Összehasonlító teszt: Ford Fiesta 1.6 Econetic – Ford Fiesta 1.6 Sport

Ezen már ezerszer túl voltunk. Maradi ökör, felejtsd el, amit a dízelekről tudtál, mert ezek már régen nem azok a dízelek. A póver bő huszonöt éve megjött a turbóval, a zajt elnyelte a common-rail, a füst úgy tűnik el az EGR, az elektronikus vezérlés és a részecskeszűrő bugyraiban, mint célzott EU-támogatás a politikus és sleppje bankszámláin. No meg – hogy a negatívumokat is említsük – a szörnyű komplikáltság miatt az élettartam sem az a bejrúti taxi-szerű egymillió kilométer, mint rég. A modern dízel a fenti kilométer-mennyiség ötödénél is örül, ha még az eredeti turbóját hordja, nem kellett belepiszkálni a méregdrága adagolójába, és a motorvezérlőjében még mindenhol ott, és arra cikáznak az elektronok, amerre az ECU-tervező gondolta a tervezőasztalon.

A benzines meg... Piha. Itt alig van újdonság, pláne a kisebb motoroknál. A két vezérműtengely, a hengerenkénti befecskendezés, a kopogásszenzor mind a múlt hieroglifája. A benzinmotor olyan, mint régen. Simán jár (ha négyhengeres, akkor azért nem annyira), egyenletesen húz, sokat zabál. Nem véletlen, hogy a hasonlóan virgonc benzines és dízel közül az utóbbi mindig drágább, hiszen költségesebb előállítani, kevesebbet eszik, a vele szerelt autó jobban tartja az értékét.

A kék sarokban a Fiesta Econetic, 1,6-os, 90 lóerős dízelmotorral, spéci alsó burkolatokkal, kis gördülési ellenállású gumikkal – a szupermodernség szobra. A piros sarokban a Fiesta Sport, 1,6-os, 120 lóerős benzinmotorral, szép, egyedi bőrbelsővel – hogy valami azért szóljon is mellette. Hiába csak háromnegyed olyan erős, a dízelnek nagyobb a nyomatéka, tehát a valós életben, a legtöbb helyzetben feltehetőleg még fürgébbnek is érezni, hiszen nem kell szénné pörgetni ahhoz, hogy elinduljon.

De azért ne higgyék, hogy nálunk mindenki megtért, és behódolt az új dízeltechnikának a szerkesztőségben, sőt. Amennyiben nem egzakt módon történik a tesztelés, hanem csak beülünk egyik kocsiba, megyünk vele, majd leállítjuk a szerkesztőségi parkolóban, nos, olyankor rendre elhangzanak nálunk is olyan vélemények, hogy a modern dízelek nem is fogyasztanak annnnnnyira keveset, és ezek az újabb benzinesek nem is ooooooolyan szomjasak, mint az hírlik. És ha nem fogyaszt annyival többet, akkor bizony jobban is kellene egy benzines.

Itt a két autó, döntsük el.

Papp Tibivel kitaláltuk, hogy bevágódunk a két Fiestába, teszünk egy kellemes vidéki kört, amiben lesz majd városi dugó, kétszámjegyű országút és autópálya is, aztán meglátjuk, mi sül ki a dologból. Reggel mosattunk, csurig tankoltunk (tényleg, karimáig), majd sebtében fotóztunk is. Ez a feladat minden ellenkező szándékom dacára végül teljes egészében a Pappra hárult, mert én nagyjából az ötödik percben leejtettem a szerkesztőségi Nikont a macskakőre, rajta a két hónapja vett 18-200 ED IS méregdrága objektívvel. Az obi – csodával határosan – megúszta, még a végtelenje és a képstabilizátora sem ment el vadászni, a gép azóta szervizben van, három hét alatt nem sikerült még ajánlatot sem kapnunk a javítására.

Tehát Tibi fotózott a saját Canonjával, szorgalmasan, érzékkel, profi módon, ahogy tőle ez el is várható, jobb is, hogy nem piszkítottam bele a munkájába. Két tanulsága azért van az esetnek: 1) akár hideg van, és jönnek az ünnepek, és fogy az idő, és sürgetnek a kollégák, akkor sem szabad kapkodni, ha drága cucc van a kezünkben; 2) mindenféle kütyüből lehetőleg profit kell venni, mert nem hinném, hogy egy ötvenezer forintos, műanyag vázas objektív kibírta volna azt a borzalmas ütést, amitől a kétszázötvenezer forintoson karc sem keletkezett. Mellesleg sokkal szebb képet is készít az utóbbi. Kábé ötször szebbet.

Vissza a Fiestákhoz: az útvonal az Árpád-híd töve, budai alsó rakpart (full bedugulva), 6-os út, Martonvásár érintésével Velence, falérintés, vissza majdnem az M0-ig, onnan pálya, teperés haza, megint dugó. Én a benzinessel kezdtem, kipipálom hamar az őskövületet, gondoltam.

