25-tel az autópályán? Megölnek, joggal

2014.03.01. 07:42 Módosítva: 2014.03.01. 09:26

Károly hazament, egy héten át terveket szőtt. Szűrőt vetetett velem mindenfélét, akkut töltetett velem, szerszámokat készített elő, következő szombaton már együtt szedtük szét az üzemanyagrendszert a garázsban. Ment be a mindenféle új cucc, befecskendezőfúvókákat ellenőriztünk egyenként, majd csúcsdíszként Karesz elővett egy bemelegedésszabályzót, és azt is beépítette. Valami Volvóból hozta, ez a szűrő után a második legérzékenyebb alkatrész az amúgy rendkívül egyszerű K-Jet rendszerben.

Minden összeállt, indultunk Viszre, hiszen a végső rendbetétel helyszíne csakis Károly otthonosan kaotikus garázsa lehetett. A 230 TE új erőre kapva szinte szárnyalt a budapesti forgalomban, mely szárnyalás a relativitásnak is köszönhető volt, hiszen a hirtelen jött meleg miatt állt a dugó a városban az M7-es irányában. De amikor néha ki lehetett lőni... Már nem is a Marutikat néztem a szemem sarkából, hanem a bősz Matizok is radarra kerültek, határozottan érezni kezdtem legalább negyven korlátozatlan lóerőt a motorban. Persze, mihelyt többet kértem tőle, azonnal ledadogott, de kérem, ne legyünk telhetetlenek.

Nem szaporítom a szót, Székesfehérvár táján a korai, biztató 90-es tempóról visszatértünk a tojáspedálos 75-ös max sebességre. Polgárdinál tovább romlott, már csak 60, ott le is jöttünk, Siófoktól már végig 25-tel poroszkáltunk Viszig. Az ám ott bő negyven kilométer, ember. Csoda, hogy kibírta. Kareszéknál már tényleg féltem, hogy nem jut fel a domb tetejére, de valahogy mégis.

Így haza is mehettem, csak napok kérdése és tökéletes lesz, ezzel véget is ért ez a szörnyű kálvária.

Hittem én. Mert még csak akkor kezdődött, ha, ha.

Hét közepe táján telefonáltam. „Hogysmint?” – kezdtem a könnyű csevejt, bár kicsit nőni kezdett a folt a pólóm hónapján. „Az isten rohassza meg! Nem jó. Beletettem már egy másik bemelegedésszabályzót, végigmentem a gyújtáson, most futkosok valami benzinszivattyú után, mert lehet, hogy a tied nem szállít eleget. Csík, majd telefonálj később, most nem tudok semmit” – pergetett le magáról fásult hangon, mint a száraz vakolatot.

Hétvégén megint hívtam, kedélyességemet kicsit megkoptatta a várakozás feszültsége. „Nos, mi a stájsz?” – vágtam bele hamisítatlan Karesz-stílusban. „Arrghhh” – jött a válasz a pokol kutyáinak hangján. Szóval nem volt jó.

Addigra Károly már nyomásmérő pontokat épített ki az üzemanyagrendszer hosszában. Új szivattyú, új üzemanyagszűrő, egy negyedik (ezúttal BMW-féle) bemelegedésszabályzó volt benn, friss vákuumcsövekkel, gyújtás belőve, nagyfesz kábelek kicserélve ideiglenesen egy másik autóéra. De az autó ledadogott, egyszerűen nem akart teljesítményt leadni.

Hétfőn első dolgom volt, hogy a magyar Boschtól beszerezzem az összes létező könyvet a K-Jetronicról. Két éjjelen át ezeket bújtam, torlótárcsákkal és keverőfejekkel álmodtam, már értettem, hogy a bemelegedésszabályzó vákuumos-bimetálos lelkében milyen finom folyamatok zajlanak és hogy miért olyan lényeges, hogy az jó legyen. Az összes pontos nyomást tudtam (akkor épp), amit az artériás és a vénás (oda- és visszafolyó) ágon mérni kell. Száguldott a hívás Visz felé, Karesz, Karesz, mindent tudok, ennyimegennyi a nyomás, ittésitt méred, de a keverőfejről külön fejezet van, miért nem szabad szétszedni, mert soha nem lesz jó, soha nem lehet többé összerakni, speciális gyári technológiával készül...

