25-tel az autópályán? Megölnek, joggal

Az építkezések kellemetlenül kifosztják az embert, és e kifosztásnak általában először a jármű esik áldozatul. Legyen az éveken át, komoly sikkasztással összehozott luxusautó, nullás hitelre, tizenkét évre, meredek optimizmussal bevállalt Szuzu Gixxer, a nagyi örökségéből megvett, patent, ultramarinkék, kerek lámpás Zsiguli, patika Simson. mind elmegy a háztól, ha tégla téglának koccan.

Valahogy így voltunk mi is 2002 tavaszán, amikor beszálltunk egy új, négylakásos társasház építésébe. „Két beállós garázsunk lesz” – lengette meg orrom előtt a mézes távirányítót drága Katalinom. Csak azt felejtettük el, hogy abba a garázsba aztán tenni is kellene valamit.

Imádott Alfa Giuliám – talán az egyetlen, amelyik új kora óta Magyarországon volt – ekkor ment a levesbe, kapaszkodjanak meg, a kapott összeg java részét hitelelbírálási díjra fordítottam. Szörnyű, azóta is verejtékezve ébredek, ha eszembe jut ez a pocsékolás. A Bianchi évek óta mindenféle műhelyekben állt, romként, a napi járós kétszínű állólámpásom pedig nyolc év után kimúlt, megette a vázát a vörös féreg, és ez éppen akkor derült ki, amikor szétszedtük, hogy végre rendesen felújítsuk. De már nem lehetett. Sose fájt autó elvesztése annyira.

Tehát 2002 nyarát egy három plusz dolgozószobás, kétgarázsos új zuglói lakásban kezdtük (a hitelről ne beszéljünk), ami előtt egy kimúlófélben levő, amúgy is csak átmeneti használatra vett Puch, a feleségem kissé lukas állólámpás Mercije, és egy kölcsönbe kapott Citroen CX (köszi, Dani) parkolt. Tehát nekem épp nem volt saját, járós autóm. Tarthatatlan volt a helyzet, érzik.

Valamikor augusztus táján kegyelmezett meg nekem a sors, bár akkor még nem tudtam, hogy ez végül nem kegyelem, hanem kegyelemdöfés lesz. Gergő klubtársam mély diskurzusban Laci klubtársammal, s a következőt hallottam – „...hát, rég láttam, most egy rokonomnál van Sárospatakon, de valamiért nem akar menni, nem tudsz rá valakit?”

Egyetlen autóról beszélhettek, Gergő évekkel korábban, még egész tűrhető állapotban beszerzett 230 TE Mercijéről. Kevesen tudják, de a négyhengeres „black-top” motor a 123-as széria egyik, ha nem A Legjobb motorja, nyomatékos, puha járású, és ami a legfontosabb: a kocsi méretéhez képest legendásan keveset fogyaszt. A régi vágású Merci-mániások közül sokan köpködnek rá, mert ennek már nem perselyesek az olajszivattyú-tengelyei, s csupán egysoros a vezérműlánca – de azért jó kis motor az, kibír félmilliót, simán. Még többet is.

Sajnos a 123-as kombi (ezért TE a jele) utóéletéről is tudtam egyet, s mást. Például hogy Gergő jó pár évnyi használat után kölcsönadta az autót a lakatosának, akinél vagy három kisautója készült elképzelhetetlen lassúsággal. A lakatos később kitalálta, hogy a Mercedes valójában az övé, sőt, a ház is, amit kölcsön kapott lakni (elvileg a lakbért lakatolásban fizette), holott a kisautók java részével sosem készült el. Tanulság: pár év kölcsönben levés után az autók könnyen elenyémődnek. Volt némi mosolyszünet, mindenesetre a 123-as óriási kacskaringókkal került vissza az eredeti tulajdonosához. Aki akkorra már egy Renault 4-est hajtott, viszont a sárospataki rokonsága épp egy autó mínuszban volt. Megkapták használni.

