Bűnöző lettem. Megvet a társadalom, üldöznek a szervek. Mind több lasszót dobnak a nyakamra, szorulnak a hurkok kegyetlenül, nemsokára megfulladok, menekülnék, de nem lehet. Már az én iszapsűrű, nehézkes, buta agyamban is lecuppant a tantusz: öregautó-tulajdonos soká' már nem lehetek.
Olvasták az 1984-et? Ha nem, látták-e filmen? Csak röviden, hátha kedvet kapnak: a főhős, egy bizonyos Winston, elnyomó diktatúrában él, és a többséggel ellentétben gondolkozni is mer, emiatt a hatalom, illetve áttételesen a társadalom ellenségévé válik. Figyelik, egyre jobban rászállnak, majd elkapják, és különböző tortúráknak vetik alá. Nem ölik meg, nem is zárják börtönbe, ó nem, hiszen nevezett diktatúra emberségesnek hirdeti magát. Inkább átnevelik, meglehetősen patkány módszerekkel. Hogy magától válassza a teljes elbutulást és szolgalelkűséget.
Szerettem ezt a könyvet, vagy háromszor olvastam, a belőle készült filmet is láttam vagy kétszer, mindkettő szuper. Sokszor beleéltem már magamat Winston szerepébe, még talán álmodtam is egyszer, hogy bekerültem a sztoriba – hát akkor leizzadtam reggelre. Az 1984 nyomasztó könyv, George Orwell, az írója pedig óriási agy volt, ezt régebben is sejtettem. Most már zseninek nevezném. Mert abban a nyomorult regényben megírta az én jövőmet is, ami ugyanolyan ártatlanul indult, mint Winston élete.
Eleinte az őrületes autózhatnék, illetve a szerény anyagi lehetőségek kombinációja miatt kényszerültem öregautó-vásárlásra. Vettem volna én 1986-ban örömmel négyéves Golfot, hatéves Mercedest, vadonatúj Mazda 323-ast. Csak azok pont hússzor annyi pénzbe kerültek, mint amennyim mindenem beáldozásával összejött volna, vagy negyvenszer, emlékszik a fene az akkori árakra. Mások is így voltak ezzel, ki Trabantot, ki Kispókot, ki öregecske, lukas Zsigulit vett előszörre. Én meg egy porhanyós Fiat 500-ast. Világéletemben autósznob voltam – szoci autót nem, túl sok volt belőlük az utcán, azok a könyökömön jöttek ki már csecsszopó korom óta.
Évekig maradtam a „nyugati” vonalon, és mivel sosem voltam jó kereskedő, ezért vagy kicsit, vagy (gyakrabban) nagyot buktam az autóimon. És mindvégig tartottam a sznobériát. Mivel plusz pénz legfeljebb csak csordogált a rendszerbe, viszont feljebb akartam lépni, ezért mindig olyan kocsiijaim voltak, amikre a jó csajok fintorogtak, a papától érettségire autót kapók köpködtek, az igazán menők pedig merő véletlenségből ráparkoltak, mert üres helynek nézték, ahol álltam.
Lúzer voltam sokak szemében, de boldog, mert imádtam ezeket az autóimat, a két kezemmel raktam őket össze, én kerestem rájuk a pénzt. Tettem azért kitérőt újabb autók felé, 1992-ben lett patent állapotú, ötéves Seat Ibizám, fekete, spéci alufelnikkel, motoros ablakokkal, 85 lóerővel, Svájcból. Nem volt kocsim az életben, amit jobban gyűlöltem volna. Aztán lett tízéves Alfasud Sprintem, ugyanennyi idős, kiváló állapotú Renault 5 Alpine Turbóm – kedveltem őket, főleg az utóbbit, de a szívemhez nem nőttek.
Olyan, de olyan boldog voltam, amikor végre beismertem a perverziómat, és vettem egy állólámpás Mercit éjjel kettőkor a Széna téri taxidrosztról... Csikós Zsolt autójának krómlökhárítója van, pléhdísztárcsával jött ki a gyárból, a kormánya pedig kemény, vékony és hideg (nyáron forró) műanyag, hát ez az. Mint amikor az ember évtizedeken át a nagymellű, vékony, sportosan kimért szőkéket stíröli a haverjaival, mert ciki lenne ellenük mondani, majd véletlenül összejön egy túl sokat ivós buliban egy kövér, kismellű, életvidám vörössel, és rájön, hogy boldog. Utóbbi nem esett meg velem, de az öregautózást felvállaltam, már csak dacból is. Igazából pedig szeretetből.