„Már szétszedtem. Itt van kiterítve az asztalon. Ne aggódj, nem először borítok szét K-Jetet, hülyeség, amit ír az az írásos írás. Viszont ennek a rendszernek egy szál baja nincs, még csak meg sincs kopva. Pakolom össze, nem itt lesz a hiba” – zárta le, nem kis kétségek között hagyva engem. Egy hétig.

Újabb bemelegedésszabályzók, minden ponton végigmérve multiméterrel, nyomások megmérve, kitakarítva, újabb szűrő, amit egyáltalán lehet egy ilyen autóban, mindent kicserélt, megmosott, megmért, ellenőrzött, mindezt tucatszor, de semmi. Már a megőrülés határán volt ő is, én is. „Hogy az isten rohassza rá erre a szarra a büdös káposztazabáló eget!” – őrjöngött nekem esténként a telefonba, én meg nem mertem megmondani neki, hogy az egyetlen helyen, ahol szóba álltak volna velem és a húszéves K-Jetronickal, ott 300 ezer forintot mondtak, hogy annyiból – talán – rendbe teszik.

Képzelhetik. Vettem olcsón egy Mercit, nem füstölt, nem volt rozsdás, még valami futóműve is akadt, tényleg csak annyi bajjal jutott hozzám, ami egy normális, karburátoros, mechanikus gyújtásos autón maximum kétórás munka lenne. Erre Károly, ez a Merci-szerelő isten két és fél hét alatt, tizenöt évet öregedve tudja csak megtalálni, mi a megoldás. Ehhh, ezek a modern autók...

Kíváncsiak már? Higgyék el, én még sokkal inkább az voltam.

Ez alkalommal Károly hívott, ami csak akkor szokott előfordulni, ha valami angol vagy német anyag kerül a kezébe és nem érti. De most körülbelül olyan fásult, ugyanakkor lelkes diadal csengett a hangjában, mint Hannibálnak a Karthágó ellen vívott második pun háború diadalmas befejezésekor.

„Nem hiszed el, öregem, nem hiszed el!” – üvöltötte, és éreztem, telefont kell cserélnem rövidesen, mert a Trium Marsban nem bír ki ekkora túlvezérlést a hitvány áramkör, a kínai hangszóró. „Egy csatlakozó volt az, rohadna meg. Egy szirszar kis csúszósaru. Korrodált volt a vezeték, oxidált maga a csati; ahogy nyomta az ember a gázt és billent a motor, elég volt megmoccannia a kábelnek, hogy szakadjon az áramkör. Ezért dadogott bukkanókon és kanyarban is – de csak egy irányban!” – és már betorzított a hangja.

Hogy is van ez a K-Jetronickal?


A dolgok megértéséhez hangyányit bele kell látniuk a működésébe. A K-Jet egy teljesen mechanikus befecskendezőrendszer, leszámítva a tank mellett elhelyezett üzemanyagszivattyút. Utóbbi megnyomja a benzint hátulról, ez a nyomás juttatja be a nyálat a hengerbe a fúvókákon át, lényegében egyenes úton.

A benzin útjában csak a keverőfej áll, amiben (ennél a négyhengeres modellnél) négy pici, mechanikus szabályozóelem van, amit felülről nyomkod egy mechanika. A mechanika túlsó végén egy olyan dolog van, mint a konyhai szemetesvödör, benne egy nagy, kerek fedéllel. Ahogy jön a levegő a motorba, azt a szemetesvödrön át szívja be, a levegő pedig lenyomja a fedelet. Minél több levegő érkezik, annál jobban lenyomja, a szabályzóelemekkel libikókaszerűen összekötött fedél meg annál több üzemanyagnak nyitja meg az útját a keverőfejben.

