Ikarosz viaszos-madártollas kísérlete a siklóernyőzéshez viszonyítva kifejezetten biztonságosnak tűnik. Mégis, a lifegő vászondarab és a hátunkra szerelt ventillátor elég a szárnyaláshoz.
A létra harmadik fokától feljebb már görcsösen keresem a kapaszkodót, olyan tériszonyom van. Az egri minaret erkélyén 10 másodperc is sok, a kilátókat isten ellen való véteknek tartom. Párizstól elsősorban az obligát Eiffel-torony tart távol. Ezek után teljesen természetes, hogy kapcsolatot kerestem a legfiatalabb, egyben a legrizikósabb légi utazási formával, a motoros siklóernyőzéssel.
Jó okom volt titkolni a siklóernyős klub vezetője, vagyis a repítőm előtt a kínos rettegést. Valószínűleg még a felszállás előtt eltanácsol, ami óriási veszteség lett volna, mivel a levegőben semmit sem éreztem a megszokott félelemből. Különös, mert a lábunk alatt 300 méteres mélység, felettünk pedig semmi, csak a 40 négyzetméteres paplan és a levegőég.
Siklóernyő a levegőben
Ami soha nem nyugodt. Álló levegő nincs, legfeljebb a földről tűnik úgy. Ez egy folyamatosan és jórészt láthatatlanul áramló közeg. A vitorlázórepülők, a sárkányosok és a siklóernyősök a meleg levegő felfelé áramlását lovagolják meg. Spirál alakban emelkednek fel, aztán siklanak a következő termikig (a környező levegőhöz képest meleg, ezért emelkedő légtömeg). A gyalogos siklóernyősnek hegyoldal vagy csörlő kell a felszálláshoz, aztán akár órákig elvan ott, ha az időjárás engedi.
A motorosnak könnyebb a dolga. Sík talajról indul, csak a paplan felhúzása kíván erőt, onnantól széliránytól függetlenül repked, amerre kedve tartja. Mármint szigorú szabályok betartásával. Így például a maximális magasság a tengerszinttől 2900 méter lehet. Nem keresztezheti a repülési folyosókat. Jobb, ha elkerüli a repülőtereket. Gyakorlatilag csak magára hagyatkozhat, bejelentési kötelezettsége a repülésirányítás felé nincs. Nem is nagyon mennek egyedül, párban szebb és főleg biztonságosabb.
De ehhez fel kell szállni. Tessék nézni a képeket, nem is olyan könnyű. Szélcsendben csak a gyakorlottaknak megy, akkor nem segít a szellő a paplan felemelésében. Téves gondolat, hogy a légcsavar áramlata fújja fel. Mivel egy irányban nyomja a levegőt, inkább hátráltatja az egyenletes kifeszülést; igaz, profik annyira gyorsan felemelik az ernyőt, hogy észre sem veszik a hatását. Kell némi erő is, de főleg az ügyes és célirányos mozgás.
A motor teljes gázon bőg, és egyszer csak hirtelen kiszalad a talaj a láb alól. Csapkodni, erőlködni nem kell, amit Ádám testének megformálásánál megtagadott a Teremtő, pótolta a tudás fájáról szakajtott alma . A sebesség kicsi, a súlypont rendkívül alacsonyan van, ezért igen biztonságosnak tetszik a suhanás. Az érzet megtartásához erősebb szélben nem repülnek. A gyalogos siklóernyősök - főleg ha kunsztokat mutatnak be - sokszor visznek mentőernyőt, a motorosok nem használják. Nem kell, itt nem a bukfencekben meg az eszeveszett pörgésben lelik az élvezetet, hanem az elemektől független lebegésben. Egyetlen komoly hátrány a szélre bízott siklóernyősökhöz képest az irgalmatlan zaj, amit csak profi fülvédővel lehet az elviselhetőségig csillapítani.
A szezon a jó meleg ruháknak köszönhetően márciustól novemberig tart. Persze a nyár az igazi, amikor az optimális repülőmagasságon, a talajszinttől mért 50-300 méter között finom langymeleg uralkodik. Sokkal rosszabb a kiszámíthatatlanság, a tervezhetetlenség. Ez nem olyan, mint a motorozás, hogy ha rosszabbra fordul az idő, hát esőruhát rántunk. Pláne nem hasonlít a kabriózáshoz, ahol elég a tetőt felemelni, és ki van zárva a külvilág.
