A PSA-konszernen belül valami történik, ez kétségtelen. Újabban ugyanis olyasmit csinálnak, amire már csak homályosan emlékeznek a tornácon pipázgató öregek: jó autókat gyártanak. Kétségtelen, hogy a márkahívők és fanatikusok most megforgatnák bennem a kést, de kérem, én csak konstatáltam.
Mert nézzék csak meg, szerteszét a világhálón, amerre csak kurzor tévedhet, azzal szembesülünk, hogy az új modellekkel, úgy tűnik, végre odalett a széthulló futóműves, nyöszörgő belterű, márkaszervizekben nyaraló Citroen-Peugeot-képe. Valljuk be, valahol csak van táptalaja a tévhitnek, hogy francia autó egyenlő széthulló autó.
De ennek vége, mondom én. Egyrészt az új, kicsi Citroëneket még Gyulavitéz és Árpádunk is dicsérte (bár a C3 Picasso erős határeset), másrészt az utóbbi tíz–tizenkét hónapban piacra dobott Peugeot-k egyszerűen megleptek mindenkit. Először engem, majd Csikóst és kis utcalányunkat is. Még Papp Tibi, a Micra és az Avensis földi helytartója is elismerte. Mi van itt? Meglepődtek, pedig mondtam nekik, miután visszajöttem a bemutatóról.
A 308CC és a 3008 bemutatóján még el sem akartuk hinni a kollégákkal, csak felváltva hümmögtünk, aztán megjött a tesztautó és az is jó volt. És ez nem ám az a lassú, izzasztó fejlődés, mint amit évek hosszú során a koreaiaknál tapasztaltunk, nem. Ez olyan ugrásszerű minőségjavulás, mintha a gorgonzola bűzétől megszédült Petit Claude minőségellenőrt maga de Sade-márki váltotta volna le, aki kegyetlenül odaver a korbáccsal. Ez aztán mindenkit annyira felizgat, hogy csak úgy hullik belőlük a jó ötlet. Teher alatt nő a pálma Franciaországban is. Vagy egyszerűen csak importáltak egy tucat németet meg egy marék japánt.
Az első ilyen ötletük például az volt, hogy finoman lekoppintják a Mini billenőkapcsoló-sorát, a BMW head-up kijelzőjét, a Volkswagenek puha, rücsis műszerfalát és a Volvo ergonómiáját. Mindebből persze könnyen lehetett volna egy minősíthetetlen trágyadomb, de nem hiába mesterei ezek a konyhának, kitűnően összehoztak mindent.
Persze amolyan franciásan, éppen annyit másítva rajtuk, amennyivel még nem rontják el, de pont annyira, hogy egy finom déja vu-érzésünk azért legyen. A HUD pl. nem magára a szélvédőre vetít, hanem egy – a műszerfalból automatikusan vagy gombnyomásra – előbújó plexire. Mint egy korabeli Revi célzókészülék mondjuk egy Bf 109-esben. Valószínűleg olcsóbb megoldás, de a célnak tökéletesen megfelel.
Vagy a már emlegetett Mini-kapcsolósor. Kétállású, finoman krómozott kapcsolók sorban, picit egyszerűbb kivitelben. Baj? Korántsem.
Az autót kívülről nézve tán feltűnhet a platformtárshoz (C4 Picasso) képest egyszerűbb forma, de még így sem ötlettelen vagy unalmas, messze áll tőle a Touran hasábossága. Míg a Picasso expresszionista, merész (kétélű fegyver, mert hamar ki is mehet a divatból), addig az 5008 inkább konzervatív, de a hosszú orrnak és a laposan döntött szélvédőnek köszönhetően dinamikus. Már amennyire ebben a kategóriában az lehet egy hétszemélyes egyterű. Belesimul a kínálatba, melyből lassan egyedül nagyobb testvére, az öregecske 807-es lóg ki.
