Múlt héten megbukott az egyik legjobb tanítványom a forgalmi vizsgán. Ebben önmagában még nem lenne semmi érdekes, bosszankodhatunk együtt, és kérhetünk új vizsgaidőpontot, persze. Bosszankodtam is – Kata messze a legkörültekintőbb, technikailag is leginkább feddhetetlen tanulóm, akit öröm volt végigkísérni a folyamaton. Akkor mégis mi volt a baj?
Egyetlen pillantás. Egyetlen olyan pillantás, ami pont egy életbe kerülhet, és ezen a héten nézhettük meg a hírekben, hogy került is. Kata a majdnem-tökéletes párhuzamos parkolását javította ki éppen, vagyis javította volna – csakhogy a vizsgája ebben a pillanatban ért véget, ugyanis enyhén kitolta a kocsi orrát előre, mögöttünk pedig egy motoros érkezett, akit nem vett észre. Éppen olyan zöld Kawasaki, mint a múlt hét tragikus balesetének főszereplője. A motoros időben kikerült minket, baj nem történt, de ha az ember nem néz oda, akkor történhet, és történik is.
Bosszankodtam, igen, hát ki szereti, ha egyetlen mozdulaton megbukik a gyönyörűen vezető tanítványa, de valahol mégis örültem a dolognak. Kata nagyon felelősen és belátóan fogadta ezt a bukást, és ő meg fogja jegyezni, hogy nem üres szónoklat volt az oldalra mozdulás előtt oldalra nézésről szóló intelem. Hülye módon egy kicsit örülök a biciklis vagy motoros miatt bevésett bukásoknak – így legalább egy jó időre megmarad, hogy miről van szó, ők talán jobban megjegyzik, amiről valószínűleg minden oktató rongyosra tépi a száját.
A múlt héten tragikusan elhunyt egy motoros a Soroksári úton miután valaki kihagyta ezt az egyetlen pillantást. Nem tisztem a vétkes sofőrt szapulni, és nem lennék most a helyében sem. De vörös betűkkel vésném fel mindenhová, hogy
NÉZZETEK RENDESEN OLDALRA BESOROLÁS ELŐTT,
az isten szerelmére már.
A baleset áldozata egy negyvenegy éves, háromgyerekes apa volt, aki szabályosan közlekedett.
Az ő balesete hatására a napokban bejárta a sajtót, hogy egy dunavarsányi autósiskola felfüggeszt mindennemű motoros oktatást a jövőben – egész egyszerűen ilyen körülmények között (és itt a poszt írója kitért az utak dermesztő állapotára is, ami motorosként mondanom sem kell, hogy mennyire balesetveszélyes) alig meri az ember magára venni azt a felelősséget, hogy kezdő motorosokat engedjen ki az utcára. Mélységesen érthető és átérezhető az iskola vezetőjének döntése.
Motorosként a városban az élet még mindig dzsungelharc, nem elég a kátyúkat kerülgetni, az ember tudatában folyamatosan benne kell, hogy legyen, hogy ki húzza majd rá a kormányt, ki áll meg előtte index nélkül, és a többi.
Szintén a héten hunyt el a Harley-fesztiválra érkezett hölgy a Kerepesi úton. Megijedt a szomszéd sávból átsorolásra készülő, indexelő autótól, és elrántotta a kormányt Csoportokban olvasom a kommenteket, rossz szokásom az ilyesmi. Aki ijedezik, ne motorozzon – írja valaki. Baromi dühös lettem. Tényleg? És hogyan intézzük, hogy az ilyen történetek hatására ne ijedjünk meg egy átsorolási szándéktól? Ha nem ijedünk meg, akkor meg az lesz a baj – a hülye miért nem látta előre.
Egész héten nem motoroztam, pedig szinte mindig azzal járok a városban, pláne, ha jó idő van. Rossz érzésem volt. Akkor tettem le utoljára egy hétre a motort, amikor az Árpád hídon láttam, amint épp letakarnak valakit. Ugyanolyan cipő hevert mellette, mint amit én viseltem. Egy hétig rázott a hideg.
Mindig tudtam, hogy ha más tesz egy rossz mozdulatot, egy kicsit nem néz oda, akkor már vége is az egésznek, de ez a tény ritkán van ennyire szem előtt. Mindig arról szól a fáma, cikkek, kommentek, hogy a motoros hol hibás, minek ment oda, biztos cikázott az autók között, biztos elmebeteg módjára száguldozott. Ki tagadná, hogy hány ilyen van, én is fel tudom hergelni magam egy-egy kisebb hétvégi túrán motorostársaimon, és van, hogy azzal a gondolattal érkezem haza, hogy zakkantak ezek egytől egyig.