Állítólag nekik sose működött már rendesen, ami nem nagy csoda, hiszen éveken át vasszállításra használták, nem sok karbantartással. Gergő hangján azon a klubon hallottam, nagyon szabadulna tőle, egyre nagyobb teher a gép. Én meg tudtam, hogy ha csak motorhibáról van szó, Kareszre számíthatok. „Nem, nem rozsdás, azt tudom, legalábbis láthatóan nem, ha elviszed, neked odaadom százötvenezerért, még az én nevemen van” – mondta Gergő, aki igazából kétszáz fölött akarta volna értékesíteni a kocsit, de sose volt nagyon erős az eladásban.

Ennyim épp volt, mobilitás megoldásának csodás lehetősége ragyogó napként borította be a közeli horizontot. Hívtam Károlyt, aki – mint minden hülye ötletemben, lásd Domsjö – azonnal benne volt. Szombaton már morogtunk is a közeli Sárospatak felé az öthengeres Audi 100 quattro turbóval – azzal, amibe Karesz kendácsolta bele a szívómotorhoz való gázszettet úgy, hogy minden szakértő azt állította, turbómotorra lehetetlen. Hát, én vezettem, nem is keveset, nem volt az rossz, nem is evett rosszul. De persze nyilván nem lehetett összehozni, hát.

Ülünk tehát Károllyal a nem létező turbós-gázos Audiban, hamu púposan a tartóban, túl vagyunk kábé három kávén, a csodavárás boldogsága langyos mézként ömlik szét az ereimben. Mindjárt lesz autóm, lehet, hogy olyan, amit utána az életben nem akarok majd eladni. Nagy is, takarékos is, gyors is, kedvesen öreg is, mindent tud, ami emberfiának kellhet. Miközben ez a tudat vastag pehellyel bélelt dunyhaként ringatott, be is értünk Sárospatakra.

Sok keresgélés után a város szélén megtaláljuk a kis házat. Jó helyen járunk, mert áll mellette egy nagyon szomorú Mercedes. Füles nem néz ily búsan, amikor századszorra is összedől a háza. Kombi, stimmel, de ez nem lehet az a példány, amiről a Gergő beszélt, ennek az ocsmányságnak az elejéből valami drót lóg ki meg egy vonókötél maradványai. Nyilván vettek egy donort. De hol az enyém? A leendő luxusgépem?

Becsöngetünk. Beengednek, kérünkekávétüdítőtcigit. De nem, nincs másik Mercedes. Ez az. Hhhhááááát... nem pont olyan, mint amire vártam, a képzeletem kifestőkönyve súlyos rózsaszín szűrőt tett az amúgy is csak szűkszavú elmesélésekből összerakott képre. A világ legszuperebb Mercedesének és a százötvenezer forintos árnak két, diszjunkt halmaza hirtelen átfedésbe került. Ja, így már értem...

Szomorú volt, értettem már a kétszázezres utcai, százötvenezres baráti vételárat. Tényleg nem volt rajta rozsda, vagy ha volt, az nagyon nem látszott. De az orra megnyomva, a bele zsíros, a színe a legundorítóbb, kicsit kékesbe hajló kerítésfesték-zöld, amit valaha láttam, ráadásul nem úgy volt matt, hogy a nap kiszívja, hanem ez már frissiben, amikor ráköpködték is nyelte a fényt. A kerekei sötét sebekként könyörögtek a dísztárcsáik után, itt-ott díszléchiány, borzasztó gyanús volt az egész. No meg a bűz – vajon hány hullát, hány fél disznót szállítottak ebben lucskos rohadásig, hogy ilyen szaga legyen? Ehhez képest a frissen trágyázott kukoricaföld a Chanel No. 5-nek, minimum.

