Péntek délután még a szerkesztőségi listát szpemmeltem szét, mert a gumijaimról kiderült, hogy az egyik szálszakadt, az előre rakottak meg még korábban hátul féloldalasra koptak, ezért oda az egyenesfutásom. Készültem én korábban, de ez valahogy kimaradt.
Szerencsére lett négy megfelelő méretű abroncs, de előbb még ki kellett logisztikáznunk Csikóssal a Pontont a Hungaroringre. Ahogy besoroltam Csikós mögé (hogy hátulról védjem), rádöbbentem, mennyi idő telt el, mióta utoljára előttem gurult a Ponton. Basszus, három év után, végre megint láthattam a vén szaros seggét. Mármint a Mergára gondolok. A pénteki naplementében annyira jó volt nézni a környezetéből ennyire kilógó, aranyosan duci testét. Csak közben besötétedett, gumim meg még nem volt.
Irány a Szentmihályi úti éjjel-nappali gumis. Találtak nekem négy egyforma, még mély mintázatú, de öreg, repedezett gumit. A garnitúra Firestone Fuel Savert aznap szedték le egy autóról, igazából utcai használatra már senki nem tenné fel szívesen az autójára - tehát nekem a ringre pont jó lesz. Mondjuk úgy, jutányos áron megkaptam őket, hiszen csak a szerelésért fizettem. Hálás voltam, a srácok megmentettek, de hogy mire jók ezek a gumik, másnap derült ki.
Szombaton úgy mentem fel az első körökre, hogy ízi-ízi, csak nyugodtan. Korábban jót röhögtünk a Becsületesneperrel, hogy én jártam a legjobban, mert nekem fog a legkevesebbet fogyasztani az autóm – Fuel Saver abroncsokkal a világból is kipályanapozhatok. Nagy tapadásra nem számítottam, meg a fékemmel sem voltam maradéktalanul elégedett, mert bár megint javult, de még mindig lejjebb és kevésbé fog a kelleténél. Szóval arra gondoltam, csak kóstolgatom a pályát. Kell a fenének transzponder, nem méregetem én az időmet, minek. Aztán valahogy mindig elém került valaki. A hosszú tél egyik előnye, hogy sokat lehetett hóban kocsikázni, és ennek jótékony hatását most hatványozottan éreztem magamon.
Az első etap végén úgy tűnt, most jól sikerült mennem, kicsit bátrabban kezelem az autót, bár nem mindenhol megyek tökéletesen a jó íven, de az élményfaktor-kijelző mutatója az ODABASZ - jelölésen is túl lengett. Az adrenalin és a sikerélmény együttesen olyan euforikus állapotba juttatott, hogy teljesen beszűkült a tudatom, csak vigyorogni tudtam mindenkire. Csak attól féltem, a gumikat hamar fel fogja zabálni a forszírozott tempó, a nagy kerékdőlés, meg az átkozottul meleg aszfalt. Hogy megtudjam, így van-e, csak le kellett hajolnom, és megnéznem az abroncsok állapotát.
Először a hátsókat méregettem. Hááát... ezeknek semmi bajuk. Láthatóan megmelegedtek, amennyire kell, még percekkel az utolsó kör után is érezhetően ragad a futófelület. A gumi nem fordult nagyon a felni alá, az oldalfalon semmi kopásnyom. Ez eddig jó, de mi van elöl? Mi lenne? Semmi. Tökéletes. Ha megfelelően kezeltem a gázpedált, nem radírozott az orra, de nem is lett túlkormányozott, ha csúszott is a kocsi, inkább lapjával, mint az elejével vagy hátuljával. Nagyon szépen viselkedtek a kukaérett gumik, a futóművel sem volt semmi baj (ami ugye, a költséghatékonyság jegyében keményített gyári lengéscsillapítókat kapott, elöl poliuretán szilenteket, és mind a négy kerékhez precíziós flexeléssel rövidített Mercedes-rugókat).
Innentől kezdtem feladni az eredeti terveimet. Nincs kényelmes gurulgatás, meg csak úgy körözgetés bele a vakvilágba. Ide nekem egy transzpondert! Most már tudni akarom, hol vagyok béna, már kíváncsi vagyok, mennyire rossz az időeredményem. A gyengécske fék nem kifogás, majd keményen visszavágom egy-két fokozatot, olyankor a hátulja úgy belassítja a kocsit, hogy leesik a sisak a fejemről. Nincs kecmec, meg kell méretőzni.
Közben Karottánál beütött a krach, kiderült, a diffijével valami kapitális baj van. A boxuk előtt óriási tömeg, de csak a meggyötört és búskomor Bazsót, és a még nála is laposabban pislogó, addigra már 70 órája szinte folyamatosan online-üzemben lévő Powered Ákit lehetett látni a Hangyász mögött. Átéreztem a drámát, hiszen ez a nap lett volna a Hangyász diadalmenetének első állomása, mikor végre összeáll annyira, hogy megérezhessék a vele hónapok, évek óta szívók, hogy igenis van értelme újabb emberfeletti energiákat tenni az autóba, mert meghálálja. De éppen genyó módra megint kibabrált azokkal, akik vért és verejtéket nagy mennyiségben hullatnak csak azért, hogy ez a dög végre kész legyen.