De a sok savazás, kommentelés és jobbantudás tengerében elvész a lényeg, és a lényeg az, hogy a másikra és magunkra akkor is vigyázunk, ha történetesen a másik fél zakkant. Legalább annyi legyen az autós fejében, hogy ha zakkant is, ne én öljem meg.
Meggyőződésem egyébként, hogy vagyunk bőven elegen olyan motoros közlekedők is, akik nem vagyunk se zakkantak, se elmebeteg gyorshajtók, se pofátlan disznók, hanem a közlekedő társadalom, a város, az ország részei, a rémes hírek ellenére egyébként egyre többen és egyre láthatóbban.
Mégis az az érzésem, hogy a közlekedésnek maximum megtűrt szereplői vagyunk, autózni alapvetés a legtöbbeknek, a biciklisek számára is (hála istennek) egyre több az infrastruktúra, egyre inkább részei a közlekedési közbeszédnek, még az ilyen témájú veszekedéseknek is. Autó vagy bicikli, mindig ez a kérdés, a kettő között pedig ott van a töméntelen motoros, robogós, akik a mai napig csak szubkultúrának, csodabogárnak vannak tekintve.
Mi lenne a megoldás akkor arra, hogy sokan ahogy nagyjából és hellyel-közzel megtanultak együtt élni és mozogni a városi biciklisekkel, lassan tanulják meg, hogy ha tetszik, ha nem, motorral is sokan járnak, ami pedig máshogy mozog és máshogy látszik?
Tízből vajon hány ember tudja, hogy a buszsávon ne csak a buszt figyelje?
Tízből vajon hány sofőr tudja, mibe kerülhet egy motorosnak az, ha jelzés nélkül eléfékezünk?
Tízből vajon hány autós tudja, milyet és mekkorát lehet esni motorral, és hány négyzetcentiméter bőre marad az embernek, ha csúszik az aszfalton húsz métert?
Sok motoros veszélyforrás, és maga sem méri fel, mivel játszik ezres sportgépeken strandpapucsban száguldozva a Hungária körúton, ez tagadhatatlan.
De nem róluk van most szó, hanem a társaság felelősebbik feléről, aki akár csak hatékonyan akar közlekedni, akár pizzát szállít, akár csak szereti ezt az életérzést, nem érdemli meg ezt az egészet. Hogy úgy tekintsenek rájuk, hogy ne legyenek ott, dögöljenek meg, kapuzárási pánik, mit szlalomozik, mit brümmögtet a piros lámpánál, csak a baj van vele, normális ember autóval járjon, na de a pizzát azért hozzák ki gyorsan, dugó meg legyen a városban minél kevesebb.
Hogy legyen minél kevesebb dugó a városban, ha mindenki, aki kiszállna az autóból, és motorra vagy robogóra ülne, aláírja a halálos ítéletét?
Mégis mibe kerülne oldalra nézni egy kicsit?
Hallom más oktatóktól az olyan történeteket is, (szerencsére ebben még nem volt részem, de valószínűleg lesz még), hogy jönnek a szülők, számonkérnek, miért nincs még jogsija a gyereknek, biztos csak lehúzzák pénzzel, megbukik hülyeségeken, letesszük a pénzt, de ide a jogsit, elemi jog, minden kis taknyosnak jár.
Mennyire tudatosul vajon az emberben, hogy mivel játszik? Hogy minden kis taknyosnak néhány másodpercbe és egy rossz mozdulatba kerül gyilkossá válni? Vagy akár a tapasztalt taxisnak is, mint láthatjuk.
Fel se vesszük a napi hírekben özönlő közlekedési baleseteket, talán csak azok, akik közvetlenül ezzel dolgoznak, vagy akik érintettek valamelyik tragédiában. Unalmas papolásnak, szőrszálhasogató intelemcsokornak tűnik az összes duma körülnézésről, biztonsági övről, indexről. Tényleg kell, hogy mindenki akkor kezdje komolyan venni a legalapvetőbb dolgokat, amikor már megölt vagy tolószékbe küldött valakit?
Siet az ember, oké. Meg megy a zene is, elgondolkodik ezen-azon, mindenkinek a saját baja a legnagyobb, igen, meg a gyereket is meghúzták vezetésből már megint, mert ilyen hülyeségen pitiánerkedtek, hogy index, értem én. De szerintem a börtönkoszt azért ennél rosszabb egy fokkal, meg ott aztán légkondi sincs.
