Innentől szerintem jobb, ha a tulajdonos maga mondja el, mi következett:
Így és ezért készült
Tizennégy éven át használt, szeretett Toyota Corona Mark II-m végképp fáradni kezdett. Nem tudtam, érdemes-e megmentenem, éreztem, hogy nem igazán. Szerencsére ekkor úszott a képbe az új projekt, a ’78-as Merci kupé, éppen abban az évben gyártották, amikor megvettem életem első motorját, egy öreg, 250-es BMW-t. Az autó Józsi bácsihoz, az öreg autómágushoz tartozott. Régi vágya volt ez a kocsi, imádta, mégis a suszter és cipője esete lett a viszonyukból. Az öreg csak tolta neki, gyilkolta, de nem foglalkozott vele.
Szétrohadt kaszni, elhanyagolt hajtáslánc és egy kiadós törés lett a ridegtartás végeredménye. És így lett az enyém.
Először viszonylag alapállapotba hoztam. Lakatolás (nagyjából, amennyi pénzem volt rá), fényezés stb. Akkor már kapott egy kis háziasítást, konvektorrácsmaszkot, a belsejéhez is hozzányúltam, akkor még megvolt a kedvenc, felvarrós farmerdzsekim, ami a Toyót is végigszolgálta, azt a vezetőülésre húztam. Sajnos mostanra szétmállott. Mindenesetre úgy jártam a Mercivel, mint Petőfi a hegyekkel – csodáltam, de nem szerettem. Ez azt jelentette, hogy négy év alatt körülbelül 2000 kilométert mentem vele. És azt se élveztem nagyon. Mígnem eljött 2008 tavasza. Lelkileg és főleg anyagilag úgy álltam, hogy belevághattam egy újabb jó mulatságba!
Először barátokkal vizsgaképessé varázsoltuk az autót. A friss vizsgával egyből kigurult Pátyra, Csereklyeiékhez. Már a fejemben volt, hogy néz majd ki, akárcsak minden más alkalommal, amikor munkához láttam egy új vason.
Helyet csináltunk a malomkeréknyi hátsó gumiknak, amiket arasznyival kiszélesített lemezfelnikre tettünk. Nyolc centiméternyi lemezzel lett könnyebb az autó, a hiányt egy szintén 123-as Merci első sárvédőivel pótoltuk. Nem volt könnyű összecsalni az első sárvédő alját a kocsi oldalfalával, de Gáspinak szerintem gyönyörűen sikerült – csak az veszi észre, hogy turpisság van a dologban, akinek a fejében megvan, hogyan kell kinéznie a fekvőlámpás hátsó sárvédőívének. Így már befért a 225-ös gumi, és eltűnt a Moszkvicséra emlékeztető ív a kerék mögül.
Gyors vendégség Viszen, Károly barátunknál. Körülbelül 2 nap alatt megoldotta a problémát, ami miatt a motor úgy 5-6 éve gyengélkedett, csak fordulaton ment a hat henger. Addig ezt senki nem tudta orvosolni. Az injektor romokban hevert, de utána rendben lett, két befecskendezőből elkészült egy, most erős. Miközben formálódott az autó, kedves klubtársaim erősen kétségbe vonták mentális épségemet.
A Jimi nevet valamiért nem Chip Foose-zal emlegették együtt, hanem valami Lipóttal, és műhely helyett érdekes, sárga házakról is szó esett. Ahová mondjuk a flexemmel együtt kellett volna beköltöznöm.
Pedig a java még hátravolt!
Arra gondoltam, hogy hot rodot mindenből lehet építeni, de akárcsak a choppereknél, itt sem árt, ha jó az alap. És ez a Merci jó autó. Ráadásul én még nem láttam olyat, hogy valaki egy ilyen kocsit így átfaragott volna.
Csereklyei Gáspi lett a jobb kezem, mások szerint bűntársam. Eleinte zavarta, hogy egy 123-as kupét vágunk szét, de aztán szerintem megtetszett neki a dolog, és rákapott az építés ízére. Később talán még büszke is lett a munkájára.