A Becsületesneppertől igyekeztem távol tartani magam a paddockban, olyan átható benzinszaga volt a kocsijának, hogy megfájdult tőle az ember feje. Mégse kellett volna annyit húznom a múltkori üzemanyag-lötyögtetése miatt, mert úgy tűnik, fogott az átok. Nem volt maradéktalanul boldog. Pista és Bandi kicsi, áttetsző felhőcskéken lebegve kacarászott, a Shitgun minden előzetes aggodalom ellenér e bírta a bántást, az évekig be sem indított motor (amihez gyakorlatilag hozzá sem nyúltak) egyetlen ütemkihagyás, kékes olajfüstpamacs nélkül dolgozta végig az első menetet. Oké, ennyire béna kiállású autót régen láttam, ez tény.
Már nem is tudom, ki írta az első fotók megjelenése után a szerkesztőségi listára, hogy a kocsi konzervdobozokon gurul (Kopasz jegyezte meg ott, helyben, hogy mik azok a májkrémes dobozok? - Pista). Bandi maradék, elhanyagolható mennyiségű kaucsukból gyártott, babakocsikénál is kisebb méretű abroncsain gurult elöl az autó, de talán éppen ezért, a kezelhetőség a srácok szerint példás volt. A kiállás meg ilyenkor le van tojva, a lényeg, hogy kanyarodjon és fékezzen úgy, ahogy kell. Azzal meg ne foglalkozzatok, drága Pistám, hogy csak azért nem köröztelek le titeket, mert utascserére ki kellett mennem a boxutcába. Tudom, tudom, hűtőkör volt...
Transzponderrel az ablakomban mentem pár kört egyedül, aztán utasom is akadt. Nagyon messze vagyok még a 2:20-as, sőt a 2:30-as időtől is, de a 2:36.925-ös legjobb köröm már olyan, amivel a csoport közepének első felébe simán befértem. Még a III. vagy IV. csoportban sem ez lett volna a legrosszabb köridő. Van még bőven hová fejlődni, ez nem kérdés, csak most már legalább tényleg azt érzem, van fejlődés. Sosem lesz enyém egyetlen csoport legjobb ideje sem, de ha a saját teljesítményemet felül tudom múlni, az már bőven jó nekem.
A két etap közt gyorsan hazarohantam a W108-ért, mert azzal is terveim voltak (köszönet a fuvarért Kovács Robinak). Furcsa volt közvetlenül a pálya-zúzás után a katedrálist kormányozni, de kellemesen megnyugtató érzés a medvecukor vastagságú kormánnyal hajóskapitányként irányítani.
A dög melegben megittam vagy négy liter vizet, meg két fagyit is kellett vennem, mert megfőttem volna. A napszítta bézbólsapimat újra és újra vízbe mártottam, így próbáltam az agyvizemet megóvni a felforrástól.
A szerszámaimat és az emelőt reggel ki- és este bepakoltam, egyetlen egy csavart sem kellett meghúznom a Sierrán. A vízhőfok-mérő mutatója folyamatosan középen állt, az olaj egyszer sem hígult el, semmi, de az égvilágon semmi esemény nem történt az autóval. Még gumit sem kellett cserélnem, pedig biztos, ami biztos alapon vittem tartalék kereket, meg gumit is. Az öreg Firestone-ok annyira jól teljesítettek, hogy volt utasom, aki még meg is jegyezte, mennyire tapadnak. Persze, ez csak mérsékelten igaz, de a futómű-gumi összeállítás most nagyon jól működött (a lehetőségekhez képest). Nem jártam sóderágyban (az kicsit mondjuk, hiányzott). És a nap végén még a Hangyász is tudott viszonylag hegyeseket menni, láthattuk Karottát boldogan, ujjongva a kocsija mellett ugrálni – mi kell még?
Este, amikor megint besötétedett a mogyoródi dombok felett, csak néztem az öreg bontószökevényt, akinek bár nem volt olyan főnix-szerű a feltámadása, mint a Shitguné, de épp csak hogy megmenekült a zúzdából, szóval nézegettem, és megpaskoltam a seggét. Jó pacika, szép pacika. Bár nem kímélem, de szeretem. És az az érzésem, ez neki így most jó. Hiába áll néha hetekig, ennyire jót sosem tombolhatott korábban. Hiszen csak egy családi kombi volt világéletében, soha egyetlen tizenéves gyerek nem fordult meg utána, hogy de szívesen kenné neki. Most meg, túl a második ikszen, ami autóéletben már igazán jelentős, igaz egy szívátültetés után, de úgy táncol, mint a fiatalok. Vagy még jobban.