Lettek később is kitérőim a műanyag-világba, vettem 124-es Mercedest, meg Alfa 75-öt, meg – ez már tényleg betegség volt, de akkoriban nemigen akadt itthon pénz – Mazda 626-ost és Fiat Pandát is (amit azért szeretek, mert jellegre kicsit olyan, mint a pléhdísztárcsás, krómlökhárítós Fiat 127, és vászon a teteje, mint a szintén pléhdísztárcsás, krómlökhárítós Fiat 500-nak). De nem, igazából csak most lettem újra boldog, hogy van egy 123-as kombi Mercim. Csak az elefántfül hiánya és a gumikormány zavar – egy hasonló állólámpásért azonnal odaadnám. Havi három-négy napot azért ülök mindenféle vadiúj tesztautóban is, és mindig arra gondolok – jó ez, igazándiból sokkal jobb, mint az öreg, de örökbe nekem nem kéne, csak az ára.
Boldog ember vagyok tehát, ismerem az aberrációmat, jól együtt tudok élni vele, próbálom úgy alakítani a dolgaimat, hogy fura ügyeimmel ne nagyon zavarjam a társadalmat. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy karbantartom a féket, futóművet, lámpákat, gumikat. Nem egy újnak tartott autónál jobb műszaki állapotban szolgál nálam az öreg Benz. Amit össze tudok kaparni, beleborítom, nem akarok szégyenkezni a helyes úton járó újautósok előtt.
Ezek az öreg dízelek egyébként is csípik mindenkinek a szemét, ezért alázattal kezelem a motor ügyét. Bár megvásárlás után az elfogadható működéshez nem kellett volna más, mint egy vezérműlánc-csere, talán kis adagolóbeállítás, én azért vettem öt új porlasztócsúcsot, profival bemérettem és fel is újíttattam az adagolót. Legalább annál ne füstöljön már jobban a Merga, mint amennyit újkora környékén tudott.
Mellesleg nem járok a Hungária gyűrűn belül autóval, vagyis csak extrém ritkán. Tavasztól őszig inkább motorozok, télen begubózok, és ha muszáj mégis a belvárosba menni, az maximum sörözés miatt van, oda meg BKV-val is tudok. Nem szennyezek feleslegesen - nyáron motorral, abból is lehetőleg kicsivel járok. De a mániámat irtóra szeretném még évekig megtartani.
Láttam már kívülről is menni az autómat, padlógázon sajnos tényleg kicsit füstöl, meg, ha sokat kell a pirosnál várakozni, elstartolásnál akkor is, ez újkorában is így volt. De alapvetően kvázi korommentesen jár. Olyan sokat látok menet közben is folyamatosan füstölő, alig pár éves dízel Seatokat, Audikat, Skodákat, Peugeot-kat, BMW-ket, Mercedeseket, Mondeókat, Fiatokat, no meg hamisítatlan Kamaz-stílusban pöfékelő, zöld plakettes Ducatókat, Experteket, stb., hogy egyre inkább azt gondolom, ez a környezetvédelmi besorolásosdi Magyarországon totális humbug. Na ja, új autók, nekik szabad mindent, bármit is mutat a műszer. Ha mutat egyáltalán bármit is, hiszen a csiptuningos verdákat a legritkábban viszik koromrészecske-mérő közelébe. Lehetne utána Brigéciollal mosogatni a műszert.
A dízel kombim mellett van még két öreg motorom (egy 26 éves Yamaha XJ 900 és egy 33 éves Kawasaki Z750), az öreg Pandát megtartottam vész esetére (ha valamelyikünk autója túl hosszú időt töltene szervizben), mellesleg pedig akad egy ősrégi (43 éves) Autobianchi Bianchina is a garázsban, amellyel derült időben, hétvégén, nagy ritkán, az egész család örömére elmegyünk valami közeli helyre. Ja, és a feleségem autója is egy igen szép, eredeti fényezésű, szintén szeretettel karbantartott, de már a 24. életévét taposó Mercedes 190 D. Abból például egyáltalán nem jön füst, mert kicsit korszerűbb a motorja, mint a kombimnak.