Álltam ott, a világ végén, vállamat nyomták a súlyos álmok, azokon artista csapatként ült a hirtelen józanodás kőtömbje. Mindez félnapnyi autózás után, mellettem Károly, füstöt köpő Vezúvként, tőle balra a jóravaló, tehetősnek távolról sem mondható, rendes sárospataki család, akik nyilván semmit nem tudnak tenni ezzel a halott vasdarabbal az udvarukon, csak azt szeretnék, ha hirtelen elpárologna. A Gergőnek szánt tizenöt darab Szent István egyike bocsánatkérőn megzizzent a zsebemben. Még ő se érezte a rakenrollt az autóban.

„Na, mi lesz, indítjuk?” – dobta fel a kérdést a maga darabos módján Karesz, aki sose volt túl érzékeny az autóvásárlásokat körülvevő színjátékok finom drámájára.

„Most nem igazán indul...” – vetette közbe halkan Gergő rokona, súlyos lemondással a hangjában. „Már egy ideje nem nagyon akar...” – rontott tovább az amúgy is nyomott hangulaton, csak úgy hangulatfestésként.

Ezek nem ismerték Kareszt. Azt a Kareszt, aki Ausztriában megvett egy olyan öthengeres Audit, aminek hengerfejes volt a motorja, és fél évig állt az egyik dugattyúteteje fölött a víz. Lábon jött vele haza, és mire Sárospatakra értünk vele, addigra beletett még ötvenezret, igaz, segített a dolgon egy kis Restore-ral. Csak a sztorihoz: valami egy nap alatt szabadította ki a dugattyút a rozsda fogságából, végig szakadó esőben dolgozott, majd egy fél napja azzal ment el, hogy az ötpontos indításgátlót átpatkolja, mert a kocsi összes eredeti kulcsa és távirányítója tönkrement. Nyugi, Károly csak a saját autóival ilyen, a kuncsaftokéval kesztyűsebb kézzel bánik.

Szerencsére az akkut Gergő feltöltette a családdal, áramból nem volt hiány, tíz perc múlva ment a motor, igaz, köhögve. De a hangja, végül is, nem volt rossz. Nagy nehezen megemelte a fenekét is (minden kombi Merci szintszabályzós), a család csak állt és nézett, nem hittek a szemüknek, szinte a harminc éve halott dédnagyi hangját is hallani vélték, ahogy feni a konyhakést a házban. Végül is, százötven nem volt sok pénz, rábólintottam, úgyis csak Budapesten kell kifizetnem majd. Ha egyáltalán eljut odáig...

Integetés, könnyes zsebkendők gyűrődtek, elhúztunk. Mondjuk ez így túlzás, fogalmazzunk inkább úgy, negyvennel elbakkecskéztünk a kútra, hogy a por mellett némi benzint is kapjon a motor végre. Majd jobb lesz, kiköhögi a sok koszt a befecskendező, kicsit tisztulnak a gyertyák, magára talál, csak menni kell vele, kedvesen, folyamatosan.

Valahogy kiszenvedtük magunkat a pályáig, alig pár tíz kilométer (oké, hetvenöt...), mintha kanyarokban jobban menne az autó, mintha éppen a jobb kanyarokban... Nem szabad nagyon lenyomni a gázt, igazából épp csak érinteni lehet, olyankor lassan elkezd gyorsulni, de jaj nekem, ha türelmetlenségen kap a Mercedes, mert akkor köhint és addig lassul, amíg el nem éri az alapjáratot.

Egyre nagyobb autóismeret birtokában néha már hetvenig fel tudtam tornázni a mutatót, olyankor szinte mámorban voltam. Amúgy nem volt annyira rossz, valami futómű volt alatta, a váltó nem recsegett, az órák mutattak, a diffi csendben maradt. Kezdtem megnyugodni, mert nincs olyan Merci-motor, amit a Karesz ne tudna rendbe tenni. Ha a többi jó, egyenesben vagyunk.

