Azt hiszem, megtört a jég, fordos szokás szerint megkezdődött a Mondeo végtelen fészliftelgetése. Ez azért érdekes, mert egy jó autóról van szó, amit legfeljebb azért kellett megpiszkálni, mert már vagy három éve gyártják. Bizony, az első példányok értéke már csak újkori áruk felénél jár.
Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim voltak a Mondeo nemzetközi bemutatója előtt a kíváncsiságtól. Felkeltem, kimentem a reptérre, felültem a repülőre, kicsit vezettük az új Mondeót, majd a végén meghallgattuk a fejtágítást, és hazajöttünk. Lelkiismeretesen lejegyzeteltem mi változott, aztán itthon megnéztem az új árlistát, meg a felszereltségeket. Kicsit lelombozódtam.
Na nem azért, mert a bemutatón nem vezethettem azt a Mondeót, amire a legkíváncsibb lennék: az 1,6-os benzinest. Nyilvánvaló, hogy ilyet újságíró messziről is csak úgy láthat, ha vállalja, utána kivágják a nyelvét és levágják a két karját, nehogy bárkivel megoszthassa az élményt. Igaz, még így is megmarad a szájjal festés, mint kommunikációs csatorna.
Az már kicsit zavart, hogy a 240 lóerős benzines turbóra és a 200 lóerős dízelre korlátozódott az autópark, de ezek legalább új motorok. Nálunk a kutya sem fog ilyeneket venni kilencmillióért, sőt, még cégautóként se nagyon fog kapni. Alig nagyobb a jelentőségük, mint az 1,6-osnak.
Az tört le, hogy amit újdonságok címén végighallgattunk, az inkább az extralista frissítése, illetve a Titanium felszereltségi szintek tartalma. Így a dizájnelőadásban kiemelt LED-es nappali fény, meg a többi okosság csupa opció, sok esetben nem is választható az összes kivitelhez.
Ha tehát lényegre törően szeretném megfogalmazni, mi történt az összes Mondeóval, rövid a lista: kicsit változott elöl és hátul a lámpák formája; felrakták az oldalindexet a tükörre; mások a lökhárítók, nagyobb alul a száj, és alacsonyabb a felső hűtőmaszk. Továbbá, máshogy domborodik a motorházfedél, és az utastérben a műanyag fémek egy részét műanyagnak látszó műanyaggal helyettesítették a középkonzolon – az összhatás nem lett se jobb, se rosszabb. Ja, és színre fújt a kilincs minden változaton.
A rendelhető extrák listája iszonyatosan felduzzadt. Megértem, hogy műszaki szempontból nagy jelentőséget tulajdonítottak a külsőleg jelentéktelen modellfrissítésnek. Olyan fedélzeti rendszerek jelentek meg, amelyek beépítéséhez sokat kell melózni a háttérben: holttérfigyelő, automatikus távfény (ezt tessék megrendelni, nagyon jó dolog), radaros tempomat, állítható lengéscsillapítás, tolatókamera, egészen jól kezelhető navis rádió érintőképernyővel. Vagyis a Mondeo megkapta mindazt, amit mondjuk egy Insignia vagy egy Volvo S40 tud – ez utóbbi nyilván nem véletlen egybeesés, sőt, ugyanúgy is működnek a dolgok, mint a Volvóban. A jobb motorokhoz Powershift duplakuplungos váltó választható, ezt is láttuk már egy V50-esben, ez ugyanolyan elv szerint működik, mint a VW-féle DSG-váltók. A benzines turbómotort csak ilyennel adják, míg a 2,2-es dízel csak kézivel – más nem bírja el a nyomatékát.