Az én családomban ez mindenesetre hat darab forgalomban levő, műszaki vizsga köteles járművet jelent. Nem panaszkodom, szeretjük mindet, ráadásul sokkal kevésbé szennyezünk velük, mintha eladnánk közülük négyet, hiszen a dolgok természetéből fakadóan egyszerre maximum kettőt tudunk használni. Ha másnál lennének, szétszórva, akár hat is pöföghetne egyszerre.
Nem vagyok elvakult. Tudom, hogy légzsákok, ABS, a Bianchiban gyűrődőzóna, a motorokon bárminemű védelem nélkül veszélyesebben közlekedünk, mint az átlag. Viszont a családból egyikünk sem bungee-jumpol, raftingol, snowboard-ozik, paplanernyőzik, drogozik, csücsül agysejt-pusztító brazil sorozatok előtt. A legtöbb embernek megvan a maga keresztje, hát a mienk ez, az öreg járművek szeretete. Mellesleg eszem ágában sincs megmenteni az összes régi autót – használati cikket ne dédelgessen az ember, csak azért, mert öreg. Csinálja ezt az a pár hülye, aki beütötte a fejét, mert a felkészületlenek számára óriási szívássá tud válni bármilyen régi műszaki tárgy.
Ha ezek után is úgy gondolják, közvetlen veszélyt jelentek a társadalomra, ne aggódjanak, rövidesen kinyírnak. Kezdődött ez a „300 ezer forint kedvezményt kap leadott roncsautójáért!”-jellegű akciókkal. Én is meginogtam, amikor ezek általánossá váltak, akkoriban született a második fiam, Norbi, jólesett volna az újautó-nyugalom, elgondolkoztam a beszámíttatáson. Ha akkor lépek, ma én is a recesszió csapdájában vergődök, nemcsak az ingatlankölcsönnel, hanem már az autóéval is. Olvassák csak el, mennyire orrba tudja vágni az embert a 2009-es valóság.
Aztán jött a regisztrációs adó nevű ügylet, ami nálunk csak azért nem díj, mint minden más EU-s országban, mert olyan magas, hogy adónak kellett nevezni. Amikor bevezették, még az Autó Magazin és Autópiac újságoknak dolgoztam, elég sok kisebb-nagyobb szöveget írtam arról, hogyan alakul a rendelet. Eleinte bizakodó voltam, hiszen végre nemcsak a legújabb kocsikat lehetett behozni, hanem bármit, korlátozás nélkül. Nyugtáztam, hogy fizetni kell ezért, de eleinte úgy nézett ki, nem is vészesen sokat.
A korai kiszivárgott tarifák alapján azt mondhattuk volna: végre felnőttünk Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia szintjére. Kedvezőek voltak a számok, úgy-ahogy. Aztán megint magamhoz tértem, hogy Magyarországon élek.
Pár hét alatt, amíg véglegesítették, jött néhány lépcsőnyi módosítás, és a regisztrációs díjnak induló izé súlyos büntetővámmá alakult. Akkoriban nem lehetett erről beszélni, ma sem igen illik, de egészen jó helyekről kaptuk a füleseket arról, hogy az újautó-lobbi (autóimportőrök, kereskedők, Gépjárműimportőrök Szövetsége) hogyan fogta satuba a kormány tökét. Igen jó alkupozíciókból megtorpedózták az elsőre emberbarátnak induló regisztrációs témakört, munkálkodásuk nyomán a jónak látszó rendeletből szemét törvény született.
Ha igaz, ha nem, érdemes összevetni az első és a végleges tarifát – csúnyák a különbségek. Az ember ne akarjon megkímélt, a saját zörgős-lelakottjánál esetleg valami kevesebbet futott youngtimert hozni Németországból. Ha nem, hát nem, van itthon autó elég, legfeljebb okádék állapotban, itt cirkulálnak majd idők végzetéig, mint az a 4000 kínai, akik letelepedési engedélyt kaptak Magyarországon, valamikor a rendszerváltás után. Látott már valaki kínai temetést itthon? És sírhelyet? Mit gondolnak, hány élete van mifelénk egy Audi 100 alvázszámnak? Öt?
