És szépen nyelte a kisebb gödröket, a nagyobbakon ugrott ugyan, de elmaradt az a fajta futóműdobogás, ami sújtja a mai, nagy kerekes autókat. Egyáltalán nem volt döglött a kormánya, szépen befeküdt a kanyarokba (elöl MacPherson, hátul multilink futómű), el is fértünk elöl, maradt mögöttünk is hely – bár nem óriási –, mi kell még? Na, nem veszem el a tesztelő kenyerét, szívjon a részletekkel majd ő, de az autó magazinos kollégával feldobva szálltunk ki a kocsiból. Nagy baja nem lehet az ix35-nek, persze csak ha a jó váltó-motor kombóval veszi valaki.
Bár a többségnek kívülről tetszett az ix35, a belseje miatt viszont sokan fanyalogtak a külföldi kipróbálók közül. Hogy ismételten bizonyítsam a rossz ízlésemet, nekem éppen belül jön be inkább, kívül kevésbé. Ahhoz képest, hogy SUV, a kerékjárati ívek nagyon közel vannak a gumikhoz, amik kicsiknek tűnnek emiatt, a kocsi magas, de úgy próbálták látszatra alacsonnyá tenni, hogy az elején, meg különösen a hátulján a lehető legalacsonyabbra tették a grafikai elemeket. Így meg olyan, mint egy hátát púpozó macska, ami jól áll egy Jaguar XJ-nek, ami hosszú és lapos, de már nem annyira az ix35-nek, ami jóval rövidebb, viszont sokkal keskenyebb és magasabb. Nem rossz a design, de nem tudja, hogy szögletes akar-e lenni, kerekded, vagy ilyen fényekkel játszós, mint a Bangle-féle formák. Például a Ford Kuga, a VW Tiguan harmonikusabb, igaz, az arcát egyméteres magasságban hordó, szörnyű Renault Koleoshoz képest az ix35 egy Mona Lisa.
Belül viszont nagyon bírtam. Sötétbarna műszerfal – te jó ég, mikor láttam utoljára ilyet... Nyolcvanas évek eleji japán autókban volt efféle, meg Littner Zsolti barátom rettentő korai '68-as állólámpás Mercijében, amiből azt a barna műszerfalat azóta is egy fél klub irigyli hörögve. A barna műszerfal azért jó, mert van színe, viszont nem koszolódik, mint a világos árnyalatúak. És ott vannak még a mélyre besüllyesztett, szalámisan lecsapott vízvezetékcső-keretes műszerek, a rúdon lebegő kis LCD-kijelzők a mögöttük levő, nagy, analóg órák előtt tiszta Toyota Auris-stílusban, a masszív, SUV-os középkonzol, a skálás rádió, a kiváló tolatókamera-monitor (amikor épp nem rádiót mutat vagy navit). Való igaz, kicsit terjengősek a matt fekete, kemény műanyagfelületek, meg az én szememet zavarja a kék műszervilágítás is (mire a VW végre elejtené, a Hyundai felveszi a szálat, de minek?), de az összhatás kellemes.
Térdlégzsák nincs, de ezen túlmenően szinte minden más alapáras. ABS, menetstabi, kipörgésgátló, borulásgátló (elektronikus), vészfékrásegítő, lejtmenetvezérlő (tudják, ami nem engedi nagyon megszaladni az autót, ha meredeken lefelé araszolunk), hat légzsák – nagyvonalú az ajánlat már az 5,6 milliós Life-kivitel szintjén is. Ja, és az ötéves, teljes körű garancia mindhez jár, kérdezés nélkül.
A tolatóradar, a bluetooth-vétel, az USB-s MP3-lejátszás, az alufelni, a bőrkormány, a tempomat, a tetősín – tehát az olyan dolgok, amiket egy ilyen városi terepes vevője tipikusan elvár – csak a 6,3 milliós Comfort-csomagban vannak meg, tehát a Hyundai az ix35-tel ugyanazt a logikát követi, mint a többi importőr. Olcsón lehet ugyan ix35-öd, de nem fogsz neki örülni, vegyél eggyel drágábbat, és megoldottad a kérdést. Ez így igaz.
Fenti árak persze az elsőkerék-hajtásos, kétliteres benzinessel szerelt autókra igazak. Mert a motorok, váltók, 4x4-es rendszer további százezreket, milliókat kér. De ha körülnézünk a piacon, így se drága az ix35. És jónak jó lesz, az tuti.