Az a zseniális benne, hogy míg az elektronikus rendszerekben mindig kell egy elem, ami figyeli, milyen a levegő sűrűsége (mert a benzint, ugye, adott tömegű oxigénhez kell keverni sztöchiometrikus arányban), márpedig más a levegő sűrűsége az Alföldön és más a Csomolungmán, de más ugyanazon a helyen szakadó esőben és napsütésben, hiszen a barométer is mutatja.


Itt viszont a ritkább levegő kevésbé nyomja le a fedelet, a sűrűbb jobban, azonos terhelés mellett. Ez a fedél egyébként a torlótárcsa nevű dolog. A keverékképzés tehát automatikusan, minden külső korrekció nélkül, a rendszer alapvető formai kialakításából és méretezéséből fakadóan megy végbe, s minden körülmények között megoldott a tökéletes keverékarány. Sehol egy ládányi tranzisztor, semmi vagyonokat érő izzószálas légtömegmérő, nyomásmérő, ezer vákuumcső, léptetőmotor – csak egy nagy kukafedél és négy pici szabályozóelem. Igazából, csodás. Lenyűgöző. Pofonegyszerű.

A K-Jetronic mindent tud, amit kell, csupán két vonalon van hendikepje. Egyrészt a hidegindítás nem megy neki magától, de ehhez van egy külön bemelegedésszabályzó doboza, amely egyrészt szívócső-nyomást mér vákuumcső és aprócska (a dobozban levő) nyomásmérő segítségével, másrészt a hő és a beszívott levegő mennyiségének megfelelően túldúsít, ennek beállításához pedig bimetál van benne, szintén a dobozkában. Ezek külön-külön és egyszerre is szeretnek bedögleni, ha a doboz rossz, olyankor melegen is fejre áll a rendszer működése.

A másik probléma a motor maximális fordulatának a beállítása. Mert az rendben van, hogy a gyújtás elektronikus és nemtomhányezernél a rendszer elveszi a szikrát. De mivel a benzin ilyenkor csak jön, jön, jön a gyújtás nélküli időszakban is, ezért amikor visszakapjuk a szikrát, az mind begyullad. Mit begyullad, berobban, ugyanabban a stílusban, ahogy a mentősök riogattak gyújtáselvétel útján a Nysáikkal anno. És amint a mentős tapasztalatból tudjuk – ilyenkor néha ledurran a kipufogó, ha kicsit rozsdás, szét is nyílik. Persze ez a fajta abúzus a szelepeknek, egyéb dolgoknak sem tesz jót.


Éppen ezért a K-Jetronicban nemcsak a gyújtást, hanem a benzint is elveszi a rendszer, amikor túl nagy a fordulat, méghozzá először a benzint, és csak utána a gyújtást, hogy ne legyen galiba. Nos, ez a benzinleállító vezeték volt kontakthibás. A kocsit Karesz (nyilván) a garázsban, álló helyzetében tudta mérni, de olyankor mindig jó volt, még a vezeték megrángatására is. De mihelyt ment a Mercedes és rajta volt a terhelés a motoron, kicsit megmoccant és letiltott, olykor már 1000-es fordulaton, nyilván párától, mocorgatástól, hőtől függött, hogy mennyire készségesen.

Látják, ilyen alkatrész egy Zsiguliban nincsen...

A 230 TE azonnal magára talált. Majd' egy évig használtam, a bűz kiűzhetetlennek bizonyult, igazából amiatt adtuk el. Hihetetlen jól fogyasztott, írtam a tankolásokat (mint minden autómban), és az a nagy dög 9,5-10,5 liter között evett, 90 százalékban városi használatban, úgy, hogy nem kíméltem. Egyszer kipróbáltam pályán, mit tud, 200 fölé vitte a mutatót – sajnos a kormányt elég erősen kellett fognom, ezért csak a 195-ről van képem.

