötödik helyezett Stirling Moss előtt. Ezzel az argentin ötödször is világbajnok lett! Fangio a futam után azt nyilatkozta: "Soha életemben nem vezettem még ilyen gyorsan, és nem hiszem, hogy valaha újra képes leszek rá."

Végül ez a fantasztikus siker lett a Maestro utolsó Forma–1-es győzelme. A hátralévő két versenyen második lett, majd bár 1958-ban is rajthoz állt néhány futamon, győznie már nem sikerült. Valódi élő legendaként vonult vissza.

Kései évei és halála

Bár versenyzői karrierje a végéhez közeledett, Fangio élete tartogatott még egy váratlan fordulatot. 1958 februárjában részt vett a Havannában rendezett Kubai Nagydíjon, ám két fegyveres a verseny előtt túszul ejtette és elrabolta. Hamarosan kiderült, hogy a két férfi a Fidel Castro által vezetett Július 26. Mozgalom tagja, a céljuk pedig a Kubai Nagydíj megzavarása.

Tervük nem járt sikerrel: a versenyt Fangio nélkül is megtartották, ráadásul egy külön rendőri alakultak eredt utánuk. Végül 29 órányi fogvatartás után elengedték a túszukat. Fangio a szabadulása után így nyilatkozott: "Nos, ez egy újabb kaland volt. Ha a lázadók jó ügy érdekében cselekedtek, akkor én, mint argentin, elfogadom." Bár a fegyveresek részletesen beszámoltak a versenyzőnek olyan forradalmi célkitűzéseikről, mint a  földosztás, a közszolgáltatások államosítása, az iparosítás, a tisztességes választások és a nagyszabású oktatási reform, Fangio erről sosem beszélt, mivel nem érdekelte a politika. Saját bevallása szerint az elrablói "nagyon jól" bántak vele: egy rádión keresztül hallgathatta a verseny élő tudósítását, sőt, később egy TV-t is hoztak neki.

A "kaland" után Fangio életének utolsó időszaka már csendesebben telt. Egészségi állapota a 80-as években kezdett romlani: az évtized elején szívműtéten esett át, később pedig veseelégtelenséget diagnosztizáltak nála. Végül 1995-ben, 84 éves korában hunyt el. A koporsóját többek között régi nagy ellenfele, Stirling Moss és a háromszoros világbajnok Jackie Stewart vitte.

Fangio 5 világbajnoki címe 46 éven át elérhetetlen eredménynek bizonyult a Forma–1-ben. Amikor 2003-ban Michael Schumacher végül megdöntötte a rekordját, így emlékezett az argentin legendára: "Fangio sokkal magasabb szinten van, mint ahol én látom magam. Amit tett, egyedülálló, és amit elért, utánozhatatlan. Rendkívül tisztelem az eredményeit. Nem vethetsz össze egy Fangio szintű személyiséget azzal, ami ma történt. A legminimálisabb hasonlóság sincs a kettő között."