Húszéves elmúltam, amikor megvásároltam az első autóm, egy öreg
kétütemű
Trabantot. Talán
pont ezért tetszett annyira a Skoda Favorit 136L, amit egy évvel
később vettem. A Trabihoz képest nemcsak tágas, csöndes
luxuslimuzin volt, de fergeteges sportkocsi is egyben. Az én szememben
a
Samarával vállvetve
ez volt a két legvagányabb szocialista modell. Már-már sportosan
néztek ki – legalábbis nekem úgy tűnt –, pláne, ha az akkoriban divatos
műanyag spoiler-szettet is megvásároltuk hozzájuk.
Ennek azonban bő tíz éve, a Favorit ma már pontosan annak
látszik, ami; egyszerű tömegautónak, aminek a gyártásánál
a legfontosabb, sőt talán az egyetlen szempont az alacsony
előállítási költség volt. Bizonyítékokat nemcsak a dísztelen,
unalmas karosszérián, de az utastérben is találunk bőven.
A műanyagok borzalmasak, a díszítések inkább viccesek, mint
szépek; mint valami rosszul sikerült tréfa. A kormány
természetesen műanyag és virsli – nem a tesztelt modellben, abba
sportkormányt rakott a tulajdonos – a váltó gombja pedig
valami egészen szörnyű, gumírozott, puha izéből készült, ami egyáltalán
nem bírta a strapát; először elkezdett morzsolódni, idővel le is
tört.
Mókás ma beleülni egy Favoritba, nézni a rettenetes illesztési
hézagokat, hallgatni, hogy lötyög, zörög minden, megfogdosni
a kifehéredett műanyagokat, de együtt élni vele, nos, azt nem
szeretnék. Nem úgy Gábor, a tulajdonos. Ő másképp gondolkodik.
Volt kábé háromszázezer forint a zsebében, ki kellett jönnie
ennyiből. 200-ért vett egy Skodát, 100-ért helyrepofozta –
a rohadást kellett megállítani, kellett pár új szilent meg más
apróságok – és azóta használja boldogan. Még szereti is a maga
módján.
A Favorit indul télen is, jó a fűtése, nem kell benne fázni,
nem állt meg, nem hagyta ott soha, nagyobb összeget az óta sem költött
rá, és nagyjából nyolc litert eszik városban, ami teljesen elfogadható.
Persze költeni lehetne rá bőven, kopik, használódik, öregszik
mindenhol. Legsürgősebben talán a lengéscsillapítókat kéne
kicserélni, félig halott már mind a négy. Kérdés, hogy lenne-e
értelme foglalkozni vele; félő, hogy nem, épp elég volt a vételár
felét pluszban kiszórni az ablakon.
A tesztút alatt remekül szórakoztam, de közben minduntalan azt
éreztem, mintha folyamatosan idegesítene valaki. Persze nem valaki,
hanem valami idegesített, nevezetesen a borzalmas üléspozíció.
A kormány természetesen fix, az ülés is csak előre-hátra mozog, és
képtelenség úgy összehozni a kettőt, hogy minden jó legyen. Olyan,
mintha a tervezéskor egyáltalán nem merültek volna fel ergonómiai
szempontok; legyen benne ülés, oszt' jóvan.
Szoktunk néha panaszkodni, hogy túl magasan ülünk, hogy túl kemény
az ülés vagy csak kis spektrumon állítható a kormány, de az
igazság az, hogy bármelyik új autóban szívesebben üldögélnék órákat,
mint ebben. A Favoritban egyszerűen szörnyű pozícióban áll az
ülés, akárhogy cibáljuk, akárhogy fészkelődünk – túl magasan ülünk, és
a kormány sincs pontosan középen. Az utazási komfortot tovább
rontja a hangos motor. Hangszigetelés nincs, ezért az ósdi
egyhármas zakatolása, szelepeinek őrült csattogása elkíséri az utasokat
a hosszú úton. Nem állítanám, hogy gyorsításkor nem lehet
beszélgetni, de már alacsony fordulaton is sokkal rosszabb
a helyzet, mint bármelyik modern autóban.
Hamar megszoktuk a kapitalizmust. Nem telt el még húsz év sem,
máris köpködünk azokra az autókra, amiket egykor szerettünk,
használtunk éveken át, sőt még vágytunk is rájuk. Én úgy örültem,
amikor megvettem a kávébarna Favoritom, mintha Ferrarit vettem
volna, úgy éreztem, megy, mint a golyó, és ha nem is nyugati, de
azért majdnem nyugati autó. Revideálnom kell a véleményemet.
A Favorit nem nyugati autó, a tesztelt példány kortársai,
vagyis az 1990 környékén gyártott Golfok, Kadettek, Escortok sokkal
kulturáltabbak, kényelmesebbek és csendesebbek voltak.
Sok jó tulajdonságról nem is nagyon tudok beszámolni. A futómű
gyatra, főleg a tesztelt darabban az öreg gátlók miatt,
a fékek erőtlenek, a váltó kis jóindulattal közepes. Legalább
a karburátoros motor nem vészesen gyenge, és elég
kiegyensúlyozott, mint minden nyolcszelepes. Versenyezni nem kell vele,
de a városi közlekedéshez bőven elegendő a 60 lóerő.
Régen, amikor ezekben a motorokban még nem
egy-két-háromszázezer kilométer volt, simán lehetett nyomni
a Favoritnak – én legalábbis az óra tanúsága szerint többször is
huzamosabb ideig százötven feletti tempóban utaztam a Balaton
irányába, vagy éppen visszafelé. Ma már a kíméletes 110-nek motor,
tulajdonos egyaránt jobban örül, és akkor talán nem esik szét szegény,
és kibír még pártízezer kilométert anélkül, hogy a gazdájának
nagyobb pénzösszeget kéne áldoznia rá.
Mondják, felmelegítve csak a töltött káposzta jó, nekem sem
sikerült újra beleszeretnem a Favoritba. Legnagyobb előnye talán
az, hogy öten el lehet férni benne anélkül, hogy folyamatosan
hányingerünk lenne a klausztrofóbiától, és még a csomagoknak
is marad 240 liter helyük. Az utastér nem tágas, de annyira nem is
kicsi, ha hosszabb távot kell megtenni, sokkal inkább a Skoda,
mint a
Tico, de még inkább
bármi, ami új és gurul.
Kár, hogy ennyiért nem kapunk autót. Kétmillió alatt szinte semmit
sem árulnak manapság, még a legkisebbeket, legbénábbakat,
legfapadosabbakat is efölött vesztegetik. Marad hát a hitel, vagy
a fejvakargatás, aminek a végén biztosan sokan jutnak majd el
a Favorithoz. Két-háromszázezerért már elérhető egy öreg, de
használható példány, de még tán százhúszért is. Biztosan meg is lehet
szeretni, végül is Gábor is megkedvelte a sajátját.
További cikkeink