Lehetett is. Ügyesen alakította a lemezt, volt egy csomó konstruktív ötlete. Kicsit lassan, de haladni kezdtünk. A motorházat megnyitottuk a légszűrőknek, amiket addigra beszereztem, és tartórendszert is készítettem hozzájuk. Aztán az elejéről a maszktartót is levágtuk, mert az eredeti rács helyére egy állólámpás keskenyebb, jobban kinyúló hűtőrácsát akartam feltenni. A fekvőlámpáson egészen mások az ívek, a méretek, szép meló volt összecsalni, de szerintem jó lett.
Aztán átalakítottuk a kipufogórendszert, most mindkét oldalon 3-3 cső van a hat hengernek. Kiszedtük a belső bútorzatot is, egy barátom az egészet átkárpitozta. Szegény azóta meghalt, az ő emlékére lett a Merci neve Ármin. Ami eredetileg króm volt a kocsin – díszlécek, tükrök, maszk –, az lakkfekete lett – nagyon fontos, hogy fényes maradt minden, régebben még krómozott felület.
Harmadik árnyalat a géptető és a csomagtartó fedele, ezeket bőröztük. A tetőt nem, az nagyon kézenfekvő lett volna. Most elég kontrasztos a belső fekete/világos kárpitozása, és az üvegeket persze szándékosan nem sötétítettem, jobb az összhatás így.
Mókás kis autó lett, és így is szeretném folytatni, ebben a stílusban, ebben a formában. Ha valakinek tetszik, bárkinek faragunk valami hasonlót. Bár az valószínűleg még gonoszabb lesz.
Úgy hiszem, érdekes, extravagáns autót csináltam, nem kiállításokra, bemutatókra valót, hanem egy használható utcai harcost. És a legfontosabb, hogy most már én is szeretem, most lett igazán az én autóm.
Én korábban már láttam az elkészült autót, sőt, egy időben éppen a Csereklyei-telephelyen tartottuk a klubot, és ott mindannyian megnézhettük félúton az elkészülésig. És igaza van Jiminek, néhányan kopogtattuk a halántékunkat egy ujjal, mások a tenyerüket lengették az arcuk előtt, amikor meglátták. Nem lehettünk valami inspiráló közeg, az biztos.
Aztán elkészült, és szokni kezdtük a látványt. Nem vennék rá mérget, hogy egy Mercedes-rajongókban dúskáló veteránklub az ideális színtere annak, hogy az ember elővezessen egy szétflexelt, matt fekete 280 CE-t, á la Mel Gibson. Kapta Jimi az ütéseket rendesen, nem szólt, maximum halkan nyögött, és amikor Gáspi (a lakatosmunkákért felelős másik szívtelen) védeni kezdte, kis híján kitagadtuk. Pedig ez a klub összeszokott közeg, szorosak a barátságok, idestova bő tizenegy éve összejárunk.
Jimi pedig nem az az erőszakos, rábeszélős, az álláspontját anyatigrisként védő típus, vagy ha az, mi erről az oldaláról még nem ismertük meg. Beindította a motort. Mutogatta a bőröket. Meg az állólámpás maszkot a fekvőlámpán (oké, az mindenkinek rögtön tetszett, pláne a konvektorráccsal).
Aztán teljesen készen lett, felkerültek a fényes fekete díszlécek, lemosta, mi meg egy (talán augusztusi), tücsökciripelős, hársfavirág-illatú klubon végre tapogatni kezdtük az autót.
Hozzányúlni élmény. Teljesen valószerűtlen, amikor az ember ujjbegye egy Daimler-Benzhez közelít, és langyos, tapadós bőrhöz ér a motorházfedélen. Aztán tovább a matt feketére, ami inkább selyemfényű, mint a durva, katonai smirgli, onnan a fényesre, ami szinte tapad, annyira sima. Nagyon finom. A kizárólag látványelemként beépített három légszűrő (hiszen egy is elég lenne) lyuka mellett pedig dől kifelé a gépszag. Ha Vas Maja lennék a Sláger Rádió éjjeli szerelmi hulláinak hosszából, vagy mi is az az éjszakai műsor, érzékinek mondanám. Nekem ez sajnos nem megy őszintén, így írom inkább – jó.
