A jó termék lábujjhegyen ugrálva integeti, hogy: vegyél meg! És ha vannak hibái, azt csak a pénztártól való távozás után mutatja meg új gazdájának. A Nissan Note pont az ellenkezőjét művelte velem: az első benyomás alapján bottal sem piszkáltam volna, és napok kellettek, hogy kiderüljön, igazából jó autó.
A kezdeti csalódás nagyrészt persze a reklámokkal felépített hamis képnek köszönhető. Az egyszeri család a tévében beletömte a fél háztartást, és végül még az otthon felejtett kisgyerek is befért – ezek után valami kisautónak álcázott guruló nappalinak gondoltam, ami azonnal agorafóbiás rohamot vált ki, ha nem készülök fel lelkileg. Így aztán hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy ez is csak egy átlagos, magas kisautó, és azonnal bevillant, hogy tulajdonképpen nem is szép.
A Note elsősorban azért került hozzánk ismét, mert a Nissan három év után áttolta a ma már szinte kötelező modellfrissítő kúrán. Jelentéktelen részleteken módosítottak, méghozzá úgy, hogy az összkép egy cseppet sem lett vonzóbb, sőt. Hátulról ugyanaz az unalmas doboz, mint eddig, az orr-rész gülüszemű mocsáriszörny-ábrázata viszont már nem vicsorog, inkább vigyorogni próbál. További elemezgetés helyett legyen elég annyi, hogy a legtöbb nőnemű rokonom, barátom és üzletfelem, aki látta, azonnal megjegyezte, milyen rusnya jószág. Nem lesz könnyű a Nissan kereskedők dolga, ha az asszony és a gyerekek szava is számít a családi autóvásárlásnál.
A végső érv az autó mellett amúgy sem a szépsége, hanem a kivételes helykínálata volna, de ezt sem adja elő igazán látványosan. Az első találkozásunkkor a csomagtérajtót nyitottam fel először, és komoly kétségeim támadtak, vajon befér-e a notebook-táskám. A padló magasnak és rövidnek tűnt, és csak később derült ki, hogy ez csupán a csomagtartó tárolórendszerének legfelső polca: két kivehető műanyagléc alkotja, amely alatt még vagy 20 centi hely van. Alul rejtve szállíthatók az értékesebbnek tűnő tárgyak, de ha egybefüggő térre van szükség, a két fedőelem becsúsztatható a csomagtartó aljába, így nincsenek útban. Az egyiket függőlegesen is be lehet helyezni, így két kisebb rekesz alakítható ki a csomagtartó aljában, ami kisebb csomagok szállításánál jön jól. Ráadásul a hátsó üléspad is tologatható előre és hátra, azaz a lábtér rovására még tovább növelhető a csomagtér hasznos térfogata. Limuzin-üzemmódban 280 liter jut a motyónak, de teljesen előretolt ülésekkel 437 literesre növelhető a csomagtér térfogata, ami valóban elég lehet hosszabb utazásokkor is – feltéve, ha hátul legfeljebb kislábú gyerekek, vagy gyereklábú felnőttek helyezkednek el.
Elsőre az utastér is csalódást kelt. Az üléseket – nyilván a térérzet javítása érdekében – egészen közel helyezték az ajtóhoz. Vékonyabb júzereknek talán fel sem tűnne, de a hozzám hasonló széles testfelépítésű egyedek elsőre a könyökükre csapják az ajtót, ami egyáltalán nem kellemes. Pedig hely van bőven, négy konfekcióméretű felnőtt kényelmesebben utazhat a Note-ban, mint sok kompakt személyautóban. A belső színei és anyagai alapján persze minden pillanatban érezni, hogy kisautóban ülünk, ha jól el is fér mindenki. A tesztautóban minden egyformán vigasztalan sötétszürke volt az üléskárpitoktól a műszerfal kopogós műanyagjaiig, mintha egy régi, szénporral telehintett iparvidéken járnánk, és ezt az érzést még az itt-ott felbukkanó kályhaezüst színezésű műanyag díszítőelemek sem tudták igazán feledtetni.
Ebben a lehangoló környezetben legfeljebb az az érzés vigasztalhatná a tulajdonost, hogy precíz, tökéletesen összerakott autója van, de még ez sem teljesen igaz: akadt néhány érthetetlen igénytelenség, pedig az autó nagy része tényleg minőségi benyomást kelt. Ilyen a tökéletlenül, centis réssel záródó – amúgy hatalmas és praktikus, dupla fenekű – kesztyűtartó, vagy a szélvédő alján kikandikáló szigetelőszivacs. Pedig nem zörög vagy nyiszog semmi az utastérben, nincsenek lepotyogó alkatrészek sem, kár, hogy akadnak ilyen bosszantó slendriánságok, amelyekre nem figyeltek eléggé a gyártásnál.
Használat közben aztán hamar elfelejtettem a Note tökéletlenségeit. Az összes kapcsoló, kar és tekerentyű precízen, a legkisebb lötyögés nélkül működik, minden kézre áll, és a megszokott helyén van. Bár az idejét sem tudom, mikor vezettem Nissant legutóbb, a tervezők olyan szigorúan tartották magukat a kezelőszervek szokásos elhelyezéséhez, hogy semmit sem kellett keresgélnem. A tesztautóban érintőképernyős, navigációs hifi is volt, ami szintén egyszerűen kezelhető, gyorsan kiismerhető szerkezetnek bizonyult, olyannyira, hogy szinte szükségtelennek éreztem a kormányra kihelyezett kapcsolókat.
Kíváncsi rá, hogy muzsikál a Note menet közben? Lapozzon!
