Miután eladtam, kiderült, hogy ketté van törve, és az ötödik henger fő funkciója, hogy fékezze a másik négyet. És így is imádtam, csodáltam, máig visszasírom.
Sajnos előre kell bocsátanom egy szörnyű tényt: összevissza négy fotó készült a kocsiról. Sosem voltam egy dokumentáló alkat, de a digitális korszak előtt végképp minden kattintásnál felbuzgott bennem a skót vér: minek pocsékolni a kockákat? Ott van maga az autó, nem kell fényképezni. No mindegy, megpróbálom verbálisan lefesteni, milyen is volt az én 123-asom.
Egy szörnyű szar, az volt.
’76-ban születtem, Debrecenben nőttem fel, onnan járkáltam Szegedre főiskolába. A fősuli utolsó évében Zala megyébe mentem el szakmai gyakorlatra, egy családi érdekeltségű vállalkozáshoz. Kedvesem (aki manapság már feleségem és gyermekeim anyja) pedig Kaposváron volt egyetemista. Ez így együtt elég sok jövés-menést jelentett az országban, amit már nem akartam, meg nem is igen tudtam volna vonattal, busszal teljesíteni. Kellett egy autó.
Addig nem volt kocsim, későn érő szemüveges jótanulóként teljesen kimaradtam a zsigulis-kispókos-trabantos szubkultúrából. Persze emlékszem a család első autójára, a nagyapámtól megkapott piros S100-asra – akkor adta apámnak, amikor ő megkapta a Merkurtól a narancssárga, kereklámpás 120-ast. Ennek már tekergettem a kormányát szüleim öléből. Aztán lett egy Zastavánk, GTL 55, ezt már vezettem önállóan, kezdetben néha jogsi nélkül is mindenféle földutakon, majd 17 évesen megszerzett jogosítványommal már állandóan.
(Fura dolog az agy, kisebbik lányom születése napját alig-alig bírom belegyömöszölni a fejembe, de a rendszámok rendre: IO-64-41, TI-54-45, DN-78-63. A Zastava Merkur-sorszáma: 20538.) Ma már rettegnék, akkor ujjongtam, amikor sikerült egy hosszú lejtőn elérni a Zasztival a 150 km/h-s katalógus szerinti végsebességet. Aztán jött anyukámnak a Swift, pár évre rá meg jött az én első saját autóm. Egy 123-as.
Régóta tetszett a zöldséges Merci. A gyönyörű tepsiforma, a hatalmas kormány, a hátsókerék-hajtás, és persze a kényelmes epedás fotelek, az akkori Suzukink belsejéhez képest irdatlan belső tér – ez kell nekem. Egyszer-kétszer utaztam korábban 123-as taxiban, mi több, egy évfolyamtársamnak is volt egy bordó 200D-je, attól is el voltam ájulva, valahányszor beleülhettem. Már akkor is többre becsültem ezt a vén vótbenneanyagot, mint az új autókat, azokra nemigen vágytam. Csak a zöldségesre.
A céggel, akinél dolgoztam, megegyeztem: az üzemanyag nem probléma, egy a lényeg: dízel legyen az autó. Így vételezhetek gázolajat a helyi téesz kútjánál, ahová a munkagépek is járnak tankolni, és mehetek, amerre látok. Tehát a fogyasztás nem számít, akkor legyen a legnagyobb, az öthengeres 300D! (A tádé a büszke króm TURBODIESEL felirattal a fenekén már akkor is fehér hollónak számított, de ha mégis felmerült néha egy-egy példány, legalább kétszer annyit kértek érte, mint a szívómotorosokért.)
Vettem egy Hajdú Aprót (hol volt még akkor hasznaltauto.hu), és elkezdtem nézegetni a hirdetéseket: 123 300D, 250-350 ezer forintos (tehát az alsó) sáv. Megnéztem pár kocsit Debrecenben, de egyik sem tetszett. Az egyik, mert zöld, a másik, mert piros. Végül Püspökladányban vettem meg az én drágámat, vajsárga festéssel (képzeljék, akkor még nem is tudtam, hogy ez a német taxiszín), zöld belsővel, alufelnikkel egy kedves cigányembertől, aki biztosított róla, soha nem volt semmi gond a kocsival.
1998. december 30-án lett az enyém, 300 ezer forintot adtam érte. Mikor kipróbáltam, még meleg volt a motor, az ember állította, mert annyit dolgozik, jön-megy vele, hogy szinte sosem állítja le. Naná, hogy elhittem. Sőt, képzeljék, még arra is büszke voltam, hogy nagy foltokban üt át a rozsda a festéken: van miből, másfél tonna acél, miért ne rohadna?, mondogattam nagy pofával. Mekkora egy hülye voltam!
Így utólag belegondolva már csak azért is, amiért nagyapai örökségem készpénz-részét ott és akkor MOL-részvények helyett képes voltam egy darab – igaz, jó nagy darab – rozsdás vasba invesztálni. De akkor ez tűnt a világ leghelyesebb döntésének, az első nap maga volt a boldogság. Cirkáltam fel-alá a városban, felszedtem kedvesemet, és büszkén elindultunk Nyíregyházára szilveszterezni, egy haveromhoz.
A csillagot másnap reggelre ellopták. Harmadnap délután pedig, a buli után a kocsi nem indult. Nyihi-nyihi-nyihi, egész az akku tűrőképességének végső határáig, és egy pöffenet se jött ki hátul. Taxit kellett hívni, az húzott be szégyenszemre. Aztán indultunk le Szegedre. Ahogy hozzányúltam a fűtéskonzolhoz, leesett egy terelőlap hátul, és elkezdett dőlni be a jéghideg köd kintről. Órákon át vacogtunk, míg egyszer nem bírtam tovább, és a kesztyűtartó mögé nyúlkálva sikerült visszaakasztanom a kiugrott bowdenvéget, és ismét úgy-ahogy meleg lett a kocsiban. Igazán meleg persze soha nem lett benne, akkor se, utána se.
Több mint egy évig éltem együtt a Mercivel. Egy teljes izzítógyertya- és porlasztócsúcs-sor csere, önindító- és generátor-felújítás után valamelyest megbízhatóbban indult a motor, de nulla fok alatt azért mindig nagy lutri volt a reggeli start. Ha másnap tényleg fontos dolgom volt reggel, éjjel háromóránként felkeltem, és beindítottam egy kicsit, hogy ne hűljön ki a blokk. És a Mercit mindenki húzta. Húzta anyukám a Swifttel, húzták évfolyamtársak, húzták segítőkész idegenek, Zalában a cégnél rendszeresen húzta a KRAZ bányateherautó . A rekordom két kilométeres vontatás mínusz húszban, faluhatár táblától faluhatár tábláig. Már majdnem feladtam, de hosszas krákogás-pöfögés után végül csak beindult a német technika.
