Leonyid's Heroes

Nehéz elhinni, ők is nehezen hitték. A páncéltörő tüzér ezred januárban állt át a román dízel DAC teherautókról a benzines Uralokra. A DAC-okkal egyetlen baj volt. Téli riadókor egyszerre indították be az összeset, a kocsiszín nem volt valami magas, nekem pedig a plafon alatt gomolygó, átláthatatlan dízelfüsben kellett bekábeleznem az antennát, ami elgémberedett kézzel, vakon nem ment könnyen. Más baj a DAC-kal nem volt. Bezzeg az Ural!

Utoljára 1987 áprilisában utaztam Uralon. Különlegesen hideg szél fútt, még hóviharba is keveredtünk, ami nekem különösen fájdalmas volt: az Uralokban nincs rádiósülés. Úgyhogy kivackoltam a platóra, és álcahálókból, ponyvából meg néhány pokrócból egész pofás fészket raktam. Harcászati értékem az addigi csekélyről a nullára csökkent, hiszen a parancsnok bent ült a fülkében, így nem tudta igénybe venni szolgálataimat, meg persze én se tudtam továbbítani a neki érkezett üzeneteket.

Nem csak a velemszületett pozitivista szemlélet mondatta velem, de tényleg jobb volt a platón. Csendesebb, kényelmesebb, a kiálló fém alkatrészek számát tekintve biztonságosabb, de hidegebb se volt. Tévhit, hogy az orosz technikának alapban jó a fűtése: azt már a téli harcászkodáskor megtanultuk, hogy akár hisszük, akár nem, az Uralokban nincs fűtés.

Midesz, egy körmendi srác volt az MN 2131 sztárpilótája, aki egyrészt megtévesztésig hasonlított Chris Isaacre, másrészt állítólag azért lett Midesz, mert a Milde Sorte nevű osztrák cigit szívta, ami akkoriban igen cool volt, gondolom. Midesz autószerelő volt, és a kor színvonalán tisztában volt a keleti technikából kinyerhető utolsó csepp teljesítmény kisajtolásával. Mideszt nem tette boldoggá, hogy az Uralok még saját magukat is alig vonszolták el a terepen. Ráadásul az MT12-es ágyúkkal már úgy nézett ki a bevetésünk, mint a vetkőzős rulett páncéltörő tüzér-változata: megpörgettük a virtuális üveget, és aki éppen elakadt, azt nagy nehezen kimentettük.

A DAC-okkal természetesen soha nem fordult elő ilyesmi, azok faxni nélkül vittek minket a Répcelak felől támadó nyugatnémet Leopard 2-esek előtt kialakítandó lesállásunkba. Midesz tehát nem hagyta annyiban, szétszedett, összerakott, pucolt, csereberélt, szinkronizált, finomhangolt, majd rajthoz állt a söptei egyenesben és nekirugaszkodott. A rekordkísérlet részleteiről nem tudok beszámolni, mert nem voltam ott, csak a végeredményt ismerem: 72 km/h, enyhe hátszélben.

Az Uralok tehát nálunk nemhivatalosan megkapták a nulla csillagos minősítést, egyébként több bajunk nem volt velük. Azért uraloztam utoljára akkor áprilisban, mert azon a bevetésen ezredünk új gépjárműparkja a seggére is vert az 1987-es benzinkeretnek. Beláthatatlan következményekkel járt volna a Varsói Szerződésre, ha akkor véletlenül tényleg jönnek a Leopard 2-esek. Pedig amikor megjött a szállítmány, lenyűgözve bámultuk a csőrös mamutokat. Tán még Csizmadia Béla, a kőszegi református templom galamblelkű kántora (beosztás: géppuskás) is szépnek találta őket. Szinte már láttuk magunkat, amint a Kelly hősei főcímzenéjére elzötykölődünk a naplementébe.

– Na, milyen? – kérdi büszkén a tulajdonos-restaurátor, Ragács János.
– Istenverte egy szar – válaszolom nyögve, ahogy végigdübörgünk Isaszegen. János se teljesen normális, hogy csak így rám bízta, lakott területen. Azt hittem, egyből valami dűlőútra fordulunk majd, és csak a mezőn vezetek, de a mező jóval odébb van. Normálisan fékezni egyelőre képtelen vagyok, a légfékhez három kísérletnél több kell, hogy finoman menjen, addig hármasban próbáljuk nem kifejelni a szélvédőt, amikor fékezek.

A kormány pedig közel sem az az egyujjas szuperszervó, mint amit a KRAZ-ba raktak. Ezt pokoli nehéz tekerni, a váltónak meg valami egészen elmebeteg kiosztása van; mintha az orosz Ж betűt mintázná a kulissza. Egyes balra hátul, kettes középen elöl, a hármas középen hátul, de a négyes nem jobbra elöl, hanem jobbra hátul, a hármas mellett van. A zaj embertelen. Egy Ural vezetőfülkéjében köttethetnek mély férfibarátságok, de parázs eszmecsere legfeljebb tankoláskor folyhat. Tíz perc után már fáj a torkom az ordítozástól.

Gyárilag 180 ló, ami ugyanolyan képtelenség, mint a 75-ös végsebesség. „Nyomjad neki” – biztat János halálmegvető bátorsággal, ahogy kiérünk Isaszegről. Már legalább öt perce, hogy padlón nyomom, válaszolok, és mutatom a jobb lában: a gázpedálnak beljebb nincs hely. Elered az eső, a külső tükröt valahogy oda se nézve, zen-íjász alapon már beállítottam, indexelni is tudok, az ablaktörlőt is képes vagyok működésbe hozni. Tekerni kell a kapcsolót, akkor indul a sűrített levegő, és ha nem járna a motor, hallanánk a szerkezet szuszogását. Pengevékony gumi, de szépen töröl.

A hétliteres V8-asnak inkább az alapjárata hátborzongató. Abnormálisan csöndes a motor, csak a kipufogót hallani. Se szelephang, se semmi, az ékszíjtárcsák is csak úgy forognak, mint valami nagyon precízen megkent malomkerék tengelye. Hogy pontosan mennyi az alapjárat, nem tudni, mert fordulatszámmérő nincs. Igazából egy Harley-Davidsonnak is becsületére válna, főleg hogy ilyen egyenletesen járó HD-re még biztos kell várni vagy száz évet.