Tuning egyébként nem sok van a kocsin. Józsi bácsi – isten nyugosztalja, azóta meghalt, ne szívjanak sok cigit, mert az érszűkület csúnyán elbánik a szervezettel – váltig állította, hogy AMG tuningos és 210, illetve 230 lóerős. Hogy pontosan mennyi, sose tudtuk meg, mert mindig mást mondott.
A klubon e tételt azzal bizonyította sokszor, hogy a gázt és a padlólemezt a kasztanyetta két feleként használva erőteljesen összekoppintotta, viszonylag lassú ütemben. Nos, 185 lóerő, vagy akár a maradék 150 is elég szépen elbánik a másfél tonnával, legalábbis olyan társaságban leteszi a névjegyét, ahol mindenki a dízel fekvőlámpa 55-80 lóerejéhez szokott. Mi erősnek éreztük, ha 230 lónak nem is. Szegény kisöreg, a havi nyugdíját elpedálozta havonta egyszer, hogy felvágjon nekünk, tohonya dízeleseknek.
Mivel senki nem látott még AMG 123-as motort az ismeretségi körben, hittük is a dolgot, meg nem is. Jimi fejét tömte a kisöreg, ha kérdezték az autóról, néha elejtette a hárombetűs rövidítést. De aztán Karesz rendbe tette a dolgot – ez csak egy 2,8-as, kétvezértengelyes, K-Jetronicos Merci-motor, 185 lóerős, és kicsit szelepszár-szimeringes, azért füstöl hidegen, meg taposásra is.
Egyébként meg kővé vált járókelők és sikoltozó piciny gyermekek szegélyezik az útját, amerre megy. Van, aki röhög, van, aki, ámuldozik, akad öklét rázó néne is, a gyengébb lelkületűek a Sátánt látják benne, és paphoz rohannak felvenni az utolsó kenetet, mielőtt eljön a Harmagedón.
A hang letaglózó, az igazán időseknek beugrik Budapest bombázása és a Liberátorok, a fiataloknak inkább csak számítógépes játékok, illetve második világháborús akciófilmek elevenednek meg. Hiába, a sorhat akkor szól szépen, ha kicsit hagyják énekelni. Egyébként a látszat ellenére az autón van rendes kipufogódob, mert Jimi nem akarta, hogy közellenségnek tartsák, de azért egyértelműen nem széria. Nagyon egyértelműen nem széria.
Tehát alapvetően optikai tuningról van szó, de nem is a száguldozásról szól ez a Merci. 185 lóerő azért a legtöbb helyzethez elég, tüsszögős Mitsu Evo IX-esek és Impreza WRC STi-k ellenében meg úgyse egy harmincéves masztodonnal áll le versenyezni az ember. Pláne nem Jimi, aki nem az az ideges, lenyomós, a feszültségeit az autózásban levezető fajta.
Menni megy, egyedinek egyedi, a kocsi lelkülete pedig tényleg csak élőben érinti meg az embert, de akkor nagyon. Amikor az abszolút fizetős övezetben, a Tabán fölött fotózgattunk, ráadásul olyan helyen, ahol még pénzbedobás ellenében sem lett volna szabad megállnunk (sajnos tűrhető autófotókat Magyarországon szinte kizárólag tiltott helyeken, illetve súlyos pénzek lefizetése, illetve hosszas könyörgés után lehet készíteni), jöttek a közterület-felügyelők. Megálltak, azt hittem, azt nézik, mit csinálunk, esetleg még büntetéssel is fenyegetőznek majd. De nem, az autót bámulták. Aztán odébbálltak. A kreténségnek ezt a fokát még a hatóság is tolerálja.
Tudják mit? Jimi és Gáspi mellé állok a legközelebbi klubon. Nekem tetszik ez a Merci. Pláne, ha megtapogathatom…
Véleményének helyet a blogposztban talál.
