Peugeot 504 coupé V6 (1969)

Bevetettük volna magunkat a frissen visszahozott autóba, még a kulcs se került vissza a kiadópultba a kedves lányhoz, máris vadul fotózni és videózni kezdtünk, mert a tartalom az első. Az külső fényképek a múzeum udvarán készültek, aztán bekászálódtunk, hogy kipróbáljuk.

Valami nagyon furcsa volt. Az ülések gyári puhaságúak, de sehol sem érzik át az ülésváz, a huzatokon nincs ott a használat nyoma. Nofene. A kapcsolókat se sokat kapcsolgathatták, olyanok, mint a nagy piros gomb az aktatáskában, senki se nyomta még meg, csak harminc éve vár. A kormány rücsis. A pedálgumik is.

– Te, figyelj, hogy kattan be az öv!
– Milyen már az ajtó hangja?
– Mennyit futott ez?   
– 788-at.
– Mi? Ezret?
– Francokat. 788 kilométert. Ennyi van az órájában.
– Ezt nem hiszem el.

Az a műszerfal, a fabetéttel, a barna bőr varrásal! A légbeömlők! Időutazásban voltunk ott hárman. Ezek az 504-ek már gyerekkoromban is lefutott vackok voltak, utánfutón húzták a dinnyét, kizárólag dízellel csörtettek, stílustalan, fehér fényű lámpákkal, szakadt kárpitokkal, agyonrozsdálva, életük utolsó méterein, saját belükön csúszva. Azóta felnőttem, mármint eltelt 20-30 év, és erre, tessék, nem egy rettenetet próbálhatunk ki, hanem egy újat, olyanból.

A kormánya nagyon fincsi, egyujjas szervó, visszajelzés nulla, ugyan szép sportsikereket értek el a típussal különféle ralikon (Rallye), de a polgári verzióban ebből sok nem érződik. Az ülés fotöly, nagyon puha, nagyon kellemes. A V6 duruzsolva jár, mindjárt az elindulásnál jól érezni, hajdanán milyen puhán függesztették fel a hajtásláncot. Itt is fordítva van a gyújtás meg az index. Kiringatóztunk a múzeumból, és a falu körüli utakra vetettük magunkat. 140 lóerő ide vagy oda, a három ember és a háromembernyi pakk elvitte a lóerők jó részét, de azért tisztességesen megy, meglepően jól. Főleg ott, ahol a mai autók nem, alul.

Én kerültem a volánhoz, és mivel privátban is egy ilyen öregecske kocsival járok, jó összehasonlítási alapom volt. A kuplungja nagyon könnyű, a váltója meglepően pontos és kellemesen kapcsolható (ugyanez a szerkezet volt sok más akkori európai autóban, például az Alfa Romeókban is), tehát ha valaki ma beül egy ilyen korú autóba, és lötyög benne a váltó, kérem ne rántson vállat, hogy ez ilyen. Nem, ez újkorában nem volt olyan. Újkorában pontos volt. Tessék szépen kicserélni a pár száz forintos rugókat, műanyagokat, és ilyen lesz.

Ilyen műszerfalat eddig nem láttam 504-esben, az első szériás, bekelitfekete, kerekórást ismerem, de ezt a lapos, fából valót eddig nem láttam, szép. Very British. Kicsit fáj, hogy a lökhárító nem krómos, mint az első szériáson, és a szedán eleje és hátulja is jobban tetszik, mint ezé. De ez itt a kupé, az über, a V6. Odatolom neki rendesen, a megengedett sebességet harmadikban lépjük át, ordít, prüszköl, szörcsög, nagyon kellemesen erősödik a szívóhang. Ott vagyok. El tudom képzelni, milyen – nem, mégsem. Tehát nem el tudom képzelni, hanem tudom, próbáltam, milyen egy ilyen autó újonnan.

Egy ilyen próba elég sok dolgot árnyal az ember fejében. Gyakorta kerülök öregecske kocsik közelébe, amik csak nyomokban emlékeztetnek újkori önmagukra. Csikós is írt erről, állapotot veszünk, nem autót. A csühös, kifutott életű motorokra is másképp emlékszem ezután, a leült rugók, a bűzös kárpit sem érdekel többé, bármiben is láttam, éreztem, mert meglett a fix pont, ami mentén ki lehet billenteni a Földet a helyéből. Az enyém kibillent.

A fékje is elég erős, mai mércével ugyan maximum a kisautók szintjét üti meg, és a ballonos gumi is könnyen bele-belemar önmagába egy erősebb lassításkor ahogy megcsúszik, de meg lehet vele állni. Ha az olvasónak módjában áll valaha, feltétlen próbáljon ki egy harminc éves új autót, megéri.

Épp a forgatáshoz tettük meg Papp Zolival a köröket egy pár saroknyi távolságon, amikor telefonáltak, hogy azonnal menjünk vissza, ha jót akarunk, valamit szeretnének még mutatni. De siessünk ám, mindjárt bezárják.