Illetve hát elsősorban a sivatagi autózásról. Meg az országútiról, mert Tunéziában van aszfalt is bőven, több mint 20 000 kilométer. No nem a legjobb minőségben, az alapozás szerintem legfeljebb némi homoksöprésből állhatott. A nem-terepjárók nem is nagyon száguldoznak, szamarukkal, kismotorjukkal, rozoga öreg csotrogányaikkal előzékenyen félre is húzódnak a 100-140 között cirkáló LandCruiserek elől.
Gyorsan menni szabad, a sivatagi utakon nemigen van radar, viszont a STOP-tábla szent. Némelyiket még rendőrök is vigyázzák a kereszteződésekben. Kedves, aranyos, tisztelgő rendőrök, az egyik még integetett is nekünk az ötven köbcentis Peugeot kismotor csomagtartójáról: kollégája vezetett, így járőröztek.
140 felett ezek a Toyoták nemigen tudnak menni, a 4,2 literes, sor hatos dízelmotor Afrikába általában turbó nélkül érkezik. A kabin egyetlen extrája a klíma, se centrálzár, se elektromos ablak. Nincs is erre szükség, a lényeg a pazar, puha futómű, meg persze hogy ezek a behemótok lényegében mindenhol, mindig elmennek. Konvojunk többi autója gyorsításkor elhúzott ugyan, de a homokon játékszernek hatott mellettük.
A skorpió
Megálltunk egy foszfátbányánál nézelődni. Kérdeztem a pirellis embert, nincs-e errefelé skorpió. Azt mondta, hogy majd arrébb vehetek is egyet, hahaha. Mondom remek, mert milyen jó lenne összefényképezni a gumi fehér feliratával, hát még ha rá is tennénk a kerékre, hahaha. Brilliant idea, hahaha, mondta. Aztán a következő állomáson, egy oázisban egy gyönyörű kanyon mellett kiderült, hogy csak én vicceltem.
Egy arab árus elővett kétt műanyagflakont, a másfél literesben volt egy kis kígyó, a félliteresben egy skorpió. Egyezkedtek a pirellis emberrel, aztán kivette a skorpiót, egy izzó cigarettával kicsit megműtötte, gondolom, hogy ne legyen olyan veszélyes. Ettől szörnyű bűntudat fogott el, de már nem tehettem semmit, mert a pirellis nagyon lelkes volt, riadóztatta az újságírókat, hogy mindjárt lesz skorpió. Lett is, kötöttek szegényre egy madzagot, aztán rálógatták a kerékre. Elég groteszk és meglehetősen ízléstelen volt, de ha már én találtam ki, lefotóztam. Nem vagyok rá büszke.
Először nagy szilikonkristályokkal tarkított kavicsos sivatagban mentünk, mintha üvegtörmelékkel lett volna felszórva a táj. Egyszer csak megálltunk, el kellett néznünk balra, mert állítólag aznap különösen szép volt a délibáb a nagy sós tó (pontos neve: Sós tó) felett, ami köztünk és az Atlasz között száradozott.
Volt pár csenevész bokor meg kövér teve is a homokon. Néha meg kellett állni, hogy a tevecsaládok átkeljenek az úton, néha meg csak azért, hogy lefotózzunk pár különösen jópofa csapatot. Aztán a táj lassan átalakult, eltűnt a növényzet (a tevék nem), megérkeztünk a filmek Szaharájába, a sárga homokdűnék közé. Tényleg szép és kietlen vidék, nem csoda, hogy 1977-ben itt építette meg George Lucas Mos Eisleyt, vagy ha tetszik, az egész Tatooine-t.
A tatooine Luke Skywalker szülőbolygója, Mos Eisley pedig az űrkikötő-város nem messze Luke nagybátyjának párakertjétől, tudják, kötelező olvasmány volt negyedik általánosban. A messzi-messzi galaxis egy távoli bolygója sajnos elég lepusztult állapotban van, de hát ha a léckeretre feszített dróthálót bepacsmagolják egy kis sárral, az még a meglehetősen stabil klímájú Szaharában sem tarthat örökké. Mos Eisleyban most pár arab gagyiárus várja a turistákat a repedező festésű pár megmaradt ál-szerkezet és a buckaépületek között. Műanyag R2D2 nincs (pedig bizisten vettem volna), ellenben árulnak nyakláncot twenty, nothankyou, fifteen, nothankyou, ten, nothankyou, five, nothankyou, give me one euróért.
A vállalkozó kedvűeket pár ügyes arab pilóta megautóztatta a Landcruieserekkel a dűnéken is. Mi inkább próbáltunk pár fotót csinálni az L200-ról, ahogy hányja a homokot, ugyanott, ahol bejöttünk, de egy rettenetes olasz pirellis némber azt mondta, nem mehetünk vissza egy képért sem, legfeljebb gyalog, hehe. Ezt olyan viccesnek találta, hogy el is ismételte. Már épp készültem, hogy megnézem, milyen nyomot hagy a nyakán a Scorpion ATR, amikor jött a kedves skorpiós barátom, és mondta, ne haragudjunk, de nagyon veszélyes, bizisten adnak gyönyörű sajtófotókat, amiket előző nap készítettek. Aztán később nem adtak: dűnét taposo ATR-ről nem tudunk fotót közölni, pedig szép látvány volt. Aztán hazamentünk, magunk mögött hagytuk a sivatagot, másnap pedig Afrikát is. Kár, még egy pár napig bírtam volna a szárazságot.
A Pirelli Scorpion ATR jó gumi országútra és száraz terepre: aszfalton tapad, homokon kapaszkodik, földúton is csak nehezen sodródik. Hogy mennyire jobb vagy rosszabb gumi, mint a többi, az ebből a kis kalandból igazán nem derült ki. Ezek a gumitesztek már csak ilyenek: azt lehet érezni, hogy a gumi nem rossz, esetleg egész jó, de hogy más gumiknál jobb-e, vagy rosszabb, az egy-egy ilyen összehasonlítási alap nélküli rendezvényen akkor sem tud kiderülni, ha most pár héten belül a Michelin, a GoodYear és a Continental is elvisz a sivatagba, és külön-külön megmutatja büszkeségét a homokon. Mondjuk nem lenne rossz.
