Filmkritika: Gran Turismo — 2023.

A kritika nagyrészt spoilermentes.

Mivel a régi Gran Turismo játékokat kedvelem, kicsit azért reméltem, hogy egy értelmes filmet rittyentenek belőle. Éppen ezért csigázott fel Neill Blomkamp neve: a nyers és durva Elysiumot nagyon szerettem, az űrlényes társadalmi metaforát, vagyis a District 9-t pedig egyenesen kiválónak tartom. Az eddigi, nagyrészt kőkemény filmjeihez képest egy könnyednek ígérkező, autóversenyzős film merőben más műfaj, így hát kíváncsivá tett, hogy mit tud kihozni belőle a Dél-afrikai rendező.

A játékadaptáció ingoványos terep: a remek történetű játékok általában túl hosszúak ahhoz, hogy filmként jól működjenek, ezek sorozatként szokták jól kiadni - lásd Witcher és Last of us. Azonban az izgalmas alap egy filmhez is elengedhetetlen, hiszen anélkül szinte biztosan súlytalan lesz az eredmény. Mivel a Gran Turismókban nincs emberekhez kapcsolódó sztori, a klasszikus játékadaptáció szerencsére fel sem merült, helyette egy valós, a játékhoz kapcsolódó történetet dolgoztak fel. A Gran Turismónak tehát csalóka a címe, hiszen nem egy megfilmesített játék, sokkal inkább egy — nagyon erősen — kiszínezett életrajzi film.

A történet főhőse az autóversenyzésért rajongó Jann Mardenborough, aki a brit gamer tinik átlagos életéből a GT Academy-n keresztül eljut egy valódi versenyautó kormánya mögé. Bár apja a sport felé terelné, aggódik érte, Jann kitartóan tolja a Playstationön a Gran Turismót a szobában és a haverokkal egy kávézóban. Eközben a világ másik felén a feszült marketingest, Danny Moore-t alakító Orlando Bloom teljes erővel győzködi a Nissant, hogy válogassanak a játékon keresztül fiatalokat, akiket aztán egy kemény képzés után betolhatnak egy versenysorozatba.

A film tempója már az elején is feszített, de ott pörög fel igazán, amikor Jann végül bejut a GT Academy-re, megelőzve ezzel kilencvenezer kitartó gamert. Itt jön a képbe Jack Salter, a kiégett szerelő, aki korábban profi autóversenyző volt: ő vállalja, hogy igazi versenyzőt farag a puhány fotelkrumplikból, akik nyilvánvalóan semmit nem tudnak erről az egészről. A David Harbour alakította maximalista Salter a végletekig hajtja a fiatalokat, hogy lehetőleg ne öljék meg magukat — és mást —, amikor ölre mennek a többi, tapasztalt pilótával a pályán.

A film ügyesen mutatja be a srácok küzdelmét a profi sporttal, és szépen rávilágít, hogy a kontroller mögül elképzelt világ a legtöbbször mennyire más, mint a valóság. A történetről nem is árulnék el többet, hiszen aki nem ismeri Jann sztoriját, annak az előzetesben is sokat szereplő GT Academy utáni szál bőven tartogat majd meglepetéseket.

Drámai és heroikus pillanatokból nincs hiány: az alkotók amit csak lehetett, maximálisra tuningoltak, hogy a néző pulzusát magasan tartsák. Mindez azonban végtelenül kiszámítható, és a feszültségkeltés olykor üresnek érződik, hiszen mindig sejtjük, hogy melyik esemény végül merre viszi tovább a sztorit.

Személyes ellentét, harc és egóméregetés is akad bőven: Jann menedzseli a hirtelen érkező hírnevet, csatázik a versenytársakkal, de legfőképp saját magával, hiszen a szobában szerzett önbizalom hamar elporlad, amikor a tét is kézzel fogható. A főszereplővel szemben álló karaktereket meg se próbálták árnyalni: nagydumás ellenfél, gonosz, pökhendi, gazdag csávó arany Lambirghiniben és a kihagyhatatlan, cinikus öregek, akik márpedig jobban tudják.

Szerencsére a film főleg Jannra, és az edzőjére, Salterre fókuszál: innen nézve kimondottan jó döntés, hogy nem bonyolították túl a mellékszereplőket, akik így pont annyi időt kapnak, ami a két főszereplő mellett indokolt. Az viszont baj, hogy az írók nem szántak elég időt a párbeszédekre, amik sokszor idegesítően szájbarágósak, ellenben annál közhelyesebbek. Ez nagy kár, mivel Salter és Jann kapcsolata így felületesebbnek tűnik, mint amilyennek a film szerint lennie kéne.

