Rajságon innen, szopóhoz közel
GMC Vandurát vezetni európai szemmel borzasztó. Európai szemmel, figyeljünk oda erre, hiszen tudjuk, hogy alkotóinak édes mindegy volt valami Európa, nem beszélve a piacról. A létraváz és a mázsás hátsó merev híd ugyan nem ismeretlen az itteni gyártók előtt sem, mégis, egy korabeli Transit vagy Mercedes Sprinter (na jó, az 95-ben friss volt még) kanyarvadász adrenalinbomba a GMC-hez képest. A Vandurát ugyanis nem vezetjük, kormányozzuk. Jó előre megfontoltan, végiggondolva az egész útvonalat, a jövőnket, hogy hová és hogyan szeretnénk eljutni. Mint mondjuk a Tokio Maru tankert.
Nem beszélve arról, hogy a beltéren végignézve valahogy nem tudjuk az 1995-ös számot mint gyártási évet elképzelni, csak csendben motyogjuk magunknak: kilencvenöt kilencvenöt kilencvenöt, de az ég egy adta világon semmi nem utal erre. És mégis, van ember, aki ezért pénzt adott új korában, ezen a kontinensen. Legalábbis a felépítmény feliratai erről tanúskodnak. Vajon ki lehetett az? Egy üzletszerű kéjelgésből profitáló leányotthon menedzsere? Egy vérbeli, elöl rövid-hátul hosszú Schalke 04-rajongó? Vagy valaki, aki tényleg úgy gondolta, hogy ez az amerikai...ööö...egyterű működni fog itt, a kicsiny Európában?
A facsavarok, barkácsbolti zsanérok, a deszkák és az érzés... Az érzés, hogy dekopírfűrésszel csókolta homlokon a múzsa a General Motors hétvégi csináld magad szakkörét. Lett belőle kredenc, szekrény, borítás és tető, csillár pontfényekkel! Mert kell, oda ez kell, pufi plüss, mint otthon, a tévé előtt, klíma és hely, hely, sok hely. A helyváltoztatási képesség abszolút másodlagos, minek is gondoljanak rá, ha jó esetben háromszor kell mozdítani a kormányon Los Angelestől Chicagóig és ebben már benne van két tekerés a ki-be parkoláskor. Minek is bonyolítani? Van egy teherautónk, ami csótányokat megszégyenítő mennyiségben árasztotta el Amerikát, egy igazi faék, mit faék, vaskocka! Csináljunk belőle buszt olcsón. All right, Tex, csapjunk a lecsóba!
Tagadhatatlan, vannak benne autóra emlékeztető dolgok, sőt, mi több, két igazi raj featúrával villanthatunk, hadd nézzen az egész gettó. Először is ugye az ikonikus Chevy small block, ami olyan szinten klasszikus, hogy száz év múlva farkasszemet néz majd Mona Lisával a Louvre-ban. Nem lehet megunni a hangját, a bősz röfögés olyan igazi, felajzott kan disznós. Amikor a gázpedálra lépünk, szanaszét hallatszik, hogy nem szarral gurítunk, a 200 lóerős V8 még ebben a tákolmányban is hozza a tőle elvárhatót, alanyi jogon jár hozzá a Scarface-szerű „na mi van csírák?” nézés. De a legjobb, amikor beindítjuk és felhörren. Aztán leállítjuk, csak hogy újra beindítsuk. Aztán megint és megint. Király, de indító-porcosodás miatt (Start-up erectionnek hívják ezt szakmai körökben) még nem vett senki autót.
A másik dolog, ami miatt a panel koronázatlan királykobrái leszünk, az a kormányváltó. Naná, hogy fallikus szimbólum ez is, de annak mega. Instant Burt Reynolds-, Paul Newman fíling, ahogy bepattanunk a Chevynkbe (na jó, GMC, de idehaza minden amcsi autó Chevy), és mélyen a helyi húsok szemébe nézve átbökjük a botot. Aye, eat this, bitch! Azt hiszik Mike Delfinót véletlenül mutatják, mikor végez a melóval és elhajt? Ne legyünk naivak. De még ez sem igazi érv a GMC mellett a Nagypolszkival szemben.
(Ó, jaj, kilépő output akart az lenni beviteli input helyett, elnézést, meghülyített a meleg.)
Nehéz érvet találni, de ha mindenáron indokolni akarjuk döntésünket, végső mentsvárként még mindig mondhatjuk: ez Amerika, kisöcsi. Nagy hang, nagy test, lazítás, stukker a műszerfal tetején, 66-os út meg ilyesmi. Mindezt a csöppnyi Magyarországon persze el lehet játszani, csak azt kell közben lenyelni, hogy a közlekedők harmada sittesnek, másik harmada kispöcsű hülyének tart, a maradék pedig irigykedik és fejben számolja, mennyi pénzt spórolt a dízel Fabiában, és vállon veregeti magát. Ezt a buszt kizárólag az amerikaiautó-mániások értékelik, olyanok, mint mostani tulajdonosa.
Bulinak persze jó buli, bevágni a haverokat a süppedősbe, hűteni a sört a hűtőben, menet közben NASCAR-t nézni a tévében, kifújni minden suzukis szeméből a csipát a piros lámpánál egy-egy gázfröccsel, ideig-óráig szabad rednecknek lenni. Azt már persze csak mi tudjuk majd, hogy a rajságunk függönye mögött valójában eltorzult arccal markoljuk a kormányt, 90 fölé nem gyorsítunk, és minden kereszteződésben imádkozunk, hogy mindkét sáv üres legyen. És hogy ki ne ugorjon elénk egy kóválygó szarvas az erdőben, mert a hirtelen kormánymozdulatra úgy tetőre rakjuk az egész hóbelevancot, hogy azért a filmgyár sokat fizetne, de most nem. Most csak a fingnyi pléhlemez meg a sok füstüveg roppan össze, a ránk szakadó létraváz pedig bevégzi a munkát. Megdöglött a ló.
De nehogy azt higgyék, ez a potenciális vásárlók közül bárkit is elriaszt. Fenéket! Bár már nem Vandurának hívják, hanem Savana a neve, 28 475 dollártól már kapható, és ha azt hiszik, bármi is változott 95 óta, tévednek. Mert minek? Jó ez a kövület így is, a GM meg csak süllyed, halkan, lassan...
Egyetért? Vitatkozna? Véleményét mondja el blogposztunkban.
