Vissza a jövőbe

Az ír származású John Z. DeLorean a Pontiac GTO tervezőjeként tette le először névjegyét, és e sikeres munka a Pontiac, majd a Chevrolet alelnöki székébe segítette őt. Így a '70-es évek elején közelről láthatta, mi folyik az autógyártásban: olyan autókat ontottak a gépsorok, amelyek öt-hat év után használhatatlanná váltak. A megcsömörlött DeLorean végül kilépett a General Motors-tól, és saját céget alapított, hogy végre ne csak közlekedési eszközt, de a szó nemes értelmében igazi autót készíthessen. Hosszú életű, izgalmas sportkocsit szeretett volna megalkotni, amely hosszú ideig szolgálja elégedett tulajdonosát. A megvalósítás helyszínéül szülőhazáját, Észak-Írországot választotta.

A munkálatok a '70-es évek végén kezdődtek. Minden adott volt a sikerhez: a formatervet Giorgio Giugiaro készítette, a futómű és a motor hangolását a Lotusnál végezték, az anyagiakat pedig az angol kormány biztosította munkahely-teremtési támogatás formájában. Az eredmény meglehetősen felemás lett: a sirályszárnyas ajtók, és a tiszta, akkoriban űrbélien modern vonalvezetés (mely leginkább a Lotus korabeli modelljeire emlékeztetett) kifejezetten vonzóvá tették az autó megjelenését, a rozsdamentes acél karosszériára pedig bátran vállalhatott a DeLorean cég 25 év (!) átrozsdásodás elleni garanciát.

Figyelemre méltó megoldás az elöl 14"-es, hátul 15"-ös keréktárcsák alkalmazása is, hasonló, aszimmetrikus kerék-megoldást legközelebb az 1990-es Honda NSX-en alkalmaztak. Az autó gyenge pontját a viszonylag nagy, 1244 kg-os tömeg, és a gyönge motor jelentette. A 2849 köbcentis, 136 lovas, farmotorként beépített PRV V6-os eléggé modernnek számított akkortájt. A Peugeot, a Renault, és a Volvo közös fejlesztéseként nem sokkal korábban látott napvilágot, nagy limuzinok hajtására kiválóan megfelelt (utolsó változatát a Renault Laguna első V6-os változatából ismerhetjük), sőt a pillekönnyű Renault Alpine-ban egy kissé feljavítva sportmotorként is jól bevált, ám a túlsúlyos DeLorean-hoz kevésnek bizonyultak a tartalékai.

A külsőre sokat ígérő sportautónak csaknem 10 másodperc kellett a 100-as tempó eléréséhez, végsebessége pedig - ha egy hangyányival is - 200 km/h alatt maradt. Talán ha sikerül egy erősebb motorra szert tenni, máshogy alakul a cég sorsa, de az olajválság hatásai alatt nyögő autóipar ekkortájt inkább a fogyasztással törődött, így a francia erőforrás volt az egyetlen elérhető alternatíva. Amikor az autóról megjelentek az első beszámolók, az angol újságírók dicsőítő szózatokba kezdtek, remélték, hogy hamarosan a DeLorean is felsorakozik a Lotus, MG, Morgan és más neves brit sportkocsi-márkák közé. Annyi kritikával éltek, hogy nem ártana finomítani az autón, és még egy picit fejleszteni.

A hatalmas érdeklődés azonban eloszlatta DeLorean kételyeit, így 1981-ben megindult a DMC-12-nek nevezett egzotikum gyártása. De hiába volt fantasztikus a futómű, és a kiváló karosszéria, a túl drága és lomha autó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek ellenére a Belfast melletti üzemben csaknem egy évig folyt a gyártás, ám a veszteségek kimerítették a cég tartalékait. DeLorean megpróbált új anyagi források után nézni, de miután mindenhol elutasították, az elkeseredett üzletember illegális úton próbált pénzhez jutni.

A legjobb befektetésnek a kábítószer látszott, ám a botcsinálta gengszter hamar lebukott: alig egy évvel a DMC-12 bemutatója után letartóztatták. A gyártást rögtön leállították. Jellemző DeLorean nagyra törő terveire, hogy e rövid idő alatt 8500 darab készült a futurisztikus sportkocsiból. A közhiedelemmel ellentétben az alkotó soha nem vonult börtönbe, mivel kiderült, hogy az FBI illegális megfigyelési módszereket is igénybe vett az eljárás során. A per hosszan elhúzódott, csak idén nyáron zárult le végleg. DeLorean autógyártási álmai füstbe mentek, ma, 74 évesen visszavonultan én egy farmon New Jersey-ben.

A DMC-12-t egy filmsorozat tette igazán ismertté: a Vissza a jövőbe sorozat alkotói belebotlottak egy példányba, és annyira megtetszett nekik, hogy az autó főszerepet kapott a háromrészes vígjáték-limonádéban. Ezek után nem csoda, hogy a legyártott mennyiség háromnegyede átkelt az óceánon az Újvilágba. Ma is számos rajongója van odaát ezeknek az elpusztíthatatlan, látványos, és könnyen tuningolható járműveknek, olyannyira, hogy néhány kis cég jóvoltából az alkatrész-utánpótlás is megoldott. Európában is számos igen jó állapotú DMC-12 található, sőt munkatársaink még Magyarországon is rábukkantak egy túlélőre!