A ki- és beszállás kényelmes, nem le-, hanem beülünk. Tesztautónk három üléssorral, hétszemélyes konfigurációban érkezett. A pluszüléseket mindig fenntartással kezeljük, de már ott gyanús lett a dolog, hogy leghátulra is könnyű volt a bejutás, mivel a – külön-külön sínen előre-hátra mozgatható – középső ülések ülőlapja-háttámlája egy mozdulattal összecsuklik és előrecsúszik. Hoppá, itt valakik tényleg úgy gondolták, hogy akár heten is beülnek majd, nem csak extralistát bővítő plusz a padlóból kihajtogatható szükségülés.
De nem ám! Meglepő módon egy százötven–kétszáz kilométeres túra is minden további nélkül vállalható leghátul. Van könyöklő, olvasólámpa, szellőzőrostély és tárolórekesz, valamint függönylégzsák. Az ötüléses változat csomagtere 679–823 liter (a középső üléssor helyzetétől függően) plusz két ülést rendelve ez 678–763 literre módosul. Hét személlyel a fedélzeten mintegy 200–230 liter marad. Ha éppen úgy szottyan kedvünk, akkor akár 2506 literrel is gazdálkodhatunk. Aludni biztosan jót lehet benne.
Főleg úgy, hogy ha kérjük a 125 ezer forintos, bődületesen nagy üvegtetőt. Már maga a szélvédő is 1,7 négyzetméter, a panorámatető még egyszer ennyit rádob, és a nyári napsütésben is legalább olyan hangulatos lesz tőle a beltér, mint az éjszakai, városi autózáskor. Ezt kérném bele mindenképpen. Nem kell pluszpénzt fizetni azonban a precízen összerakott, ízléses beltérért, a puha, kellemes tapintású anyagokért és a szinte tökéletes ergonómiáért. Minden kézre esik, nincs nyújtózkodás, keresgélés, a kapcsolók puhán, finoman mozdulnak, de az audió kezelőszerveit továbbra is a kormányon szeretném viszontlátni.
Azt mondtam, hangulat? Bizony, ez az, amiért igazán lehetett szeretni a francia autókat az R5 Alpine-tól az XM-ig. És bevallom, ez az, ami nekem az utóbbi időben nagyon hiányzott a Peugeot-ból. Egészen mostanáig, úgyhogy megkövetem és bevallom, hogy régen nem utaztam ilyen nyugodt, kényelmes és pihentető, andalító tempóban. Lehet, öregszem, vagy csupán az egyterűek furcsa, meglett családos fluiduma ragad magával, de az 5008-nak is megvan ugyanaz az expresszvonat-fílingje, mint a Grand Scénicnek. Egy hosszú, fárasztó munkanap után pedig pontosan erre van szüksége az embernek.
Egyszerűen nincs semmi, ami akár a legkisebb módon is beszivárogna, vagy megzavarná azt a pár köbméternyi nyugalmat odabent. A menetzaj tökéletesen ki van szűrve, egyedül a kis, 1.6 HDi motor morrant egyet-egyet hidegen vagy intenzív gyorsításkor. A külön kartámlás ülésekben pillanatok alatt megtalálja a helyét mindenki, és – bár soha nem teszek ilyet – a kéz óhatatlanul is megpihen a magasra hozott váltókaron.
Váltót hatodikba, tetőrolót hátra, valahonnan, az alapáras, de szépen szóló hifiből pedig George Benson pengeti a Come back babyt a pendrájvról (USB-t minden autóba!). A nap giccsesen lebukik valahol a távolban, mi pedig döngetünk a sztrádán kényelmesen, köröttünk tér, 48 liternyi rakodórekesz és egy hűtött óriásdoboz a két ülés között.
Pedig félhetnénk, sőt, retteghetnénk, hogy jaj, kicsi ez a motor, fű, biztos egy rakás hulladék a váltó, de akkor már legalább a fék legyen gyenge vagy maradjon a kezemben a bajuszkapcsoló. Én kérek elnézést és a merengésből felriadva csak ennyit válaszolnék röviden, tömören: szart.