Miskolcon hirtelen romlani kezdett a helyzet, pedig olykor már fel tudtam venni a tempót az óvatosabb marutis nénikkel. Persze csak ha nem vették észre a szemük sarkából, hogy verseny van. Mert akkor lenyomtak, kíméletlenül. A hullaszag is fojtogatott, már a bőröm alá mászott, szörnyű. Párszor megálltunk, nyitogattuk a kocsi elejét, Károly szaglászott, vezetékeket mozgatott, gyertyát nézett, hümmögött – pedig ez jó, nyugtázta, és mentünk tovább.

Szóval Miskolcon vagyunk, szemerkél az eső. És hirtelen nem elég neki, hogy csak négy millimétert nyomok a gázon. Próbálkozom hárommal, köhög, de tartja az ötvenet, nem többet. A pályára kanyarodva negyvenöt, az autóstársak dudálva előznek, nézik, mit keres itt a zöldséges, miért nem vánszorog inkább a karalábéföldek határán. Megértem őket, de ezzel az autóval meghalnánk a falvakon át, a trélerezés pedig egyenértékű lenne az autó értékével.

Úgy nyomom a gázt, hogy a meghámozott lágytojás nem szenvedne alakváltozást a talpam alatt. Csigalassúsággal 65-re, 70-re, majd megint 75-re mászik a mutató – hurrá, már bőven annyival megyek, amennyi engedélyezett! Igaz, egyre nehezebb elérni, de egyre ügyesebb is vagyok... És hopp, megint megjavul, te jó isten, repül, repül, már 110, el se hiszem! Boldogan repesztünk Gyöngyösig, amikor is hirtelen megint hamisba fordul a black-top Mercedes-motor dala.

Egyszer csak hetven, aztán hatvanöt, hatvan, ötven, negyven, huszonöt... Nincs az a módszer, amivel lassítani tudnám a lóerők erózióját. Basszus, le kell mennem a pályáról, ennyivel már tilos itt menni. Félreállunk a leállósávban, Karesz kikászálódik a restore-os Audiból, rágyújt, én pattintom a motorházfedelet, bámulunk a gépbe.

„Nem itt lesz a hiba, hagyjad” – mondja Karesz. „Eldugult a szűrője, bassza meg, miért nem jutott eszembe, hogy K-jetes autóhoz megyünk, hoznunk kellett volna magunkkal. Tudod, ez az, amire a legérzékenyebb ez a befecskendezőrendszer, de ha itt elkezdjük piszkálni, csak telemegy a rendszer kosszal” – busong. „Mindegy, már úgy szar, ahogy van, nézzük, mit lehet, majd legfeljebb kipucolok mindent otthon” – és ezzel alá is fekszik a Merci farának, majd egy perccel később már a szalagkorláton ülünk, egy bazi nagy, sáros konzervdobozzal a kezünkben. Károly rázogatja, fújkálja, de semmi nem jön belőle, csak benzin. És tiszta.

Jobb híján kötélre akasztjuk nyálellátását vesztett Mergát, és a közeli pihenőbe vonszoljuk – tudom, hogy tilos, ez van. Ennyit ember konzervdobozt még nem ütögetett, piszkált, rázogatott, mint mi ott. Károly összerakja, ványadt köhögés, elhaló alapjárat, alig látható csúcsok az EKG oszcilloszkópján, ennek vége.

Nem mondom, ahogy ott állt az a lavórkékbe oltott foszöld 230 TE a kiállóban, rajta kötél, körülötte fojtogató, rothadó, szerves bűzfelhő – nos, nem tűnt pont olyannak, amiről odaúton az álmait szőttem. Igazából csak nagyon kicsit éreztem benne az örökre megtartandó luxuskombit.

Alig két óra alatt hazahúztuk a régi 3-ason. Jó volt hazaérni, Kati várt minket a Szugló utcai garázs előtt, épp locsolt. Gondolom, fogalmazgatta a kérdést – „na, milyen, jó?” – de amikor meglátta a vonatot bekanyarodni a ház elé, már nem akart kérdezni semmit. Csak nagyon szomorúnak tűnt.

Lapozzunk.