És imádtam a lopakodó jellegét. A köz számára csupán egy szakadt, leroggyant ződcséges volt, ezek akkoriban még tömegesen előfordultak, 80-100 között vánszorogva a pálya külső sávján. Az ilyen autó ideális célpontja volt az összes többi sofőrnek, aki szintén lejárt szavatosságú, kicsit megcsócsált, de azért valamivel újabb autóval járt: a malac-Passatok, Fiat Bravók, tádé Audi 80-asok mindig ott lihegtek a hátsó ütközőmön, amikor előztem, no meg az akkori menedzserdivat szerint ezüstszín egyhatos céges Octaviába öltözött yuppie-k is. Nos, én egy-egy előzés után – amikor következő lépcsőben engem is mindig tovább akartak előzni, tehát maradtak a belső sávban – kicsit tovább nyomtam a gázt, hogy megnézzem, meddig bírják... Nos, volt kuncogás, mert 120-tól nagyot lépett az a csúnya zöld doboz. Igazi sztereotípia-pusztító volt az a 230 TE, ezt az oldalát nagyon bírtam.

De mindenféle baja volt. Az erővel együtt megjött az étvágya az olajra is. Elkezdte melegíteni a vizet. A szintszabályzója teljesen önálló életet élt, néha napokig fent tartotta a kocsi farát, de volt, hogy a motor leállításával egyetemben el is ejtette a seggét. A legmókásabb az volt, amikor hazaértem, leparkoltam, majd másnap reggel csak az egyik rugóstagját nyomta ki teljesen, ezért pisilő kutyapózban találtam. De a szag és a szín – azokat utáltam benne talán a legjobban. Pedig eredetileg annyira szép, sötét, kicsit sárgászöld volt... No meg az alsó hangon hétszázezres futás biztos tudatától is rosszakat álmodtam.

Egy tétova srác vette meg tőlem, mutattam neki, hogy kicsit melegen jár a motor, csipegeti az olajat is, s a szintszabályzó spontán színjátékai miatt pedig sem kell megijednie, mert menet közben azért össze szokta szedni magát. De őt valami csipogás zavarta, ami alig hallhatóan a bal első kerék felől jött... Alig bírtam neki eladni amiatt, pedig tényleg új volt a tárcsa, a gumikarmantyú, be volt állítva és zsírozva a csapágy, minden.

Évekkel később még beszéltünk, az autó egyszer elköpte a diffijét Görögországban (hihetetlen, az utolsó alkatrésze lett volna, amiről ilyen gyanítottam volna), aztán rommá törték és ki kellett dobni. Igazából – addigra tényleg kiszolgált mindent, amit kellett neki.

Hogy mi lett helyette? Egy barátom 240-es dízelből átépített, egy építkezést végigcsinált, többször összetört, majd két éven át a kert mellett tartott, a kerékagyig a sárba süllyedt állólámpás 230.4-ese. Karesznek azt egy frissítő lakatolás után sikerült a saját halvány csibesárgája helyett rikító sárgára fényeznie. Lehet, hogy már előre tudta, milyen lesz 2014-ben a taxik színe?

AOD-t sok-sok Stromberg-karbival való küszködés után, másfél évvel később eladtam 420-ért, akkor éppen egészen rendben volt. És mit látok vagy nyolc évvel később? Megkímélt, gyönyörű állapotú, kitűnő Mercedes eladó 990 ezerért... Igen, már belekerült egy eredeti gyári Becker rádió, felkerült a vezetőülésre az a huzat is, amit én még hozzá kaptam a Józsi barátomtól, de a szín beazonosítja, ez kétségtelenül ugyanaz az autó. Höhö... Látják, az öreg Mercedesek, ha a fejüket nem nyomják elég soká a víz alá, sose halnak meg.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.