Idén aztán kezdtek bedurvulni a dolgok. Először jött ez a sárga plakettes hír, hogy októbertől márciusig az ilyet viselő autók nem mehetnek a Hungária körgyűrűn belülre. Nem örültem neki, mert az még csak rendben van, hogy nem járok autóval a belvárosba, csak nagyon ritkán, de azért diszkriminációnak éreztem, mert rossz helyen húzták meg a határértéket.
Bosszant a kiközösítés, írtam is róla cikket tavasszal. Órákig jártam a belvárost, fotóztam a rendszámokat, és alaposnak mondható statisztikámból kiderült, hogy 331-ből akkor éppen 12 közlekedő autó viselt sárga plakettet, abból is kettő BKV-busz volt. Írtam is róla már egy dörgedelmeset – ez a nesze semmi, fogd meg jól szabály. Néhány emberrel iszonyatosan kicseszünk, hogy a többi, akik ezzel automatikusan a másik, „jó” oldalra kerülnek, megjutalmazva érezzék magukat. Közben pedig semmi nem történt, ugyanazt a borzalmat szívjuk be, ha életbe lép, hiszen néhány ezreléknyi autó kitiltása semmit nem ér.
Súlyos regadó, beszámítósdik, sárga plakett – nem éppen a szeretet lengi körül autómat, ezt azért elég jól éreztem, hiába próbáltam ellene tenni legjobb tudomásom szerint. Szemet hunytam, próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz, itt se vagyok, bocsánat.
Természetesen veteránvizsgáztathatnám az autót, akkor mentesülne a zöldkártya és a környezetvédelmi plakett alól. Úgy be is lehetne vele menni a belvárosba egész évben, ha kell. Csakhogy épp az idén szigorították meg a veteránvizsgát. TÉNYLEG múzeumi állapotúnak kell lennie a gépnek, és nem a mi Közlekedésinkre gondolok, ahol működésképtelen, szétlopott gitthalmok fetregenek porrá repedt gumikon, hanem a neves, kinti tárlatok valamelyikére.
Az OT-vizsgán már az is kivágási tényező, ha a kipufogón felszíni rozsdásodás van. Hogy ezt hogyan képzelik, hiszen sok kocsinak már akkor is barnul a kipufogója, amikor még rajta van a gyári vax... És egy ilyen, átmenetileg még rozsdamentes kipufogós, minősített veteránnal menjen az ember a belvárosba februárban? Hogy négy év múlva, 4000 addig megtett kilométer után cserélhesse le a kipufogórendszert, amiből esetleg az utolsót sikerült megvennie korábban az ebay-en? Hát nem. Egyébként szerintem a magyarországi harminc évesnél idősebb autók két-három százaléka veteránvizsga-képes ma.
Aztán jött ez a legutóbbi hír. Eltűnik a zöldkártya, kombinálják a normál vizsgával – nagyjából ennyi jött le a többségnek, hurrá. Az én eufóriámat azonban bolhává zsugorította a kisbetűs rész, hogy minden 10 (esetleg 12) évnél idősebb autót évente kell majd vizsgáztatni ezután. Ez kivágta a biztosítékot. Mostantól vérre megy a játék. Az én véremre.
Az új autó persze 2-3 évet kap, de például a mi teljes járműparkunknál megduplázódik a szívásfaktor, évi átlag három vizsgáztatás helyett lett hat. Vizsgáztatni eddig sem volt öröm, a kívánatosságát sokan emlegették egy lapon mindenféle bőrlerohasztásos nemi betegségekkel. Sose tudom a vizsgáról, hogy két óra lesz-e, avagy összeomlik a rendszer, és estig tartó programmá válik-e. Nálunk olyan 20-30 ezer forint között ingadozott idáig a vizsgáztatási díj (szerelési költségeket nem számolva), szorzom ezt hattal, mondjuk, 150 ezer forintnál járok, levonom a zöldkártyák árát (a motoroknak nincs, ezért csak hármat), ezennel 125 ezer magyar pénz jobbik felét vették ki a zsebemből, plusz alsó hangon másfél munkanapot, no meg kaptam egy újabb adag stresszt.
