Fehérgalléros regadócsaló

Akit a műszaki finomságok érdekelnek, annak Papp Tibi remek írását ajánlanám, mindenki másnak legyen elég annyi, hogy az S400 BlueHybrid egy alibihibrid. Nem mintha egy luxuskocsitól remélnénk a világmegváltást, de a 15 kW-os elektromotor és a 205 kW-os teljesítményre képes benzinmotor aránya jól mutatja, hogy a tervezők mennyire nem az elektromos hajtásra helyezték a hangsúlyt. A hét fokozatú automatikus váltó harangjába rejtett, tárcsa alakú elektromotor inkább ügyes kiegészítő, amely indulásnál ad egy érezhető plusznyomatékot, kiváltja az önindítót és a generátort, no meg fékezéskor lehetővé teszi némi regeneratív energia visszatáplálását az akkumulátorokba.

Kizárólag elektromos mozgásra az S-osztály nem képes. Hiába 160 Nm az elektromotor csúcsnyomatéka, önállóan ez is kevés két tonna megindításához. Azért újdonságot is hozott a Mercedes hibrid rendszere: ez az első, amelybe lítium-ion akksikat építenek. A kisebb méretű, de nagyobb kapacitású elemek elférnek a motortérben, a szélvédő alatt, a normál akkumulátorok korábbi helyén – ennek is köszönhető, hogy a hibridhajtás csupán 75 plusz kilót hozott.

Menet közben az egész hibrid hókuszpókuszból alig érezni valamit, az S400 BlueHybrid nagyságrendileg ugyanúgy mozog és viselkedik, mint az alapjául szolgáló S350. Elismerem, állórajtnál fürgébben lő ki, mivel ilyenkor a gyorsulást az átdolgozott, Atkinson ciklus szerint üzemelő V6-os mellett az elektromotor is támogatja. Aztán nagyobb tempónál és nagyobb fordulatoknál eltűnik a különbség: az S400 soha nem érződik lustának, de 130 felett veszít a fürgeségéből.

Az S-osztály persze az autózás más dimenziója, hiába akad pár Sport feliratú gomb a műszerfalán, az ilyesmi legalább annyira távol áll tőle, mint 60-as, pocakosodó, topmenedzser tulajdonosától vagy épp Winston Churchilltől. Ugyan tud gyorsan menni, akár nagyon gyorsan is, de az egész tesztet az jellemzi a legjobban, hogy beszállás után rögtön átkapcsoltam a Jazzy rádióra, és ennek hangulatában ringatóztam, masszíroztattam magam négy napig. Semmi idegeskedés, semmi kapkodás, semmiféle gyors kanyarodás. A tökéletes relaxációt csupán az a folyamatosan visszatérő, bűntudattal átitatott, idegesítő hátsó gondolat zavarta meg, hogy kizárólag az én seggem A-ból B-be juttatásárért mozgatunk két tonnát, ezért dolgozik hat henger, ezért ontotta életét egy kisebb marhatelep, és vágtak ki egy fél erdőt – hogy az alapanyagigény többi részéről már ne is beszéljünk. Persze a felesleges pazarlás az igazi luxus, rövid távon élvezem is, de hosszú távon ez az én gyomromnak és lelkiismeretemnek már sok lenne. És a hibridség ezen nagyon keveset tompít.

Menet közben még fékezéskor érezni a hibrid rendszer hatásait, bár ennek sem örültünk maradéktalanul. A visszatáplálás miatt a fékerő adagolhatósága nem lineáris, a pedálérzet mesterkélt: eltelt egy kis idő, amíg megtanultunk finoman, luxuslimuzinhoz illően fékezni. Szó nélkül megáll, és ha kell, hatalmasat lassul az S-osztály, de a finomszabályozása nehézkes. Aztán a teszt végére, a benzinkútra is maradt egy csalódás: a fogyasztás.

A norma szerinti átlag 7,9 liter, de ez még úgy is hihetetlen, hogy ismerjük a norma visszásságait. A Mercedes hibrid rendszere lassításnál lelövi a V6-os motort, ha 15 km/óra alá csökken a tempó, és a fékpedál elengedéséig nem is indítja újra. A Start-Stop automatika, és a kis fordulaton plusz nyomatékot adó elektromotor sokat segít a norma szerinti ciklus teljesítésekor, de keveset a valóságban.

Nálam zömében ingázással, de néhány hosszabb kirándulással, többnyire kényelmesen, tökéletes relaxációban csordogálva fogyasztott 16,5 litert az S400 hibrid. Így Európa nyugati részén, ahol nem fehérgalléros regadócsaló, nem lesz a dízelek alternatívája. De nem is ezért készült.