Teszt: Škoda Fabia kombi 1,6 TDI Ambiente – 2010

Minőségérzet dolgában nincs rá panaszom. A belsejében ráadásul végre elfeledhetem, mennyire nem tetszett kívül, igaz, a kombi felépítésben nekem nem fáj annyira ez a forma, mint az eredeti, ferdehátú változat. Ugye egyszerre lekoppintani a Minit és a Swiftet úgy, hogy az eredmény egyszerre legyen németes és škodás, hát az kemény feladat, ráadásul egy Luc Donckerwolke után megtervezni a szép és sikeres Fabia második generációját – nem egy teljesíthető vállalás, nem csoda, hogy nem sikerült. Az egyik legharmonikusabb kisautóból a generációváltás után az egyik legszerencsétlenebb lett.

Próbáltam rájönni, mi lehet a formatervezési hiba, de csak egy saját aranyszabályt bírtam felállítani, mely így hangzik: vasalóhoz ne nyúlj, vagy megégeted magad. Az első sikeres vasalóforma autó, az új Mini nagy találmánya az volt, hogy lefeketítették az első tetőoszlopokat, így optikailag a tető afféle fogantyúnak tűnik. És a BMW formatervezői tartották magukat a Lex Vasalóhoz: a modellváltáskor a külsőhöz gyakorlatilag nem nyúltak. A Skoda Fabia első generációja nem volt vasaló, de a vasalósítás így is megbosszulta magát, de a magyar nemzeti vasaló, a Swift is határozottan csúnyább lett a változtatások miatt, hiába óvatoskodtak a Suzukinál.

Bent viszont kisautósan kényelmes, és ha a középkonzol nem ebben a DIN-es pluszrekeszben végződne, hanem egyszerűen véget érne a rádió alatt, a jobb térdem is pont elférne. Ha az az átkozott öt centi nem hiányozna, illetve hiányozna, kényelmesen tudnék terpeszkedni. Így meg nem. Nem olyan drámai kényelmetlenség, mint a Pandában, de az elv azonos: felesleges kinövés rontja a térérzetet. Oké, hogy valósággal eltűnik benne a telefon, de annyi más helyre rakhatnám még a mobilomat.

A hátsó ülésen meggyőző fotókat készíthetünk, hogy demonstráljuk, milyen sok a térd- és fejtér. Mert tér az van, csak az ülés olyan borzalmas, hogy ha elkészültek a fotók, az ember már menekül is kifelé. Angéla is igen boldog volt, amikor odaértünk az ebédlőbe, és visszafelé inkább előre ült. Vagy az ülőlap hosszával, vagy a magasságával, vagy a támlaszöggel lehet valami csalás, hogy nagy hátsó teret imitáljanak. Esetleg mindhárommal.

A csomagtartónak van egy váratlan, kellemes mélysége, és a kellemes mélység alatt még egy teljes értékű pótkereket is talál, aki nem cserélte ilyen 16 colos felnikre és /45-ös, elég sportos profilú gumikra. 505 liter, épp 200-zal nagyobb, mint a ferdehátú Fabiáé, viszont a hátsó üléstámlák nagyon nem dönthetők síkba. De annyira nem, hogy mintha direkt kiemelték volna, mennyire nem lehet ezzel hosszabb tárgyakat fuvarozni, bezzeg a hamarosan érkező Polo Kombi, azzal csodálatos lesz. A fabiások vigasza a két oldalsó rekesz és két behajtható táskaakasztó a csomagtér oldalában – 15 ezer forintos felárért.

Luxusautóban is ritkán van ilyen, de a Fabia rádiója azt csinálja, hogy induláskor mindig halk. Ha tehát a tulajdonos a száguldás mámorában üvöltő hifivel rakta le este az autót, az óvatlan reggeli első indulásnál nem bömböl a fülébe a pumpálós technó százezer decibellel.

Viszont vagy a szellőzése nem a legjobb, vagy szörnyű kettős fronthatások jellemezték a teszthetet, mert valahányszor negyedóránál hosszabb utat tettem vele, kegyetlenül elálmosodtam. Vannak bizonyos szituációk, mint zötykölődni az M0-s új betonján egy 110-re szúrt tempomattal, és már kezdődik is az ásítozás meg a vackolhatnék, de ennél izgalmasabb helyzetekben is majd' leragadt a szemem. Azért gondolom viszont, hogy mégis inkább a szellőzése nem tökéletes, mert egyrészt ilyen kitartó kettős fronthatás a világon nem létezik, de leginkább mert amikor nem klímáztam, csak lehúztam az ablakokat, nem álmosodtam el percek alatt.

Majd a haladás felébreszt. Vagy nem? Megtudják a következő oldalon.