A rettegés foka

Aztán eljött az igazság pillanata. A lepencei strand mellett húzódó szerpentinnél végre én ülhettem a Super 7 volánja mögé. Arról, hogy beülünk egy autóba, mindenkinek megjelenik valamilyen kép az agyában, de ez a kép nem is hasonlít arra, ami a valóságban történt. Ez a beülés nem olyan beülés volt. Úgy gyömöszköltem, préseltem magam a székbe, mint gyermekkoromban, amikor bújócskázás közben a farakás és a fal között húzódó nem létező résbe próbáltam befurakodni.

Én mindössze 170 centis vagyok, soha, sehol, semmilyen helyzetben nem volt még hasonló problémám. Nevetve elférek bármilyen versenyautóban, gokartban, még egy MINI hátsó ülésén is meghúzom magam, ha kell, ide mégis olyan nehézkesen kászálódtam be, mintha én lennék, nem is tudom... Egyszer az életben Michael Jordannek érezhettem magam, még ha nem is a legfelemelőbb pillanatot sikerült elkapni.

Azt hittem, túl vagyok a nehezén, de nem, további problémákkal kellett szembenéznem. Az ülés nem állítható, a tulajdonos hozzáigazíttatta a saját méreteihez, nekem azonban jóval rövidebbek a lábaim, így a pedálokat csak úgy érhettem el, ha egy kicsit lejjebb csúsztam az ülésben. Mit volt mit tenni, lejjebb csúsztam, ilyen apróság miatt nem hiúsulhat meg életem élménye.

A harmadik probléma a pedálokkal volt. A 41-es láb, mellyel büszkélkedhetem, nem túl nagy, sőt, egy férfi esetében inkább kicsi. Nem versenyzőcipőben voltam, igaz, de nem is túrabakancsban. Edzőcipőm szélessége túlzónak bizonyult, a gáz lenyomásakor ugyanis minduntalan megnyomtam a féket is. Ez sem gond, gondoltam, majd figyelek. Gázt srévizavé adok csak, és a kuplungolásnál is óvatoskodok, hogy egyszerre csak egy pedál legyen a lábam alatt, talán nem lesz gond.

Ezek után nincs élő ember, aki azon gondolkodna, milyen extrák lehetnek ebben a mérhetetlenül puritán sportautóban, de annak a kevés kíváncsiskodónak mégis elmondom: van világítás meg ablaktörlő - spricni nélkül. Ennyi. Még el sem indultunk, csak a motor brummogott sokat sejtetően, amikor felmerült a gondolat: lehet, hogy iszonyatosat fogunk autózni, de ha valaki megparancsolná, menjek le a Balatonra egy ilyennel, inkább azonnal főbe lőném magam.

Karotta a jobb egyen, már becsatolta a biztonsági övet, én is készen állok. Megkérem, hogy engedje ki a kardán jobb oldalán lévő kéziféket, erre ugyanis a négypontos öv becsatolása után kizárólag ő képes, én már nem érem el. Indulhatunk.

Már az első gyorsításnál érzések milliárdjai rohannak meg, végtelen mennyiségű gondolat tolul egyszerre az agyamba. Egyet-egyet megpróbálok megosztani a mitfárerrel, hiába. Amikor befejezem, ő kiabál valamit, amit meg én nem hallok. Elképesztő hangorkán kíséri ténykedésünk, beszélgetni lehetetlen. Közben a menetszél széthasítja a kabátokat, behatol a trikó, de még a bőrünk alá is, szaggatja a májat, a vesét. Rettenetes.

Én előrelátó voltam, és elhoztam magammal a bukósisakomat, amiben robogózni szoktam, de még ez sem sokat segít. A szemeim két kanyar múlva megtelnek könnyel, nagyobb sebességnél meg néha úgy száguld el a levegő a csak félig zárt sisak alatt, hogy alig bírok lélegezni. Sebaj, engem aztán nem tántoríthat el semmi, nem kislányok vagyunk, nem hátrálunk. Autózni jöttünk, vagy mi.

