A brit nagykövethelyettes Trabantja

TC: És miért lett éppen zöld?
SF: Amikor megvettem, fehér volt, az orrán matricacsíkok éktelenkedtek, szürkésfekete kosz- és kopásfoltok tarkították. Nem tetszett. Úgy gondoltam, British Racing Green (brit versenyautózöld) színben jól mutatna. Ez volt az ötvenes-hatvanas években a Jaguarok, Aston-Martinok, Austin-Healey-k színe a versenypályákon. Sajnos nem találtam pont olyat, ezért a legközelebbi árnyalatot választottam. Otthon festettem le szórópalackból, elemenként.

TC: Ez a szín fújt? Olyan mintha…
SF: …mintha ecsetelve lenne, igaz? Hát igen, én sem gondolom, hogy dicséretet érdemel…

TC: Első próbálkozásnak azért elég jó…
SF: …nem volt könnyű, ó, egyáltalán nem. A festék egyes részeken minduntalan megfolyt, másutt irtó gyorsan megszáradt, kiszámíthatatlan. Talán még a tető sikerült a legjobban. Három fiammal együtt festettük, otthon a háznál. Szeretem rájuk fogni: ahol csúnya a fényezés, az az ő hibájuk…

TC: És mikor kerültek rá a dísztárcsák és a vonóhorog?
SF: A vonóhorog rajta volt, amikor vettem, elég optimista tétel egy ilyen autónál. A dísztárcsákat magam vettem egy gumisnál, a kerekek alattuk nagyon csúnyák.

TC: Milyen gyakran használja?
SF: Majdnem mindennap ezzel járok. A nyarat nem szereti, mert dugóban – amint meséltem – túlmelegszik a motorja, de a telet imádja. Amikor tavaly megjött a hideg, három napig rakoncátlankodott, aztán magától megjavult. Azóta kulcsfordításra indul, akár meleg van, akár hideg.

Tizennyolc hónapja megvan, ezalatt megtettem vele bő háromezer kilométert. Turisták, magyarok egyformán fotózzák, a rendőröket is nagyon érdekli. Az első évben háromszor is megállítottak. Alapvetően a papírokat akarják ellenőrizni, hogy tényleg diplomáciai autó-e, nem egy házilagos rendszámot próbál-e elsütni valaki. Amikor látják, hogy minden rendben van, mindig látszik, tetszik nekik a dolog. Szerintem ők is ugyanúgy meglátják benne a viccet, mint én.

TC: Volt már korábban is öreg hobbiautója?
SF: Igazából nem. Az első kocsim ugyan öreg volt – egy 1966-os Ford Cortina MkII, mindez 1983-ban –, de egy csodásan megkímélt példányt fogtam ki, szinte új volt. Bőrülések, krómkarikás műszerek, nagyon szépnek láttam. Sajnos egy nap elrepedt a tankja, és telilocsolta benzinnel az édesanyám garázsfeljáróját. Azonnal eladta. Azóta csak átlagos kocsijaim voltak. A Trabant új élmény.

Az a néhány barátom, aki látta, szintén szereti. A múltkor itt volt egy barátom, aki egy Lotus sportkocsit használ – már amikor működik – és azt mondta, Trabanttal pont olyan Budapesten közlekedni, mint a Lotusszal otthon. Emellett sem megy el senki szó nélkül. A nagynénémnek mindenféle érdekes luxuskocsikkal van tele a garázsa, mégis egy régi, kéthengeres Fiat 500-assal jár – lehet, hogy családi vonás ez az elhajlás a kicsi, olcsó, öreg autók felé.

Egy nagykövethelyettes szájából talán furcsán hangzik, de általában véve kerülöm a státusszimbólumokat. Soha nem vágytam modern luxusautóra. Éppen a státusszimbólumságuk miatt kerülöm őket, de a formájuk sem tetszik. A Trabant egyszerű, kellemes meglepetést szerez az embereknek, igazán szimpatikus jármű. Persze nem vagyok én forradalmár – tudomásom szerint sokan vesznek buliból Trabantot.

És nem fogyaszt sokat, rendben van az összes papírja, a műszaki vizsgán hiba nélkül átment. Illik a városba, elfér az utcán, kifejezetten jól érzem magam, amikor vele közlekedek. Valahogy hitelesebbnek tűnik, mint valami modern autó.

