Minden autós tankolt már élete során, ám a benzinkutak működésével kevesen vannak tisztában. Bár a folyamat leegyszerűsítve valóban csupán annyi, hogy az üzemanyag a tartálykocsikból a benzinkút saját tárolóiba, onnan pedig a vásárlók autóiba kerül, az ördög itt is a részletekben rejlik.
Érkezik a tartálykocsi
Kezdjük először is azzal, hogyan kerül a tartálykocsiból az üzemanyag a kút saját tartályaiba. Bár a folyamat egyszerűnek tűnhet, – és valóban az – számos olyan eleme van, melyre talán nem is gondolnánk.
Miután a tartálykocsi beállt a kútra, elsőként egy vékony vezeték segítségével leföldelik, hogy még véletlenül se keletkezzenek elektrosztatikus kisülések a lefejtés során. Ha ez megvan, jöhet a benzingőz elvezető cső csatlakoztatása, melyen keresztül a tartályban rekedt üzemanyagpára visszajut a tartálykocsiba, aztán pedig a finomítóba. Erre a benzingőz környezetkárosító és tűzveszélyes mivolta miatt van szükség. Az üzemanyagcső csatlakoztatása csak ezután következik, majd megkezdődik a lefejtés.
Mivel az üzemanyag a hőmérséklettől függően tágul és párolog, a kút tartályait csak körülbelül 95-98 százalékig szabad tölteni. Hogy efölé sose nőjön az üzemanyag szint, a tartályokat többféle túltöltésvédelemmel látják el. Egy szelep az üzemanyagszint emelkedésével mechanikusan zárja le a betöltőnyílást, míg egy másik a kiáramló benzingőz útját állja el, egy harmadik pedig szenzorok segítségével riasztja a tartálykocsi kezelőjét.
Egy üzemanyagtöltő állomás teljes kapacitása elsősorban a várható forgalomtól függ, így erősen változó lehet. Egy átlagos amerikai benzinkút körülbelül 115 000 és 150 000 liter közötti üzemanyag mennyiséget képes tárolni. Ez körülbelül 2500-3300 átlagos személyautó teletankolására elég.
Mindent a tartályokról
Léteznek kutak, melyeknél az üzemanyagtartályok a föld fölött, szabadon állnak, más helyeken félig beássák őket, de a leggyakrabban teljesen a föld alá süllyesztik őket. Utóbbi megoldásnak számos előnye van, melyek közül a legfontosabb a biztonság. Egy föld alatti tartály az időjárástól és a fizikai behatásoktól is védett, emellett sokkal kevésbé tűzveszélyes, mint a föld fölötti megoldások. Természetesen hátránya is akad: nehezebb hozzáférni.
A földalatti tartályok legnagyobb ellensége természetesen a korrózió, mely korábban sok fejfájást okozott a kutasoknak. Egy elrozsdásodott, szivárgó tároló nem csak bevételkiesést jelent, de a környezetet is súlyosan károsíthatja. Éppen ezért a modern kutak korrózióálló tartályokat használnak, melyeknek három fő fajtája létezik. Vannak, melyek eleve korrózióálló anyagból – például üvegszálból –készülnek, mások alapanyaga korrózióálló bevonttal ellátott fém, ám még mindig léteznek csupasz fémtartályokat is. Ezek rozsdaállóságát katódvédelemmel biztosítják.
Az üzemanyagtöltő állomások folyamatosan figyelik, hogy tartályaik nem szivárognak-e. Ez szimplafalú tartályoknál rendkívül egyszerűen történik: egy számítógépes rendszer folyamatosan számon tartja a tartályokban lévő üzemanyag elméleti mennyiségét, melyet összevet a tényleges mennyiséggel. Ha a két érték eltér, valószínű a szivárgás.
A manapság egyre gyakoribb duplafalú tartályoknál egészen más módszert használnak. Itt a tartály falának két rétege közötti űrt fagyálló folyadékkal töltik fel, melynek szintjét folyamatosan mérik. Ha a csökkenést tapasztalnak, szinte biztos a szivárgás, a rendszer pedig riadóztat. Ilyenkor sem kell azonban ökológiai katasztrófától tartani: a kutak alatt ugyanis vízzáró réteg található, mely megakadályozza a szivárgó üzemanyag talajba jutását.
A tartálytól az autóig
Tudjuk tehát, hogyan kerül a tartályba az üzemanyag, és megismerkedtünk magukkal a tartályokkal is. Most lássuk, hogyan jut el a benzin az autóig.
Az üzemanyagot elsőként ki kell szivattyúzni a tartályból, melyre többféle megoldás létezik. Egyes szivattyúk magában a tartályban, a kivezetőcsőbe építve végzik a dolgukat, míg mások kívül helyezkednek el. Ezekből az üzemanyag a kutak alatt húzódó bonyolult, duplafalú csőrendszerbe jut, melynek hossza – a töltőhelyek számától és a kút felépítésétől függően – száz méter körüli. Ezen csövek falát túlnyomású nitrogéngázzal töltik meg. Ha a nyomás esni kezd, valahol szivárgás lépett fel.
A kútoszlophoz érve már a célegyenesben vagyunk, ám ilyenkor is akad még munka bőven. Először is, le kell mérni a kiáramló üzemanyag mennyiségét, mely dugattyús mérőberendezésekkel történik. Ezekben 2-4 darab műanyag dugattyú található, melyek mozgásából nagyon pontosan kiszámítható a kiadott üzemanyag mennyisége. Az európai szabályok egyébként fél százalékos pontosságot követelnek meg.
Innen az üzemanyag már a töltőpisztolyokba áramlik, melyek azonban szintén jóval összetettebbek annál, mint elsőre gondolnánk. Először is, a környezetvédelem és a robbanásveszély csökkentése érdekében a kiáramló üzemanyagpára elszívását itt is biztosítani kell, de a töltőpisztoly csőrében megbújó apró csövecske is nagyon fontos: megakadályozza, hogy az üzemanyag túlcsorduljon.
A töltőpisztolyban – legalább – két szelep szabályozza az üzemanyag folyását. A főszelepet a töltőpisztoly kezelője működteti, míg a biztonsági szelep csak akkor nyílik ki, ha az előbb említett apró csövön a pisztoly képes levegőt szívni. Amint az üzemanyagszint eléri a pisztoly csőrét, a levegőáramlás megszűnik, az így kialakult vákuum pedig bezárja a biztonsági szelepet.
Egy átlagos töltőpisztoly áteresztőképessége körülbelül 40 liter/perc, míg a nagy teljesítményű, kamionokhoz való változatoknál az érték akár 130 liter is lehet percenként.