A Helix tényleg rettenetesen megy, ez az első gázadásnál kiderült. Olyan sebességérzetünk van már száznál, amilyet egy ötös béemvében még kétszázötvennél sem tapasztalhatunk, fülig érő mosoly helyett azonban rettegés ül ki mindkettőnk szemébe. Karotta szavait ugyan nem hallhatom, de szinte érzem, ahogy imádkozik, mikor eszébe jut, hogy míg egy mai, modern autóban több mázsa gyűrődőzóna, biztonsági mifene van, addig a Sevenben csak egy könnyű acélváz választ el minket a valóságtól. És ha véletlenül valami nem úgy sül el, ahogyan szerettem volna, tehetetlen, hideg húsdarabként végezzük. Az sem kizárt, hogy testünk egyik fele a szalagkorláton innen, míg a másik valahol odébb, az erdőben pihen meg. Nem olyan vicces.

A félelemérzetet erősítendő jó nyálkás volt az út. Az aszfalt nyirkosságát a bőrünkön is érezhettük, sőt a kerekek néha egy-egy kisebb kavicsot is behánytak az utastérbe. Mindennek tetejébe a fékek sem voltak a helyzet magaslatán, a mai autók modern fékrendszerei hatékonyabbak, és jóval közvetlenebbek is annál, amit a Senatorból kimentett rendszer tud. A kanyar vészesen közeledik, mi meg nehezen lassulunk, pedig a Helix még két utassal sem éri el a nyolcszáz kilót.

A futómű sem tűnt elég közvetlennek. A Super 7 minden dimenziójában eltér a megszokott autóktól, vezetni is teljesen más érzés, lehet, hogy ha nem csak húsz percig vezethetem, jobban ráérzek, így azonban valahogy nagy volt a távolság köztem és a kanyarok között. A Helix alulkormányzott, ami egy ilyen autónál megdöbbentő, majdhogynem hihetetlen. Nagy gázzal keresztbe lehet vágni, hiszen a relatíve erős motor a hátsó tengelyt hajtja, és a sperr is segít, de alapvetően nem a feneke ugrik, hanem az eleje mászik el. Fura, pont az ellenkezőjére számítottam.

A nyirkos hidegben nem autózunk sokat. Átmegyünk a hegyen, aztán megállunk. Karottával ki kell szállnunk, hogy elszívjunk egy cigit. Szükségünk van rá, rettenetesen dobog a szívünk a mini-Vietnám után. Mindketten úgy érezzük magunkat, mint akit megerőszakoltak.

Nem szívesen írom le a következő sorokat, mert Csonka úr kedves volt és rokonszenves, így nem szívesen bántom meg, de akkor is az olvasó az első. A Helixet én valahogy nem tudtam igazán szeretni. Jól néz ki. Amíg bele nem ültem, ígéretesnek tűnt, de annyira kényelmetlen, hogy az már bőven a használhatóság rovására megy, a rettenetes motorerőhöz képest gyenge a fékje, és a futóműve sem kifejezetten versenyautós. Az érződik rajta, hogy iszonyatos lehetőségeket rejt magában, de ebben a formájában tökéletlen.

Amikor visszaérünk a parkolóhoz, elzárom a motort. Karotta elégedetten sóhajt, magam sem teszek másképp. Túléltük, ez már önmagában pozitívum, ráadásul olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amit soha nem fogunk elfelejteni. Van bennünk valami megfoghatatlan jóérzés, no meg persze az elvégzett munka öröme, de azért alapvetően inkább úgy érezzük magunkat, mint akit tarkón csaptak egy szívlapáttal.

A Helix Super 7-t vezetni rettenetes megpróbáltatás volt. Lehet, hogy ha többet mehettem volna vele, ha esetleg pályán is kipróbálhattam volna, ha sikerül jobban hozzászoknom, ha jobb az idő, valamicskét finomodott volna a véleményem, de így bizony nem tetszett. Pedig én elvetemült vagyok, ha autókról van szó, nem zavar a nyersesség, a kemény futómű vagy a hangos motor, ha olyan vezetési élményt kapok cserébe, amiért megéri elviselni. De a Helixben inkább csak dolgoztam, küzdöttem és féltem. Nagyon féltem. Igazi boldogságot csak akkor éreztem, amikor kiszálltam.

Lehet, hogy sokan az olvasottak alapján azt gondolják, ez az a kocsi, amire vágytak, a Gyulavitéz meg egy címeres ökör. Nekik csak annyit javasolnék, mielőtt vesznek egyet, mindenképpen próbálják ki. Nem kizárt, hogy valakinek tetszeni fog a szörnyeteg, de ez mindenképpen empirikus úton derüljön ki, ne az előítéleteinkre hagyatkozzunk. Most úgy kipróbálnék egy igazi Caterhamet.