A V6-os Suzuki Grand Vitarának van egyfajta anti-hibrid – magasról teszek a CO2-re, autó vagyok, nem számítógép – bája, amit akár szeretni is lehetne. Kár, hogy autónak nem túl jó.
Nem szeretem a szabadidő-autókat. Képzeljék el, ahogy egy bozótvágó tőrrel akarják kiváltani a bugylibicskát, mert a nagyobb szerszám mégiscsak nagyobb tekintélyt biztosít. A bozótvágó bicska-pótlékként viszont szörnyű és veszélyes, ezért tovább kell fejleszteni. Kisebbre kell venni a méreteit, gumival párnázott műanyagból gyártani a nyelét és tompítani az élét.
Az így kapott öszvér kolbász szeletelésre továbbra is alkalmatlan, ezért bicskának még mindig nem jó. Viszont már egy fűszálat se lehet elvágni vele, nemhogy gyalogösvényt az őserdőben. Az új kés inkább csak egy késnek látszó tárgy, amivel csak felvágni lehet, de vágni nem. És számomra ilyenek a SUV-ok is.
A Suzuki Grand Vitara is bozótvágóként kezdte, de a mai változat már eléggé haszontalan késnek tűnik. Karosszériája önhordó, felfüggesztése elöl gólyalábas, azaz MacPherson rendszerű, hátul pedig független. Merev tengely, laprugó vagy létraváz már sehol sincs. Illetve dehogynem, a tervezői szerint utóbbit elrejtették, beépítették a padlólemezbe, de ez csak inkább egyfajta merevítés, mint valódi létraváz.
Állandó összkerékhajtás, felezővel és középső diffizárral: a terepjárók hardcore világából mindössze ennyi maradt. Ez már elég ahhoz, hogy a Grand Vitara pengéje sokkal élesebben hasítson, mint a vetélytárs cicaterepjáróké. Meg ahhoz is, hogy nosztalgikus könnycseppet csaljon az autóbuzi szemébe: mert ebben még volt anyag, ez még nem számítógép, hanem autó, igazi vasakkal, valódi mechanikával.
A nagy kérdés csupán, hogy erre vajon szükség van? Aszfalton, a mindennapokban aligha, a célcsoport ezerszer jobban jár egy igazi, RAV4, Tiguan vagy C-Crosser stílusú szabadidő-autóval. Terepre meg a Grand Vitara gyári szerelésű gumijaival inkább ne merészkedjünk. A ballonos abroncsok mintázata nem túl durva vagy tagolt, így a futófelület hamar megtelik sárral. Ez a körútra szuper, dagonyázni pocsék.
Tesztautónk vezetésének élményét azonban nem a váz vagy a futómű határozta meg, hanem a motor. A nyári modellfrissítés során új, 3,2 literesre növelt V6-ost kapott a Grand Vitara. Nem ez a titkos recept válságkezelésre, de egy 232 lóerős V6-os még a legsötétebb recesszióban is érdekes, izgalmas darab. Még úgy is, hogy egy ötfokozatú, régi vágású automatikus váltóhoz kapcsolták a japán mérnökök.
A Grand Vitara szabadidő-autóhoz képest elég jól megy. A százas gyorsulást bőven tíz másodperc alatt letudja, és megfutja a kétkilót is, ha kell. És amikor a két tonnás, egy méter magas trónusban ülve az ember padlóig nyomja a gázt, akkor ez a dinamika tényleg vehemensnek tűnik. Persze a V6-os kihúzatva fémes és erős hangja is rásegít erre, de ez a műsor sajnos csak akusztikai csalódás, műbalhé. Amint összeakadunk egy kicsit lelkesebb kisautóval, rögtön ráébredünk: Einstein nem hibázott, a Grand Vitara dinamikája relatív.
Ráadásul közben szabad szemmel is látszik, ahogy hanyatlik, zuhan a üzemanyagszint-jelző mutatója. Nem viccelek, a Suzuki Grand Vitara V6 szabályosan zabálja az ólommentest. Az egyik reggel elkövettem azt a súlyos stratégiai hibát, hogy az M0 körgyűrű teljes hosszát beautózva mentem dolgozni: ez majdnem nyolcvan kilométer. Azon túl, hogy sokkal tovább tart, mint átszelni a városon, még egy drámai felismeréssel lettem gazdagabb: a közel teli tankot jelző mutató majdnem a feles jelzésre zuhant. 80-90-nel poroszkálva. Uhh.
A tesztátlag 16,7 literre jött ki, ami persze az 1750 kilós üres tömeget, az automata váltót és a 4x4-es hajtásláncot figyelembe véve nem annyira rossz, de azért elég sok. 66 literes a tank, a hatótáv így akár 400 kilométer alatt is maradhat, ami frusztráló.
A ötfokozatú, manuálisként nem pöcögtethető, de üzemmódkapcsolóval ellátott váltó észrevétlenül, bár nem túl lelkesen teszi a dolgát. Egész finoman kapcsolgat, nem rángat, viszont gyorsnak sem mondható. Padlógázra a vezérlése habozás nélkül kiadja a visszakapcsolási utasítást, de időbe telik, mire az olajfürdőben meglesz az új, kisebb fokozat.
A kormányzás, a futómű és fékrendszer tudása átlagos autózáshoz bőven elég. Kicsit kényelmetlen, feszes a rugózás és még így is dülöngélős a karosszéria, de egyébként a hétköznapi csordogálásban jó partner a nagy Vitara. Zokszó és nyekkenés nélkül megy át minden úthibán, a kormánya mögött úgy érezni, hogy a magyar utak szilentszaggató gyötrelmeit széthullás nélkül bírná évekig.
Viszont amint siethetnékünk támad, és az összes lóerő kiszabadul a V6-os motorból, azonnal szétesik, darabossá válik a Grand Vitara mozgása. Az élettelen kormányzás, a dülöngélő futómű és a nem túl harapós fékek rögtön tiltakozni kezdenek a durva hajszolás ellen. A V6-os motor 232 lóerejétől nem lesz sportos a nagy Suzuki.
Tehát nem sportos, csak iszákos és gyors. És szabadidő-autónak milyen a Grand Vitara? Lapozzon és kiderül.