TC: De vehetett volna egy Fiestát is, az elég kicsi. Vagy a másik véglet: miért nem lett egy igazi kétütemű?
SF: A Fiestából hiányzik a báj, nincs történelme, eszembe se jutna. A kétütemű Trabant nagyon érdekelne, sose vezettem még olyat, de amikor felvetettem, hogy vennék egy Trabantot, mindenki azt mondta: remélik, négyüteműre gondolok. A kétütemű öregebb, állítólag többet kell foglalkozni vele, ez a keverékes tankolás is kicsit furcsa nekem, néha trükkös az indítása, nekem viszont sokszor pontosan oda kell érnem megbeszélésekre. És a teljesítménye is szerényebb, meg nagyon füstöl is. Egy nemzetközi tárgyalásra pedig nem lehet beállítani kipufogószagúan. És a négyütemű a maga módján különleges is: ha jól tudom, csak bő egy évig gyártották. Ráadásul nyugtatja a lelkiismeretemet, hogy ez a fajta csak csekély mértékben szennyezi a környezetet.

TC: Mit szólt az eladó?
SF: Szerintem nem tudta, ki vagyok. Ő csak eladta az autóját egy angol embernek, kapott százezer forintot, örült neki. Egy fiatal srácnak szép költőpénz ez. A nagymamája a lelkére kötötte, hogy megmondja nekem: ennek az autónak lelke van.

TC: Persze, a rosszautó-tulajdonosok régi maszlagja. Tényleg, mennyit költött rá eddig?
SF: Másfél év alatt talán negyvenezer forintot. Ki kellett cserélni valamit a kormánynál, talán egy összekötőt, meg vettem rá vadonatúj hátsó lámpaburákat. És persze olajcserék, beállítások, ilyenekre is költöttem. Nagyon olcsó a fenntartása.

Legalább egy órányi fontos diplomataidőt elraboltam az interjúval. Tudtam előre, hogy így lesz, megpróbáltam egy meglepetéssel kompenzálni az elvesztegetett időt. Erre a napra kölcsönkértem egy jó állapotú, 1985-ös, kétütemű, kombi Trabantot . Tíz perc múlva lenn állunk az Erzsébet téri mélygarázsban a sárga 601 Universal előtt.

Valódi izgalmat látok a brit nagykövet-helyettesi arcon. Beindítom az autót, megmutatom a váltó kezelését (aki nem ismeri: a négy- és a kétütemű Trabant nagyon más, utóbbinak műszerfali váltókarja van), és kihajtunk.

„Ez a normális hangja?” – kérdezi Steven Fisher, meghallva az érces pörömmm-pömmölést. „Persze, kétütemű, kéthengeres” – válaszolok, és arra gondolok, milyen jó, hogy a tulajdonos most tett fel új kipufogót, mennyivel férfiasabb így a Trabant-orgánum.

A mai, finom autókhoz szokott embernek fura a Trabi használata. Hirtelen fog a kuplung, a pedálok jobbra esnek, majdnem az autó középvonalába, a váltó finom, de az egyes-kettes és a hármas-négyes síkját nem határolja rugó. A féket is erősebben kell nyomni az átlagosnál, a zaj lehengerlő, a rövid áttételek furcsák. De minden simán megy, másfél perc múlva körbe is autóztuk az Erzsébet teret, és teljes gőzzel a Szabadság tér felé robogunk.

A dolgok húsba hatoló közvetlenségétől kicsit talán feszülten, de annál nagyobb örömmel tereli a keletnémet technikát a nagykövet-helyettesi kéz. A Parlament mellett már felszabadultan csevegünk.

„Hát igen, ehhez képest az én autóm tényleg modern. Kanyarban stabilabbnak érzem, bár úgy sejtem, nem kellene hozzá sok idő, hogy ezzel is öröm legyen az autózás. Így is remek” – kapom a helyzetelemzést. „És a fékek nem is rosszak, de ez a zaj döbbenetes” – mondja, miközben már lenn, a pesti alsó rakparton húzzuk a kékesszürke Castrol 2T füstcsóvát.

„Egyébként gondolkozom egy másik autón is, esetleg vennék egy olyat. Milyenek ezek a Moszkvicsok?” – teszi fel a kérdést, miközben már a nagykövetség előtt parkolja le a sárga Trabit a zöld négyütemű mellé.

Érzik a hozzáállást? Ezek után képzeljék maguk elé egy magyar miniszter arcát, amikor megvonják tőle a magas rangú állami hivatalnokoknak tizennyolc éve kötelezően járó Audit…