Kellemes autó. Igaz, hogy az 1.6 Sport 4,3 millió forintos listaárát közel 5,5-re tornázta fel a sok extra – spéci bőrbelső, tolatóradar, hőfokszabályzós légkondi, MP3, mindenféle elektromos izé, menetstabilizáló – de legalább van mire pislogni, hova tűnt el a sok hitel.

Persze a konkrét autó ültetett futóműve még a szabványos, eleve kemény Fiesta-rugózást is tovább durvítja, ezért a kényelmes tovahenteredés, mint közlekedési forma ez esetben elfelejthető, ennek az autónak és a magyar utaknak a kombinációja effélét egyszerűen nem ad ki. Ráz, mint a rosseb, naná, hogyan is tenne máshogyan. Viszont ezt az úttartáson is észrevenni, az embernek a kanyarokat megtámadva, majd azokat legyűrve szüntelen mindenféle sínautó, meg útra ragasztott, meg egyéb, rég elcsépelt bértollnoki hasonlat jut eszébe. Elcsépeltek ugyan, de jók, a Fiesta tényleg egy aszfalthoz ragasztott sínautó, még ha a valóságban nem is lenne életképes egy ilyen jármű.

A kormány precíz, finom, informatív. Elfogadhatóan pontos a váltó is, bár fényévekre van a mintaszerűtől. A motor, ha nem is sportautós, de mindenképpen és mindenhol erős, akár mélyről indítjuk, mint korsó sör lehörpintése után a felbuggyanó üzenetet, akár Maria Callast játszunk vele, és üveghangon sikoltatjuk. Ez egy szuper kis motor, soha nem érezni kevésnek, olykor kifejezetten erősnek tűnik, és minden helyzetben, a gázpedál legkisebb nyomására azonnal munkára kész. Ha a motor-váltó-futómű háromszöget méricskéljük, a Fiesta kifejezetten jó benyomást tesz.

Sajnos, talán éppen a kemény rugózás miatt dől az utastérbe a gördülési zaj, a kerekek surrognak, morognak, dobognak. Nyilván a téli gumik miatt is több volt a zaj, de ennek azért a fele sem lenne kellemes. Érdekes a szép bőr és a többi burkolat hangulati kontrasztja. A bőrnek például eleve nincs bőrillata, tehát egy illúzióval szegényebbek vagyunk, no és persze senki ne rendeljen ülésfűtés nélkül ilyet, mert jéggé fagy benne télen, mint én a tesztelés alatt. Aztán meg, ha bármilyen kemény tárgy nekiütődik a belső berendezésnek olyan tájon, ahová a tervező úgy gondolta, keveset nyúlkálunk majd – gondolok itt az övcsat koppanására a B oszlop burkolatán, a karóra koccanására az ajtópanel valamelyik alsóbb régióján – a műanyaghordó-szerű hangok elárulják, hogy csupán jól felöltöztetett, de lelke mélyén olcsó autóval van dolgunk.

A kék műszerfal, a sok bőr (kormány, váltó, ülések), a több tónusú ülésbetétek kölcsönöznek ugyan egyfajta „orosz milliomos üzbég gyerekmunkások szabta, otthoni szuper-Segája”-hangulatot a belső térnek, de mostanában az orosz milliomosok egyre igényesebbek, így a Fiesta belseje sem kellemetlen, csak inkább furcsán merész. Igazából bírnám én, de ha az enyém lenne, azért minden alkalommal szoknom kéne a látványt, amikor beülök. De legalább nagyon nem szabványos. Csak az övért ne kellene annyira rettenetesen hátranyúlni – látszik, hogy ez az autó nem az én korcsoportomnak készült.

Hely hátul persze nem sok van, és nem a három ajtó, hanem az általános Fiesta-architektúra miatt, de elöl kényelmesen el lehet lenni (csak a sportülés nem támaszt eléggé deréktájt), a hifi jól szól, a klíma szépen tartja a fokot. Minden, amit látunk, szépen kidolgozott, jó anyagokból készül, a kezelőszervek gyorsan megtanulhatók, jól működnek, néhány cicergést leszámítva a kocsi áraszt egyfajta masszív, németes összerakottságot. Csak a fék nem tetszett: lenyomni irtó nehéz, aztán amikor végre megmoccan, mert erősen tapossuk, akkor igen hirtelen fog. Az ilyet nevezik rosszul adagolhatónak.

De a rugózást és a gördülési zajt, valamint a fék furcsaságát leszámítva jó kis kocsi ez. A motorja egy gyöngyszem, jól is megy, eszméletlen stabil, kezes, alapvetően csendes, otthonos, igényes, ráadásul szuperül néz ki.