Összehasonlító teszt: Skoda Felicia 1998–Ford Escort 1,8D 1995–Opel Astra F

Skoda Felicia (1998) 1,3 LXI – 449 000 HUF

Ha egymás mellé állítjuk őket, na, melyiknek kopott a legkevesebbet a formája? Hát persze, hogy a Feliciáé. Az Escort sose nézett ki jól, legalábbis ez a változat. A kocka, az igen, aztán valahogy sose jött már össze úgy, mint rég. Az Astrából pedig továbbra is olyan irgalmatlanul sok van, hogy nehéz értékelni a formáját. Nem csak úgy értékelni, hogy írunk róla egy több oldalas értékelést, hanem hogy értékeljük: nahát, ez aztán forma a javából!

Az Autocitynél ráadásul borzasztóan ügyesek a kozmetikusok. A lassan retrósorba lépő Felicia belterét meghökkentően közel hozták a szalonállapothoz. Sok a műanyag, kicsit otrombán kattannak a kapcsolók, az elektromos tükörállító meg úgy néz ki, mint egy korai üzbég kvarcjáték kezelőfelülete. De az összhatást tekintve ha nem is maradéktalanul szépek, de harmonikusak a formák. Érdekes, hogy ez a bolgár kamionos kuplerájokba illő színvilágú üléskárpit a mai napig fel-felbukkan új autókban. A piros váltószoknya nyilvánvalóan valamelyik tulajdonos túlkapása, úgyhogy ezt nem értékeljük, a fűtésszabályozó, a műszerek, bajuszkapcsolók viszont már a Volkswagen-konszerntől érkeztek.

A motorháztető úgy nyílik, mint a Rolls Royce vagy legalábbis a Zöldséges Mercié: hűtőráccsal együtt. Hiába, ez már a nagy maszkos Felicia, pajtikáim! Viszont már az első métereken kiderül, mennyire keserves is volt a szervó előtti korszak. Iszonyú meló vele a parkolás, márpedig minden egyes autóhasználat azzal végződik, amennyiben valaki nem egy repülőtér kifutópályáján lakik. Na de 449 ezer forintért? Ennyi 2010-ben a Felicia 1,3 LXI Pearl, 68 lóerővel és az órában egy tájékoztató jellegű 104 280 km-rel. Ebben az 1,3-asban az volt a truváj, hogy a porlasztós Favorittal ellentétben ez már Bosch befecskendezést kapott, ráadásul a frissített, '97 utániak a Siemenstől származó hengerenkénti befecskendezéssel már 67 lóval rángatták az istrángot.

Bármennyire szeretnék rácsodálkozni, mennyire jó autókat gyártottak a csehek a VW-korszak előtt, sajnos nem tudok. A Felicia pedig ráadásul már zöld emblémás Skoda, amit 1994-től 2001-ig gyártottak, egy ideig párhuzamosan a Fabiával, gyakorlatilag a Favorit erős frissítéseként. A típus nagyobb dicsőségére ez volt az első dízelmotorral kapható Skoda, de a Favorittal ellentétben Feliciát lehetett már kapni klímával és ABS-szel, de persze ez az autó benzines, klíma- és szervótlan. Ráadásul a kormányzás elég döglött, hiába nincs szervo, a Feliciát biztos, hogy nőnek nem ajánlanám. A mai nők nagyjából az évszázadnak megfelelő erőállapotban vannak. Zrínyi Ilona még kardozott a törökkel, anyám zokszó nélkül vezetett Zaporozsecet, Zsigulit és 120-as Skodát, ezek a maiak meg, hát... Szeretjük őket, de nem küldjük szkanderozni az ördöggel.

Ford Escort 1,8 D CL szedán (1995) – 375 ezer HUF

A 90-es években nem volt divat a megjegyezhető forma, de ez a szopott Escort még ebbe az amnéziás mezőnybe is durván beleszürkül. Akinek nem szűkös lakótelepi szardíniaparkolók és klausztrofób teremgarázsok közt zajlik az élete, talán észre sem veszi, hogy nincsen benne szervó, meleg nyári napon a dugóban viszont óhatatlanul is feltűnik majd, hogy nincs klímája. Belül az Escort kicsit szűkösebb, mint az Astra, és a rakodóhelyei sem teszik lehetővé, hogy olyan jól belakja az ember. Fő előnye, hogy nem ő a kortárs Suzuki Swift - annál tágasabb és a formája is előkelőbb. Ha vennem kéne egy mély levegőt, hogy döntsek a három autó között, még mindig az Astrát kéne megjelölnöm.

Az Escortba Papp Tibi már azelőtt beleszeretett, hogy egyáltalán mocskos mancsaim közé kaparinthattam volna. Azt mondja, annyira megy, mintha sose akarna leállni. És tényleg, igen fickósan bluttyan erőre a jó kis 60 lovas traktordízel, amit szépen elneveztek Endurának, és a Népítéletek tanúsága szerint tényleg elég teherbíró, bár a vezérműszíjat érdemes az előírt időközönként cserélni. Igazából pezsgőt is kellett volna bontanunk: nem is emlékszem, mikor vezettem utoljára szívódízelt. Elsőre Papp Tibinek se ugrott be, mikor, de kis gondolkodás után rájött.

- Amikor a Csikós megnősült, volt egy 4,2-es szívódízel Land Cruiser, és azzal egy meg nem nevezett németországi pályaszakaszon mentünk 160-at.

