Ennél a modellnél keveseket fog felvillanyozni a tény, de a teljesség kedvéért azért csak leírom, hogy az SLR-nek, ahhoz képest, hogy sportkupé, egészen nagyméretű a csomagtartója, valamint – szintén sportkupés mércével mérve – elég könnyen lehet be- és kiszállni. Benn a piros bőr nagyon szép, az ezüstözött műanyag középkonzol azonban már kevésbé exkluzív, a kormány sem kifejezetten ehhez a modellhez készült.
Nem szeretnék fanyalogni, de míg a külső dizájnra mondjuk negyvenkét pontot adnék a maximális tízből, addig a belső nálam maximum nyolcat érdemelt. Hely azonban a rettenetes kardánalagút ellenére is van bőven, az üléspozíció pedig könyörtelenül versenyautós, vagyis olyan mélyen ülünk, hogy alig látunk ki. Tolatni nem nehéz egy ilyen járgánnyal – alig több mint egy méter van mögöttünk már csak a kocsiból hátrafelé -, az eleje azonban végtelen messzeségben húzódik és az orr-rész utolsó méterét már egyáltalán nem látjuk.
A motor gombnyomásra indul, a gomb az automata váltó kicsit a régi joystickekre emlékeztető karján van. Azt nem tudom, mennyibe kerül az első lökös, de a géptető árából kiindulva jobbnak láttam, ha nem centizem ki a járda szélét, és óvatosan, jó nagy helyet hagyva magam előtt kanyarodtam ki a parkolóból.
Itt szokott jönni az a rész, hogy gyulavitéz rugdosta és cibálta, és füstölt a gumi és csúszott a verda keresztbe, de ő csak azért sem vette el, ezúttal azonban egy kicsit másként zajlottak a dolgok. A kompresszoros, 5,5 literes V8-as 626 lóerős, csúcsnyomatéka 780 Nm. A McLaren SLR 3,8 másodperc alatt van százon, 10,3 alatt kétszázon, 29,4 alatt már háromszázzal megy, a végsebessége pedig 310 km/h. És 15 millió hozzá egy géptető.
Nyomtam neki kövéret, hogyne nyomtam volna, sőt a gumit is megcsikorgattam egy kicsit. Felgyorsultunk kétszáz fölé – nem volt nagy kunszt -, de összességében inkább nyugodt autókázás volt ez, ahol az élményt nem az jelenti, hogy széttaposom a gázpedált, hanem hogy egyáltalán ott lehetek a vezetőülésben, hogy hallhatom a motor hangját, és hogy én irányíthatom ezt a drága és különleges masinát, melyet minél jobban ismertem, annál inkább hasonlítottam önkéntelenül is egy szoborhoz vagy egy festményhez, semmint a többi autóhoz.
A McLaren egyébként olyan, mint egy gokart. Olyan végtelenül közvetlen a kormánya és pontos a futóműve, olyan hirtelen reagál a gázadásra és a fékezésre, hogy minden apró hibára biccen egyet az utas feje. Itt nem lehet elkenni, kisimítani semmilyen tévedést, a kocsi pontosan azt csinálja, amit mondanak neki, azonnal megbosszul minden határozatlankodást, tényleg elképesztően közvetlen.
A fékek furán működnek. Alig érek a pedálhoz, máris hirtelen megtorpan a kocsi, utána azonban komoly erőt kell kifejteni, hogy érdemben növeljem a fékhatást, ami mellesleg brutális - komoly fékezésnél a hátsó szárny is előbújik és, mint a repülőgépeknél, segít a lassulásban -, de ez természetes is ekkora motorerő mellet.
A motor hangja zseniális. Alul mélyen gurgulázik, megjegyzem már kétezer környékén is olyan borzalmas ereje van, hogy simán elforgatja a kerekeket, ha egy kicsit óvatlanabbul lépünk kanyarban a gázpedálra. Aztán fent megkezdődik az igazi koncert, magasabb fordulatszám-tartományban már emlékeztet a motorhang a sugárhajtású repülőgépekére. Úgy 5000 felett közel olyan tempóban gyorsulunk, mint a speedmotorok és egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy egy kicsit tulajdonképpen már félünk - szerencsére közben eljutunk az orgazmusig, szóval azért nem olyan szörnyű érzés. A motor pedig bömböl, ordít, sikít, szinte földöntúli hangja van.
A kasztni iszonyatosan merev, a futómű ördögien gyors és feszes, milyen is lenne! Az automata váltó csak ötsebességes, de ilyen teljesítmény mellett négy is elég lenne. Az utcai gumik persze nem tapadnak eléggé ahhoz, hogy ekkora erőt hatékonyan átvigyünk az útra, de négy slickkel valószínűleg így, ahogy van, automata váltóval mehetne versenypályára az SLR. Közúton azonban vagy nagyon hülye, vagy nagyon gazdag az, aki elkezdi feszegetni az autó határait, más szóval fogalmam sincs, hogy csúszik meg a feneke és mennyire irányítható gázzal, miután elszabadult, mégsincs hiányérzetem.
Nem mondom, hogy ha pályanapot szervezne a Mercedes, és SLR McLareneket kéne hajtani a Hungaroringen, nagyon szomorú lennék, de így is tökéletesen elégedett vagyok. Ez a kocsi egy műtárgy, az én szememben legalábbis. A városban csibészkedni vele olyan lett volna, mint Fabergé tojásokkal zsonglőrködni. Óriási élmény volt vezetni, hiszen borzalmas ereje, hihetetlenül szép hangja van és minden apró részletéből sugárzik a zseniális mérnöki munka, de magában a látvány meg hogy megfogdoshattam, megsimogathattam, beleülhettem, már ez is megérte. Nagyon.
Az autót a Planet Csoport Exclusive Rent üzletága biztosította.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