Átlagosan 2 napon lehet repülni egy héten, de előfordul, hogy két hétig egy percet sem, aztán pár napig bármikor. Arra nem lehet számítani, hogy jön a előre kijelölt szabadság, és 2 hétig csak szárnyalunk. Azoknak való, akiket nem béklyóz munkaidő.
Szédítő tesztmenet, avagy a szerző a levegőben
Puhány kezdőket szép alkonyon reptetnek. Meg ha nem egy országjáró körútra indulnak, a gyakorlottak is ezt szeretik. Lecsillapodtak a termikek, szinte megáll a levegő, a nap sem perzsel, szép képeket készíthetünk. Ahogy hallottam, a kissé önhatalmúlag kijelölt felszállóhely szomszédságában fekvő Dunakeszi lakói nem örülnek annyira a társbérletnek, így északra, Göd felé indulunk.
A legelső izgalom a háromkerekűvel való felszállás. Míg gyalogosan könnyen korrigálható az esetleges rossz kezdés, a trike megy arra, amerre elindult. Éppen 45 fokban fújt az enyhe szellő a felszállási irányhoz képest, ezzel kellett megküzdeni, de a videó tanulsága szerint semmi gond nem volt. Azért úgy minden huszadik startnál még a vérprofi is tévedhet, de kamerák kereszttüzében ilyen nem fordulhat elő. Persze meg voltam győződve, hogy a nekirugaszkodást a parkoló kocsik tetején fejezzük be, röviddel ezután tetemünket meggyalázzák a felháborodott autótulajdonosok, de nagy meglepetésemre 5 méter elég a felemelkedéshez.
iPod (640x360, 22 MB) | WMV (640x360, 35 MB) | DivX (640x360, 53 MB)
Rögtön egy amolyan rituális cselekedettel, a két egyszerre felszállt siklóernyő kupolájának összeérintésével kezdődik a repülés. Én a kamera helyes tartásával vagyok lefoglalva (mint ahogy szinte végig), bizonyítani csak esküvel tudom, hogy sikerült. Aztán majdnem bele tudok rúgni a friss szalmabálákba, olyan mélyre ereszkedünk. Utólag úgy gondolom, ez a kezdőn végrehajtott teszt része, ha már az elején sikongat és bepisál a félelemtől, az ennél erősebb próbákat inkább elhagyják.
az attrakcióért
A kirándulóhajók elindultak hosszú éjszakai útjukra a Dunán,
elszórakoztatjuk őket a fedélzet fölé ereszkedéssel. Mi a nagy
súlyunkkal (140 kg élő, plusz a szerkezet) mindvégig abban a
magasságban haladunk, ahonnan egy motorleállásnál siklással
viszonylag biztonságosan talajra lehet ereszkedni, a magányosan
repülő kolléga ennél többet vállal.
A keresztben húzódó felsővezetéket egyszer alulról, másodjára
felülről kerüljük ki. Az első az izgalmasabb, szinte a fövenyt
érintjük, a parton hűsölők őszinte megrökönyödésére. Sokat
gyakorolnak errefelé, mégsem megszokott, hogy egy háromkerekű
alkalmatosság egyszer csak lecsap az égből.
Bekukkantunk még a sok tízmilliós villák kertjébe - amiket oldalról magas kerítéssel védenek a bámészkodóktól, lefedni mégsem tudnak. Aztán felmegyünk 300 méterre (tengerszinttől 400), és a tesztrepülés legiszonyatosabb részét, a leszállást hajtjuk végre. Közvetlen előtte csak azért éreztem így, mert még jó lett volna maradni kicsit odafenn, közben viszont a leállított motorral, spirálban való leereszkedés okozott maradandó lelki károsodást. Testit is, noha előtte 8 órája nem ettem semmit, mégis, a vízszintesen többször körbeforduló horizont okozta szédülés és a gyorsulás erős hányingert, hosszas gyomorremegést okozott. Tudtam, hogy így lesz, megkértek előre, hogy tápláló ételek fogyasztását lehetőleg mellőzem a nap folyamán, mégis két további perc elég lett volna, hogy csúfosan elbukjak.