Az 1,8-as dízel nem csak egyedileg tartós fajta, de törzsfejlődésében is. Egy turbóval kiegészítve, 90 és 110 lóval ez a motor került a Mondeóba is. De nem ám csak a korabeli, első szériásokba, hanem a 2000 utániakba is: Bendének is ilyen van a szolgálati Mondeójában, a 115 lovas. Pátyról bejáró üzemmódban 6,2 liter gázolajat fogyaszt, és azt mondja, hogy a 6 sebességes váltóval egész jól autózható. Talán nem is tehetünk szemrehányást a Fordnak, hogy a bő két évtizedes hajtóművet nem vetette a történelem szemétdombjára, hanem TDCi néven a jelenlegi Mondeóban is ez alakítja az 1,8-as dízel szerepét. Tehát igazából egy időkapszulát vezettünk, amit a távoli jövőből lőttek ide nekünk a múltba. Ugyanakkor országúton két lehetőségünk van 1,8 Dezsővel: a biztos halál vagy türelemjáték a Zuk mögött a következő városig. Azon túl tehát, hogy valaki esetleg kizárja a 1,3-as Swiftet, mint potenciális autóját, nem sok érvet tudok egy ilyen szívódízel mellett. Maximum másfél literrel fogyaszt kevesebbet, mint egy 1,3-as régi Swift, de dinamikában sokkal szomorúbb, és javítási költségben sem versenyképes. Az viszont tény, hogy autónak néz ki – érdektelen autó, de autó, és nem régi Swift.

Opel Astra 1,6 16V Family Cool (2000) – 700 000 HUF

Nahát, 2000-ben már létezett Astra Classic? Bizony, ez az autó már bő tíz éve, hogy klasszikussá nemesedett, bár a youngtimer státus még elég messze van. Az Astrában hiába igyekezett az autókozmetikus, ez az autóbelső már újkorában is borzalmas volt. A kozmetikai ipar csak az apró szépséghibák korrigálását célozza, komolyabb átalakításokra a plasztikai sebészetet találták fel, az F Astrán pedig egy komplett műszerfal-átültetés sem segítene. A kormány fogása?! Undorító. Ilyen volt egyik stábautónkban is, szerencsére ritkán kellett hozzáérnem, de mindig sajnáltam, aki vezetett.

A ledugózott villanyablak-hely sem idéz jó emlékeket. Engem legalábbis mindig az esszenciális nyomorúságra emlékeztettek ezek a vakdugók, míg nem ültem egyszer valami fullos (haha) F Astrában, ahol rá kellett jönnöm, hogy nyomasztás szempontjából teljesen mindegy, kell-e tekerni, vagy sem, mindenképp elszomorító. Minden kezelőszerv valami szörnyű, szánalmas, vacak kelletlenséggel kel életre, legyen az ventilátor, fűtés, index, lámpa - bármi.

Ó, istenem, és milyen szörnyű hozzáérni az elakadásjelző gombjához! A legjobb, ha el se akadunk. Vagy inkább kitesszük a háromszöget.

És hát a szokásos Astra-szag: ezt nem fogja a Wunderbaum. Nem csoda, hogy annak idején kirúgták az Opel anyagbeszerzési igazgatóját: minden ízében iszonyú, fapados fos, teljesen másképp puritán, mint mondjuk egy régi Swift. Vannak nekijje ezek az ő puha ülései, melyekben szépen el lehet tunyulni egy-egy hosszabb úton, csak valahogy rosszabbul érezzük magunkat a végén, mint annak előtte. A kormány olyan, mintha ez lenne a felső pontja. Jó lenne lejjebb állítani, de ez bizony így fix. Mindegy, legalább könnyű beszállni. A váltója nem is vészes, a fék kicsit kelletlen, de fog.

És van benne szervokormány, meg klíma és két légzsák - egyik se mindegy. Egyvalamiben vitathatatlanul jó az Astra, és ez az élettér funkció. Nem is véletlen: a rakodóhely gyakorlatilag nem kerül semmibe, csak homorítani kell a felületeket. Van rakodóhely az ajtóban, egy gödör a műszerfal tetején, a rádió fölött, a klíma alatt, a kézifék előtt, mellett és mögött, fiók a kesztyűtartó alatt; nagyon jól be lehet lakni, nyilván ezért is szeretik sokan. Ráadásul helykínálatra azért tényleg más kategória, mint a Swift.

– És egy ilyet lehet venni 700 ezerért? Hmmm. Teljesen normális autó, nem? – kérdezi Papp Tibi, és ha a Jóbarátokban volnánk epizódszereplők, az alánk kevert műröhögésből sejthetnénk, hogy vicc volt. De itt az Autocityben csak a cinkék és rigók ünneplik a tavaszt, nagyjából csend van. Teljesen normális autó? Hát, igazából lehet, hogy tényleg az. Az a baj, hogy egyelőre még mindig az Astra a favorit – ha az ember csóró, ne ácsingózzon élményautóra. Egyelőre még az Escort ellenében is az Astra a favoritom, hiába van olyan hangja, mintha a motorházban egy manócsapat rázna egy hatalmas árkus sztaniolt. És csak nem olyan drága a javítása, mint a barátom Opel Combójának, amiben két év egy hónap után szállt el a kuplung, és valami 400 ezer lett a számla. A teljes pusztulásig van még jó pár éve, hiába rügyezik a karosszéria hatalmas erőkkel a rádióantenna környékén, ahol a szellemes konstrukció miatt eső után napokig megül a víz. A kipufogóhangja kellemesen egyenletes, és bár tohonya egy dög, azért később születtek nála sokkal lassúbb autók is, több pénzért.

Mindhárom autó még autó, de ebben a félmillió körüli mezőnyben sajnos még mindig leginkább régi Swiftet vennék. Ugyanakkor ha az autószerűség lenne a mániám, valószínűleg tényleg nem tehetnék mást, mint hogy beleugrok egy Astrába. A végzet egyszer úgyis mindenkit utolér.