Úgyis jól áll a TB, gondolom, a befolyt pénzekből szépen tudják majd finanszírozni a szív- és pánikbetegség-gyógyszereimet pár év múlva. Ezek tényleg idióták.
És miért pont az öreg autót kell évente vizsgára vinni? Ezekkel tipikusan elég keveset mennek. Az én kocsim általában évi 3-4000-et, a Kati Mercije 11-12 ezret, a Bianchi idén talán eléri az 1000-et, a Kawasaki se fog többet menni, a Yamahába talán beleteszek 4-5000-et, sajnos nem úgy állunk idővel, hogy sokat tudnánk motorozni. Bő húszezer kilométer az egész család használatát beleszámolva. Sok ez?
A klubomban látom, hogy tipikusan mennyit mennek ezek a régi kocsik. Valóban keveset. Ezeket évi 20-30 ezerre befogni már nemigen szokás, mert nem gazdaságos. Második autóként, hobbizni használják őket, ha főhelyet töltenek be, az csak olyan esetben lehetséges, mint nálam, ahol a motor/autó/tesztautó/tesztmotor, illetve a tipikusan kis megtett távolságok nem rónak túl nagy terheket rájuk. Ilyen futás mellett pedig nincs ideje elkopnia a fékbetétnek, kiégnie az izzónak, arányosan kevesebb ütést kap a gömbcsukló, a gumin marad szépen a minta. És hogy egy év alatt számottevően nem rohad el jobban egy ilyen autó, mint kettő alatt, az is tuti. Ha van rajta apró pörsenés, az két év múlva se lesz életveszélyes szerkezeti korrózió, ha pedig már lukas az inspekció idején, azt úgyis kivágják, és meg kell javíttatni.
Az új autókkal viszont, azokkal bizony mennek 20-30-50 ezer kilométert egy évben. Három év alatt ez két fékbetét-garnitúra is lehet, az Audik futóműve intenzív használatban simán széthullik két év alatt – ezt flottakezelő baráttól tudom –, a Renault Lagunáé egy év alatt is – ezt meg a gumis-futóművesemtől. Hetven-százezer kilométer megtétele alatt simán tönkremegy a katalizátor, japán autón szétrohad a kipufogó, olaszon elpusztul a féklámpa – ezek senkit nem zavarnak majd? Nem akarok szemétkedni, de nem az öreg autót kellene ilyen gyakran vizsgáztatni, hanem akkor már mindet, mint sok, más európai országban.
Elnézést, nem akarok rosszat senkinek, de szerintem ezt az ügyet most nagyon szemét módon akarják kezelni. És mivel az autók fele a megbüntetett (10-12 év fölötti) kategóriába tartozik Magyarországon, a lakossági visszhang biztosan nem lesz kedvező. Budapesten, meg a jobban eleresztett nagyvárosokban igen, de például vidéken gondolom már most sokan elkezdték a párnába gyűjteni a pénzt.
Ráadásul az új luxusadó is öregautó-kizáró tényezővé vált. Mert a kétéves Porsche Cayenne és a K-s rendszámú S-Mercedes tulajdonosa röhögve kifizeti majd, neki ez aprópénz. De hogy ezek után mit tesz az autójával egy régi Opel Omega Lotus, Mercedes-Benz 280 E (tudják, a ződcséges nagy benzines változata), Maserati Shamal tulajdonosa, azt nem tudom, mert kifizetni a bírságnak nevezett adót valószínűleg nem tudja majd. Pedig utóbbiak tipikusan azok az autók, amelyek az év 350 napjában garázsban pihennek, és ha mennek, akkor sem sokat. Ugye nem gondolja senki, hogy ezek koptatják rommá az utakat, füstölik tele a környezetet? Ugyan már, látott valaki mostanában ilyen autót menni az utcán?
Értem én a célzást, hiszen ez már nem célzás. Akármilyen jó műszaki állapotban van, bontóba minddel, ami öreg. Vegyek új autót, szeressem meg a műanyagot, járjak szakszervizbe, álljak be a hitelgazdák sorába, rendnek kell lennie, kérem. Ezúton köszönöm, hogy elmagyarázták nekem.
Véleményét mondja el blogposztunkban.