A színeszek közül egyértelműen kiemelkedik David Harbour, aki sok felejthető szerepe mellett a Stranger Things Jim Hoppereként remekelt, és a Gran Turismóban is toronymagasan elviszi a show-t. Tökéletesen hozza a kemény, de korrekt trénert, aki fokozatosan jut el odáig, hogy maradéktalanul megbízzon a tanítványában. Ő a film egyetlen olyan figurája, aki minden egyes jelenetben hiteles marad, és minden pillanatot tökéletes arányérzékkel old meg.

A Jannt alakító Archie Madekwe játéka kevésbé meggyőző: szerény, visszahúzódó srácként még pont jó, de a szárnyait bontogató, az önbizalmát összeszedő versenyzőként már felemás. Kár, mert vannak olyan pontok, ahol pont ő tudta volna megtölteni élettel a szituációt, de ez mégse történt így. Izgága marketingesként Orladno Bloom se olyan kiváló, mint tünde íjászként: többször szimplán túltolja, és nem úgy, ahogy az hiteles lenne. Egyikük se klasszikusan rossz, de ennyire fontos szereplőként egy picivel több mélységet vártam volna tőlük.

Ha már a párbeszédek olykor botladoznak, kárpótol az operatőri munka és a képi világ. A Gran Turismo végig baromi jól néz ki, és nem csak szépen vették fel, a dinamikája is elsőrangú. Szinte tényleg érezni, ahogy mellettünk zúznak el a GT-R-ek, súlya van, ahogy a gumifalba fúródik egy autó, abszolút le a kalappal a látvány előtt. Ezt feldobták sok nagyon ütős — és pár hasonlóan béna — CGI-elemmel is, ami egyben kitekintés a játékokra: nagyon menő, ahogy Jann körül alkatrészeire bomlik az autó a pályán, vagy ahogy a szobájában a képzelete szerint felépül. Fontos adalék, hogy a film lehetett volna bénán reklámszagú, hiszen a Playstation, a Nissan, a Sony, a Gran Turismo és a Polyphony Digital végtelen mennyiségben jelenik meg benne, de a sztori miatt mégse hatnak ezek tájidegennek.

A képi világot pompásan aláhúzza, hogy a hangok is hibátlanok: a GT-R-ekben tényleg úgy üvölt a V6, ahogy igazából, és a 911 GT3 RS se sorhatosként szól. Erre valószínűleg tudatosan figyeltek, hiszen a játékokban is nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy az autók amennyire csak lehet, úgy szóljanak, mint az igaziak. Aranyos geg az is, hogy felhasználtak pár olyan hangeffektet is a filmhez, amiket egy az egyben a játékokból vettek át, ez pedig biztosan mosolyt kanyarít a rajongók arcára.

A végére hagytam a film egyik legnagyobb pozitívumát: a ritmusa tökéletes. A tempója szinte végig pokoli gyors, de nem hagyja le a nézőt, végig követhető és feldolgozható marad. Üresjárat kevés van, egyedül a film kétharmadánál van egy lélegzetvételnyi lassabb rész, de az is szépen illeszkedik az összképbe. A feszes ütem alá dolgozik az is, hogy maga a sztori egyszerű, és a történetvezetés is teljesen lineáris.

Valamit mégiscsak tud ez a nagyrészt Magyarországon forgatott film, hiszen a nyilvánvaló hibái ellenére rohadtul élveztem. Igen, a színészi munka olykor nem tökéletes, ahogy a párbeszédek is harmatosak, sőt, a szereplőknél is láttunk már kidolgozottabbakat. Ugyanakkor a sztori izgalmas és életszagú — hiszen félig igaz is —, Jann és Salter szimpatikus figurák, őszintén lehet nekik drukkolni, és bár a film kiszámítható, mégse érdektelen. A kemény munkáról és tehetségről megfogalmazott üzenet aranyosan motiváló, még úgy is, hogy a tálalása nagyon szájbarágós. Mindezt aláhúzza a szinte végig elképesztő tempó, a szuper képi világ és a klassz autók.

A Gran Turismo nem akarja magát többnek mutatni egy versenyzős filmnél, és egy percre se akarja magát komolyabban venni a kelleténél. Éppen ezért egy váratlanul élvezhető alkotás, ami összességében pozitív csalódás lehet bárkinek, aki egy laza, de pörgős kikapcsolódásra vágyik, és szereti a témáját is. Én tuti megnézem még párszor.

Mivel szokás pontozni: 7/10

A Gran Turismót még elcsípheted moziban - a látvány miatt abszolút érdemes -, illetve meg tudod nézni az Amazon Prime és az Apple TV-n streaming-platformokon.

Képek forrása: Sony Pictures, Intercom